A csernobili atomerőmű katasztrófája intő jelként szolgál a történelem számára, miszerint nem lehet feláldozni az igen szigorú szabályokat a nemzet dicsőségének oltárán. A Szovjetunió azt a látszatot keltette, mintha képtelenek lennének a hibázásra, ám Csernobilban pont az ellenkezője bizonyosodott be. Az HBO legújabb filmje a tragédiáról soha nem látott felvételeket mutat be, illetve az érintettek beszámolói alapján igyekszik hű képet festeni arról, hogy mi mindent titkoltak el a szovjetek.
A csernobili atomerőműben történt baleset minden idők egyik legnagyobb nyilvánosságot kapó katasztrófái közé sorolható. Bár a tragédia több mint 36 éve történt, de még mindig sok tisztázatlan kérdés maradt, főképp amiatt, mert a történtek idején az egész Szovjetunió titkolózásba burkolózott. Nemcsak az ellenségnek tekintett nyugat, hanem az állam lakói sem kaptak kellő tájékoztatást arról, mekkora a baj. Maradt a boldognak éppen nem mondható tudatlanság, miközben emberek ezrei kaptak életveszélyt okozó sugárbetegséget.
Az HBO korábban már készített egy átfogó sorozatot Csernobilról, amelyben a különböző szakemberek, túlélők beszámolója alapján elevenítették fel az eseményeket. Így közelebb kerültek a nézők, akik szinte bele tudták képzelni magukat a bőrükbe. 2019-ben egyébként a legjobb sorozatnak választották, ám a szolgáltató most egy újabb, Csernobilról szóló filmmel rukkolt elő. Archív felvételekből származó, lélekpróbáló képsorokat mutatnak be, ahogy szemtanúk vallomásait is hallhatjuk, akiknek köszönhetően egy más szemüvegen keresztül szemlélhetjük a történteket, és az akkori szovjet rendszer elhallgatott titkaira is fény derül.
A Szovjetuniót és az igazságot elég fura lenne egy lapon említeni, amit a filmben látottak is alátámasztanak. 1982-ben, amikor meghalt az állam akkori vezetője, Leonyid Iljics Brezsnyev, a Hattyúk tava balettelőadást adták minden csatornán. Ebből lehetett tudni, hogy valami történt, de az igazságot elfedték, hiszen ehhez értettek a legjobban. Olyannyira az irányításuk alatt akartak tartani mindent, hogy végül elvesztették a teljes kontrollt. Ez tökéletesen igaz a csernobili katasztrófára is, ami a szovjeteknek egy újabb lehetőséget adott arra, hogy bebizonyítsák, ezúttal is képesek győzelmet aratni. Mindent videóra vettek, hogy később dagadó mellkasukat veregetve ezzel bizonyítsák legyőzhetetlenségüket. Holott ez nem volt gyerekjáték.
1970-ben, amikor elkezdték építeni az atomerőművet, Csernobil egy virágzó, főleg fiatalok lakta városnak számított, még az átlagéletkor is csak 26 év volt. A filmben megszólaló Alekszej Breus az erőműben dolgozott mérnökként, elmondása szerint a lakosok azt hitték, hogy ez lesz a legjobb és legbiztonságosabb atomerőmű a világon.
Mindenki azt hitte, hogy a mi reaktoraink nem robbanhatnak fel
– fejtette ki Breus.
A Szovjetunió minden szegletéből érkeztek munkások, hogy segítsenek az erőmű felépítésében. Sőt, mivel a születések száma csökkenni kezdett, azzal próbálták rábírni az anyákat a szülésre, hogy még több szabad kéz állhasson rendelkezésre az atomerőművek működtetéséhez. A legmeglepőbb, hogy ennek hatására már emelkedni kezdett a görbe a statisztikákban. A lakosok bele sem gondoltak abba, hogy bármi baj származhat az atomerőműből. Jól érezték magukat Csernobilban, és azt is éreztették velük, hogy nem eshet bántódásuk. Rosszul gondolták.
Az erőmű négyes reaktorában 1986. április 26-án következett be a robbanás a hajnali órákban. Az egyik helyi lakos, Ljudmila Ignatyenko férje, Vasya tűzoltóként dolgozott, őt is riasztották, hogy menjen a helyszínre segíteni. Mint arról az asszony beszámolt, az ablakon kinézve látta a gomba alakú füstfelhőt, a tüzet és a ködöt. A város lakói közül néhányan hallották a robbanást is, de az csak napfelkeltekor vált nyilvánvalóvá, hogy mekkora pusztítást is végzett.
Alekszej Breus, aki épp reggeli műszakos volt másnap, félelemmel telve ment dolgozni, mivel egyértelmű volt, hogy nagy a sugárzás mértéke. Ez akkor bizonyosodott be a leginkább, amikor az atomerőműhöz érve látta, hogy a robbanás miatt a reaktor olyan részei is láthatóvá váltak, amelyeket normál esetben nem lehetne megtekinteni. Az éjszakai műszakosok feladata volt, hogy segítsék a tűzoltókat és próbálják megakadályozni, hogy még nagyobb baj történjen. A vezérlőbe érve viszont nem sok kollégáját találta ott. Ketten közülük már rosszabb állapotban voltak, mivel halálos mértékű sugárzást kaptak. Egyikük épp akkor cserélte le a ruháját, a teste vörös volt.
Szörnyűek voltak a körülmények. Tűz volt, füst, az épület darabjai lógtak lefelé. Forró gőz áramlott, extrém volt a radioaktivitás
– mondta, hozzátéve, hogy a reggeleseknek kellett megkeresniük a sebesülteket. Róluk jó pár felvételt is mutattak a filmben, erős gyomor kell a látványhoz.
Ahogy arról Breus beszámolt, a sugárzás következtében ő kifejezetten fel volt dobva, energikus volt. Ezt radiation euphoriának nevezik, ami a sugárzás következtében kialakuló eufórikus állapotot takarja. Bár elmondása szerint ez nem tartott sokáig, hányinger követte, majd észrevette, hogy a ruha alatt olyan lett a bőre, mintha lesült volna a napon.
A kezeim, az arcom, a nyakam vörös lett, és minden, ami a ruhám alatt volt, bebarnult. Megnézték a radioaktivitás szintjét a testemben, a jobb combomat és a karomat radioaktív sugárzás érte
– magyarázta Breus, akinek amiatt érte sugárzás a jobb karját, hogy kezet fogott a vezérlőben az egyik éjszakai műszakos kollégájával, Toptunovval.
A megszólalók között volt Olekszandr Szirota is, aki 10 éves volt a tragédia idején. Épp az iskolában volt, amikor megtudták, hogy robbanás volt az erőműben. Felvételeket is készített a városról, ám a videókon kisebb villanások láthatóak, amiket a sugárzás okozott. Ahogy a Geiger-Müller számláló hangot ad ki, mikor radioaktivitást észlel, a filmszalag villanásokat mutat.
A tragédiát követően összerendelték a vezetőséget. Ahogy arról Nyikolaj Tarakanov tábornok beszámolt, keveset mondtak el nekik az esetről, viszont parancsba adták, hogy fékezzék meg a sugárzás terjedését. A legfontosabb az volt, hogy védjék meg Oroszországot. Elsőként azt vizsgálták, ki tart éppen Moszkvába kocsival. Tarakanov kiemelte, akkor még nem vették komolyan a sugárveszélyt, azt hitték, csak elővigyázatosságból kell ellenőrizniük az autókat. Ám kiderült, hogy a járművek közül már több is fertőzött lett. A radioaktivitás szintje pedig olyan magas volt, hogy az eszközeik nem tudták pontosan bemérni. A radioaktív felhők pedig útjukra indultak a skandináv országok felé, amerre a szél épp haladt.
Életveszélyes volt az utcán tartózkodni, ám ezt akkor sem közölték a lakossággal, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy életek forognak kockán. A gyerekek kinn játszottak, anyák sétáltak babakocsival, mintha semmi nem történt volna. A vezetőségnek viszont lépnie kellett, végül a hatóságokat küldték ki, hogy értesítsék a lakosságot. Az ajtókon bekopogva mindenkinek ugyanazt az üzenetet adták át:
Az atomerőműben történt tűzeset miatt radioaktív sugárzás fordulhat elő. Evakuálás lesz. Hozzanak mindent magukkal, amire az első három nap során szükségük lesz, dokumentumokat, ételt, és álljanak készen az evakuálásra.
Ezt követően a lakók a tereken gyűltek össze, holott ott tízszer erősebb volt a sugárzás, mintha az otthonukban vártak volna. Végül a buszok sem érkeztek meg, csak 36 órával a robbanást követően. Összesen 2200 busz indult a lakosok kimentésére, akikkel azt közölték, hamarosan visszatérhetnek az otthonukba, és még elfogadható a sugárzás mértéke, ami a legnagyobb hazugság volt. Nyilván tartottak tőle, hogy pánikhangulat lenne, ha elárulják az igazságot.
Az emberek nem is vették túl komolyan a helyzetet, kevés ruhát, pénzt és iratokat vittek magukkal, mivel hittek abban, nemsokára tényleg újra hazatérnek. Még a háziállataikat is ott kellett hagyniuk, így az elhajtó buszok kipufogójának durrogásával egyetemben eszeveszett kutyavonyítás hangját is lehetett hallani.
Igor Piszmenkij helikopterpilótát április 26-án hajnalban riasztották, hogy sürgősen menjen a reptérre. A pilóták feladata az volt, hogy a levegőből felmérjék a radioaktivitás szintjét az erőmű körül. Végül azt a parancsot kapták, hogy zsákban hordjanak oda bórt és homokot, majd dobják a reaktorba, így ők extrém sugárterhelésnek voltak kitéve.
Már az első fuvarok után fémes ízt kezdtünk el érezni a szánkban, és folyton kapart a torkunk, egyből észrevehető volt. Az ellenség mindenhol ott leselkedett, de láthatatlan volt
– emlékezett vissza.
Egy héten át hordták a zsákokat, amelyek nagy hegyet képeztek a reaktornál, ami folyamatosan omlott össze, ezzel még több radioaktív sugarat a levegőbe lökve. A pilóták egyike épp napnyugtakor szállított egy rakományt, viszont a nap túlságosan beletűzött a szemébe, ezért nekiütközött egy darunak és lezuhant. A helikopter azonnal lángra kapott, így a vezető szörnyethalt.
A helyzet egyre súlyosabbá vált, de bíztak abban, hogy valahogy sikerül megoldaniuk a problémát. A Szovjetunió akkori vezetője, Mihail Gorbacsov megparancsolta a vezetőknek, hogy senkinek nem beszélhetnek a tragédiáról, így a részletek titokban maradtak. Ekkorra már több nap eltelt a robbanás óta, még a május elsejei felvonulást is megtartották, holott Kijev utcáin a normálisnál ötvenszer nagyobb volt a sugárzás. A nyugati sajtó már arról beszélt, hogy az áldozatok száma és a sugárzás mértéke is nő, ám a szovjetek mindent tagadtak. Azt állították, ez hazugság, és mindent kézben tartanak. Bár így lett volna.
A valóságban viszont akkora volt a fejetlenség, hogy attól tartottak, a reaktorban termelődő hő miatt az egész fel fog robbanni, ami nemcsak Ukrajnát, hanem az egész Szovjetuniót elpusztította volna. Az egyre csak terjedő sugárzásról nem is beszélve. Jó megoldásnak látták, ha egy betonból készült alagutat építenek a reaktor alá, ehhez bányászok segítségét kérték, akik szintén nem tudtak a sugárterhelésről. Két évvel később halt meg az első bányász, tíz nappal a robbanást követően pedig már az összes tűzoltó kórházban kötött ki, köztük Vasya is.
Vasya felesége, Ljudmila épp terhes volt ekkor, de a kórházba érve nem mondta el az orvosoknak, mivel tartott tőle, hogy akkor nem engednék be a férjéhez. Az orvos erre azt felelte, ha nem tervez több gyereket, akkor bemehet, viszont közölték vele, a tűzoltók állapota olyan súlyos, hogy megölelni vagy megcsókolni is tilos őket. Ljudmila a szobába érve látta, hogy a férfiak az ágyon ülve kártyáznak, nevetgélnek, nem tűnt úgy, hogy bajuk lenne. A nő a férjéhez érve megölelte, majd megcsókolta őt, és arra kérte, ne árulja el senkinek, hogy terhes, mert nem jöhetne be újra hozzá.
Egyre többen kerültek kórházba a sugárzás miatt, ám többféle gyógymód volt a kezelésükre, tulajdonképpen rajtuk tesztelték őket. Azt már az első naptól kezdve tudták, ki nem fogja megérni a másnapot. Segítségükre sietett egy amerikai orvos, dr. Robert P. Gale is, akivel jól kitoltak a szovjetek, és kizárólag olyan betegeket bíztak rá, akik már menthetetlenek voltak. Vaysa egyik napról a másikra lett rosszul. Nagy sebek, fekélyek, hólyagok jelentek meg rajta, még a szájában is voltak, és már a csontvelőátültetés sem segített. Az ételt nem vette be a gyomra, mivel nem tudta megemészteni.
Ahogy arról Vaysa felesége, Ljudmila beszámolt, Gorbacsovtól meghívást kaptak. A vezető a nemzet hőseinek nevezte a sebesülteket, illetve közölte, hogy mind Moszkvában lesznek eltemetve. Választási lehetőségük nemigen volt, mivel alá akartak írattatni velük egy dokumentumot, amivel engedélyt adtak. Vaysa ugyan még élt ekkor, ám május 13-án, több mint két héttel a robbanást követően életét vesztette. Ahogy közös gyerekük, Natasha is, aki születése után öt órával halt meg. A sugárzás ugyanis, ami az anyát érte, a gyermeket is megfertőzte. A tragédiakor épp szolgálatot teljesítő két férfi pedig, akikkel Breus a vezérlőben találkozott, 10 perc különbséggel hunytak el napokkal a katasztrófa után.
A Szovjetunió vezetője, Gorbacsov először május 14-én mondott beszédet, amelyben kifejtette, eddig összesen 299-en kerültek kórházba sugárzás okozta megbetegedés miatt, heten elhunytak, illetve kiemelte, hogy a nehezén már túl vannak. Gorbacsov ezúttal is elferdítette a valóságot. Ahogy arról Igor Jatszkiv beszámolt, az ő feladatuk volt napi szinten mérni, mekkora a radioaktivitás mértéke. Az eredményeket viszont nem hozhatták nyilvánosságra.
A nyugati sajtó ekkor már ízekre szedte a szovjeteket, mivel az erőmű építésénél nem helyeztek semmilyen védőburkot a reaktor köré. Biztonságosnak vélték, így azt hitték, nincs rá szükség. Az atomerőművet ért balesetet viszont nem véletlen nevezték katasztrófának, mivel a robbanás megfelelt 400 olyan nukleáris bomba erejének, mint amit Hiroshimára vagy Nagaszakira dobtak. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy az erőmű tetején összegyűlt többtonnányi grafitot, ami szintén sugárzást bocsátott ki, eltávolítsák. Túl veszélyes feladatnak bizonyult, ezért egy robotot rendeltek Németországból, ami működésképtelenné vált.
Utolsó lehetőségként önkénteseket toboroztak a feladatra, akik nem voltak tisztában azzal, hogy tulajdonképpen a saját sírjukat ássák meg a küldetéssel, mivel a sugárzást nem volt, ami kivédje. Még a védőruha és maszk sem segített, miközben lapátolták a grafitot a tetőn, bele a reaktor helyén álló szakadékba. Csak egy lapátnyi grafit hatszáz röntgennek megfelelő sugárzást jelentett, ők pedig addig dolgoztak ott, amíg össze nem estek. Az extrém sugárzás pedig heves reakciót váltott ki belőlük. Hánytak, köhögtek, kimerültek lettek, és voltak olyanok, akik másnap az ágyból se tudtak kikelni. Nem tudták, mekkora kockázatot vállalnak. Ahogy azt sem, hogy a fejenként nyolcszáz rubel jutalommal járó küldetést követő években a 80 százalékuk meg fog halni.
1986 őszén a szovjetek már a győzelmet hirdették, és kitűzték zászlajukat az atomerőmű legmagasabb pontjára. A katonák kétszáz tonnányi radioaktív hulladékot távolítottak el, miközben Gorbacsov arról mondott beszédet, hogy a veszély már nem jelentős, illetve piedesztálra emelte honfitársait, akik hőstettet vittek véghez.
Volt ok az örömre? Nem igazán. A szovjetek azt állították, nem volt hatással a lakosság egészségére a tragédia, nincsenek rendellenességek, ám erről is hazudtak. A katasztrófának köszönhetően a gyerekszületések sok komplikációval jártak ebben az időben. A babák esetében megnőtt az olyan, egyébként ritka betegségek gyakorisága, mint a mellékvesét érintő daganatok és a pajzsmirigyrák. Illetve voltak olyan gyermekek is, akik két fejjel vagy épp a fejükhöz mérten háromszor akkora daganattal a testükben jöttek világra. Bár sokan lettek betegek, a szovjetek mindenért a radiofóbiát tették felelőssé. Ez annyit jelent, hogy szerintük a lakosok túlságosan féltek a sugárzástól, ami egy pszichés betegség kialakulásához vezetett. Még az orvosoknak is megtiltották, hogy bármilyen betegséget összekapcsoljanak a radioaktív sugárzással, így hivatalosan nem volt több eset. Legalábbis a szovjetek szerint. A valós adatok alapján a Szovjetunióban összesen 8,4 millió embert ért sugárszennyeződés. Bár az áldozatokról pontos információ nincsen, de körülbelül 200 ezer főre becsülik a számukat. Szemben a szovjet jelentéssel, amelyben 31 halálos áldozatot tüntettek fel.
Rendellenességek pedig nemcsak az emberek, hanem az állatok esetében is kialakultak. A tragédiát követően volt olyan borjú, amelyik úgy született, hogy a lába a nyakából nőtt ki. Egy másiknak három lába volt, ahogy a malacok körében is deformitások voltak megfigyelhetőek, tulajdonképpen mutánsok születtek. Ahogy az a felvételen is látszik, az egyik állat szeme helyén egy fekete daganat alakult ki.
A szovjetek próbáltak bűnbakot keresni, aki felelősségre vonható a tragédiáért. Ezalatt a titkosszolgálatuk, a KGB titkos megállapodásokat kötött, amelyben lefektették, hogy senki nem beszélhet a tragédia valós okáról. Végül az atomerőmű akkori főmérnök-helyettesét – aki a 3-as és 4-es blokkért felelt – Anatolij Gyatlovot vádolták meg, aki ott volt, amikor megtörtént a robbanás. A katasztrófát pedig azzal indokolták, hogy az erőmű több biztonsági előírásnak sem felelt meg.
A valódi probléma ezzel szemben az volt, hogy a létesítmény már önmagában nem jól lett megtervezve. A helyzetet pedig csak még tovább súlyosbította, hogy a szovjet vezetés félvállról vette a robbanást. Ha időben cselekszenek, akkor több életet lehetett volna megmenteni. Az igazság elrejtésével viszont csak újabb hazugságspirálba keveredtek, ami ezzel együtt meghozta a Szovjetunió vesztét is. Ugyan 1991-ben, öt évvel a robbanást követően elismerték, hogy építési hibák vezettek a tragédiához, de addigra már késő volt. A Szovjetunió összeomlott.
(Borítókép: Csernobili atomerőmű Ukrajnában 1986. május 15-én. Fotó: Igor Kostin/Laski Diffusion/Getty Images)