Miután a német és a magyar sajtó felgöngyölítette, hogy többnyire Németországból érkezhettek azok az antifasiszták, akik múlt héten járókelőkre támadtak, sokan találgatnak, hogy mi is az az antifa, és mekkora veszélyt jelenthet kül- és belföldön egyaránt. De kik ők, mit csinálnak, és tényleg terrorszervezetté kéne őket minősíteni?
Magyarországi és külföldi szélsőjobboldali szervezetek február 11-én emlékeznek meg az 1945-ös budapesti kitörési kísérletről, amikor a II. világháborúban a budapesti német védőrség egy utolsó kétségbeesett akcióval próbált meg kibújni a szovjet gyűrűből.
Az erről szóló megemlékezés rendkívül átpolitizált: a szélsőjobboldali szervezetek Becsület napja néven egy teljesítménytúrával próbálnak megemlékezni a szerintük hős náci katonákról, míg mások a szélsőjobboldali jelenlét miatt azt teljességgel ellenzik.
Hogy a történészek hogyan látják az eseményt, illetve milyen mítoszok és ellenmítoszok élnek a történelmi emlékezetben a kitöréssel kapcsolatosan, arról részletesen olvashatunk például az Ungváry Krisztián által indított kitoresnapja.hu-n.
A rendezvény kapcsán már szinte bevett dolog, hogy a szélsőjobboldaliak gyülekezését ellentüntetők próbálják ellehetetleníteni. Emellett az is előfordul, hogy a két tábor között tettlegességig fajul a feszültség.
Idén sajnos kivételesen nagy lett a sajtóvisszhangja a szélsőjobboldali rendezvénynek, mivel már az azt megelőző napokban megjelent az utcán az erőszak: a külföldről érkezett, feltételezett antifasiszták (antifák) több szélsőjobboldalira is rátámadtak – öltözékük alapján úgy vélték az antifák, hogy egyes járókelők biztosan a szélsőjobboldali rendezvényre érkeztek.
Azt már tudjuk, hogy az elkövetők közül öten németek, míg egy olasz állampolgár volt. A Bild című német lap a budapesti eseményekről szóló cikkében az eset kapcsán megjegyzi, a rajtaütés nagyon hasonlít egy januárban Erfurtban történt támadásra, amikor két neonácit vertek össze, míg a Welt információi szerint az egyik budapesti elkövető ismert Németországban.
Az antifa szó az antifasizmus rövidítése. Politikusok és történészek régóta vitatkoznak arról, hogy pontosan ki is számít antifának: tágan értelmezve mindenki, aki a fasiszta mozgalmak és az elnyomó ideológiák ellen van, míg szűkebb értelemben egy laza kötődésű, fasizmusellenes ernyőmozgalomról van szó, amelynek célja a szélsőjobboldal megállítása.
Ellentétben a szélsőjobboldali mozgalmakkal, az antifa nem egy konkrét ideológiát követő mozgalom: persze sok szélsőbaloldali vagy baloldali szervezet többé-kevésbé használja magára az antifa jelzőt, de ők akár politikai hitvallásukban, ideológiájukban is eltérhetnek egymástól.
Az egyetlen összekötő kapocs a különböző antifa csoportok között a szélsőjobboldali ideológiák elutasítása, viszont a szélsőjobb elleni harcot már eltérően értelmezik. Legtöbben csak békés eszközökkel (ellentüntetés, nevetség tárgyává való tétel) operálnak, de vannak olyanok, akik nemcsak önvédelemre, hanem támadólag is használnak erőszakot.
Az első fasizmusellenes mozgalmak még az 1920-as években jöttek létre a Benito Mussolini vezette Olaszországban, majd a következő évtizedekben más országokban is megjelentek egyfajta ellenpontként, miután a két világháború között megnőtt a fasiszta, nemzetiszocialista (náci) és más kirekesztő, szélsőjobboldali ideológiát követő mozgalmak és pártok száma.
Németországban először 1932-ban alakult meg egy ilyen szervezet Antifaschistische Aktion néven, amit még az 1918 és 1968 között működő Németország Kommunista Pártjának (KPD) tagjai hoztak létre. Céljuk Hitler Nemzetiszocialista Német Munkáspártjának (NSDAP) a megállítása volt, és ehhez szerettek volna létrehozni egy szélesebb koalíciót, ám ez végül nem jött össze.
A II. világháborút követően a szélsőjobboldali ideológiák visszaszorultak mind Németországban, mind Európában – Spanyolországban Franco katonai diktatúráján kívül nem igazán volt hatalmon szélsőjobboldali párt –, így az antifasiszta mozgalmak száma is csökkent. Ugyanakkor a 60-as években ismét megjelentek Nyugat-Németországban, miután nőtt a neonáci csoportok száma az akkori NSZK-ban.
Számuk leginkább Németország egyesítése után ugrott meg, amikor az országban ismét megjelentek a szélsőjobboldali-nacionalista szervezetek, és nőtt a szélsőjobboldal által végrehajtott gyűlölet-bűncselekmények száma.
Persze Németországban 1990 előtt is voltak csoportok, amelyek a fasizmus elleni harcra is felesküdtek, de a Rote Armee Fraktion (RAF, Vörös Hadsereg Frakció) vagy a Revolutionäre Zellen (RZ, Forradalmi Sejtek) inkább voltak szélsőbaloldali terrorszervezetek, mintsem mai értelemben vett antifák: ők inkább kapitalistaellenes és anarchista szervezetként a fennálló renddel helyezték szembe magukat, mintsem kizárólag a fasizmussal szemben. A szélsőjobbal szembeni fellépésük is előbbi részeként értelmezhető: úgy látták, a fasizmus csak a kapitalizmus terméke.
Emellett az ő célpontjaik sem kizárólag szélsőjobboldaliak voltak: az RAF például az állami szereplők mellett amerikai katonai létesítményekkel szemben hajtott végre bombatámadásokat.
Visszatérve a jelenbe, ma már nem szélsőbaloldali félkatonai vagy terrorszervezetek működnek, amelyek bombatámadásokkal és egyéb terrorcselekményekkel próbálják megdönteni az államot, hanem szélsőjobboldali ideológiák ellen küzdő antifa csoportok.
Mint azt fentebb már érintettük, ezek között vannak olyan szerveződések, amelyek kizárólag békés eszközökkel lépnek fel a szélsőjobboldaliakkal szemben: ők általában ellentüntetéseket rendeznek, amelyeken a szervezet tagjain kívül mások is részt vehetnek – ugyanakkor ezek is eszkalálódhatnak. Persze más típusú megmozdulások is zavargásba torkollhatnak, mint az például a 2017-es hamburgi G20-találkozón történt. De az egyik leggyakoribb tevékenység az ún. „doxxing”, amikor az interneten álnevek mögé bújt, szélsőjobboldalhoz köthető figurák személyazonosságát nyilvánosságra hozzák, hogy ezáltal beazonosíthatóak legyenek.
Ugyanakkor az is tény, hogy vannak olyan militáns antifa szervezetek, amelyek nem kizárólag békésen, hanem akár erőszakkal is fellépnek a szélsőjobboldali tüntetések vagy személyek ellen.
A hétvégi támadások nagyon hasonlítanak a Lina E nevű német nő és a köré szerveződő csoport módszereire: a 27 éves nőt még 2020-ban vették őrizetbe,
MIVEL A vád szerint a SZÉLSŐBALOLDALI AKTIVISTA TÖBBSZÖR IS RAJTAÜTÉSSZERŰEN CSAPOTT LE TÁRSAIVAL, ÉS VERT MEG NEONÁCIKAT.
Módszereik hasonlóak voltak a budapestihez: mielőtt rajtaütöttek volna a szélsőjobboldali áldozaton, megfigyelték, hogy feltérképezzék a rutinját, és csak akkor támadtak, ha az áldozat egyedül volt, vagy ha nem is, de létszámfölényüket érvényesíthették.
A rajtaütések megrendezett „koreográfia” szerint történtek: csak akkor támadtak, ha biztosak voltak abban, hogy létszámfölényüket és a meglepetés erejét ki tudják használni; először a földre viszik az áldozatot, aztán ütlegelik.
A rajtaütések nem tartottak tovább fél percnél, ennyi idő alatt próbáltak minél nagyobb sérüléseket okozni. Egyikük sosem vett részt az erőszakban, ő volt az, aki a helyszínt felügyelte (például jön-e járókelő, a szélsőjobboldali előránt-e egy fegyvert), és csak akkor avatkozott be, ha szükséges volt. Ha pedig letelt a fél perc, jelet adott a visszavonulásra – mint azt a Lina E és társaival szemben indított eljárás során egykori társuk vallomása alapján rekonstruálni lehet.
Elmondása szerint a céljuk az volt, hogy a megtörjék a szélsőjobboldaliak akaratát, hogy hagyjanak fel a nézetükkel, emiatt a támadások célja soha nem az élet kioltása volt, hanem hogy maradandó sérüléseket okozzanak.
Így a leggyakoribb célpont a boka, térd és a lábszár volt. Az akciókat – vagy ahogy a vallomás szerint állítólag ők nevezték, projektet – gyakran elgyakorolták, a vallomás szerint egy alkalommal például a Chemie Lipcse csapat stadionjában közel ötvenen vettek részt egy ilyen gyakorlaton, amire Németország különböző pontjairól is érkeztek szimpatizánsok. Itt a közelharc mellett azt gyakorolták, hogyan mozogjanak gyorsan csoportban, illetve szélsőjobboldali rendezvényekről egyedül távozókat hogyan közelítsenek meg.
Annak ellenére, hogy most Lina E és társainak ügye miatt a militáns antifákra terelődött a figyelem, a történethez hozzátartozik, hogy Németországban antifa támadások kapcsán eddig haláleset még nem történt, bármennyire is szeretnek a jobboldali pártok vagy szélsőjobboldaliak riogatni velük – ettől függetlenül az önbíráskodás továbbra is bűncselekménynek számít, de a terrortámadás túlzó, a békés megmozdulásokra való hivatkozás pedig sok esetben bagatellizáló.
Ugyanakkor Németországban a szélsőjobboldali szervezkedések súlyosabbak: mint arról az Indexen is részletesen beszámoltunk,
tavaly decemberben a német rendőrség több szélsőjobboldalit is őrizetbe vett, amiért szerintük államcsínyt szerettek volna végrehajtani.
Ugyanakkor 2019-ben egy politikussal, a hesseni CDU-tag Walter Lübckével végzett egy szélsőjobboldali csoporthoz köthető személy, ami hosszú idő után az első politikusgyilkosság volt Németországban.
(Borítókép: Christoph Schmidt / picture alliance / Getty Images)