Nem újdonság, hogy Peking és Washington nem jön ki egymással, hiszen az elmúlt évtizedekben szinte mindig ellenséges volt a két ország között a viszony. Ugyanakkor Kína látványos növekedése lépésre kényszerítette Amerikát, ahol úgy látják: Peking az ő pozíciójukat akarja átvenni a nemzetközi politikában, miközben Kínában úgy látják, Amerika az országuk létét fenyegeti.
A héten tartja a kínai parlament éves plenáris ülését az Országos Népi Gyűlésben, amelynek nyitónapján Hszi Csin-ping kínai elnök tartott beszédet.
Hszi beszéde sok új elemet nem tartalmazott: gondolatai az új világrend kapcsán továbbra is az Egyesült Államok hegemóniája köré összpontosultak, kiemelve, hogy szerinte Washington bekerítette és elfojtja országát – igaz, ezúttal
nyíltan megnevezve ellenfélként Amerikát, miközben nyilvános nyilatkozataiban általában csak a „nyugati országok” vagy a „néhány fejlett állam” kifejezést használja.
Ennél még élesebben fogalmazott külügyminisztere, Csin Kang, aki szerint az Egyesült Államok és Kína elkerülhetetlenül egy konfliktus felé tart, ha Washington nem változtat politikáján.
Annak ellenére hogy Peking eddig ilyen élesen soha nem bírálta az Egyesült Államokat, a két ország közötti kapcsolatokat régóta a rivalizálás jellemzi: Kína már évek óta meg szeretné törni Washington hegemóniáját, és egy többpólusú világ kialakításán ügyködik.
Kína és az Egyesült Államok kapcsolata a történelem folyamán ritkán volt baráti a második világháborút követően. Az évtizedes polgárháború végén a szárazföldi Kínában a kommunista Mao Ce-tung került hatalomra, miután kiszorították a kínai nacionalista, autoriter Csang Kaj-sek Kuomintangját, amely végül Tajvan szigetére szorult vissza.
A második világháborút követően az Egyesült Államok külpolitikája egyértelmű volt: a mccarthyzmus jegyében Truman 1947-ben mutatta be külpolitikai doktrínáját, amelynek lényege a Szovjetunió és a kommunizmus terjeszkedésének megállítása volt, így Washington természetes szövetsége a „két Kína” közül a Tajvan szigetére visszaszorult Kínai Köztársaság volt – annak ellenére hogy Csang Kaj-sek a szigetországban véres katonai diktatúrát épített ki.
Emiatt Peking és Washington között sokáig nem is voltak diplomáciai kapcsolatok, mivel az USA hivatalosan Tajvant fogadta el Kínaként.
Sőt a két fél indirekt még háborút is viselt egymás ellen: az 1950 és 1953 között zajló koreai háborúban Peking Észak-Koreát, míg Amerika Dél-Koreát támogatta, majd a szűken értelmezett, 1965 és 1973 között zajló vietnámi háborúban Amerika a demokratikus Vietnámi Köztársaságot, míg Kína a kommunista Ho Shi Minh vezette Vietnámi Demokratikus Köztáraság mögé állt – igaz, Kína csapatokat nem küldött.
A fordulópontot az ún. pingpongdiplomácia és Richard Nixon 1972-es kínai látogatása hozta el: az Egyesült Államok 36. elnöke a kínai államalapító Mao Ce-tunggal találkozott, mivel Nixon – de leginkább nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger – felmérte, hogy a Nyugatról egységesnek tűnő kommunista blokk egyáltalán nem az, ráadásul a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság rivalizál, így a Pekinghez való közeledéssel Moszkva gyengíthető.
Ekkorra Peking külpolitikai elszigetelődése félig megszűnt: 1971-ben az ENSZ-ben 76 szavazattal, 35 ellenszavazattal és 17 tartózkodással a Mao Ce-tung vezette szárazföldi Kínai Népköztársaságot fogadták el Kínának Tajvan helyett, ami így kikerült az ENSZ-ből és egyik legfontosabb testületéből, a Biztonsági Tanácsból is.
A Mao Ce-tungot követő kínai vezetők alacsony profilú külpolitikát folytattak: mindent arra tettek fel, hogy a kínai gazdaságot fejlesszék, mivel ekkortájt az ország ipara rendkívül agrárius volt a Brit Birodalomhoz tartozó Hongkongot leszámítva, az ország geopolitikai pozíciójának erősítéséhez pedig a népességszám-növekedés önmagában nem elegendő.
A gazdasági fejlődés pedig igen látványosra sikerült: a hatvanas évektől kezdve a kínai gazdaság növekedése átlagosan 8,1 százalék volt, amiben voltak olyan évek, amikor majdnem 20 százalékos volt az előző évhez képest.
Míg 1960-ban az egy főre jutó kínai GDP 90 dollár, addigra 2000-ben már 959 dollár volt.
Ráadásul – ellentétben Oroszországgal – a Szovjetunió és a kétpólusú világ bukása nem rántotta magával a kommunista Kínát: míg a Szovjetunióban úgy gondolták, hogy a probléma az egypárti politikai rendszer, ezért a demokrácia irányába kell nyitni, addig Kínában úgy vélték, hogy a szocialista ideológia és az irányított gazdaság a problémák forrása, ezért a gazdasági rendszert kell úgy átalakítani, hogy a Kínai Kommunista Párt hegemóniája és társadalmi kontrollja megmaradjon.
Emiatt a kínai gazdaságban – de leginkább a piacban – a nyugati országok is meglátták a potenciált: az addigra már milliárdos lélekszámú országban megjelent a vásárlóképes középosztály, így Bill Clinton amerikai elnök 2000-ben megkötötte az USA–Kína kereskedelmi egyezményt, 2001-ben pedig az amerikai elnök áldásával Kína csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez, a WTO-hoz is.
Clinton azzal érvelt mindkét esetben, hogy ugyan Kínában vannak problémák az emberi jogok terén (elég csak Tibetre vagy a Tienanmen térre gondolni), de az ország világgazdaságba való bekapcsolódása miatt kénytelen lesz demokratikus fordulatokat végrehajtani, máskülönben a nyugati tőke nem fog megjelenni a kommunista államban.
Azonban Clinton tévedett: a nyugati tőkét továbbra sem érdekelte a kínai állam politikai rendszere, csak a profit,
amit a Kínában eladott termékekkel, illetve az ott olcsón előállított, majd a nyugati országoknak szánt javak értékesítésével teremtettek.
Kína pedig kihasználta a nyugati tőke beáramlását: a WTO-hoz való csatlakozás után kilőtt a kínai GDP: míg 2000-ben az egy főre jutó GDP 959 dollár volt, addig a 2008-as gazdasági válság idején már 3468 dollár, 2020-ban pedig már 10 409 dollár.
E rohamos gazdasági fejlődés pedig a politikai befolyás növelésével is járt: a kétezres években Hu Csin-tao akkori kínai elnök meghirdette a békés felemelkedés politikáját, amelynek lényege, hogy az ország gazdasági és katonai fejlődését külföldön úgy mutatta be, hogy az nem jelent veszélyt másokra – értve ezalatt elsősorban a Nyugatot –, és hogy Kína felemelkedésével igaziból mindenki jól jár: Kína megnyitja a kapuját a tőke előtt, amivel jól járnak a nyugati multinacionális cégek, ahogy a kínaiak életszínvonala is javul, miközben a nyugati emberek cserében olcsó, Kínában előállított és gyártott javakhoz jutnak.
Azonban ezt Kína részben politikai befolyásszerzésre használta fel, de ez – Hu Csin-tao helyett – már Hszi Csin-ping 2013-as hatalomra kerülése után történt.
Hivatalba lépésével egy időben jelentette be az új selyemútnak is nevezett Egy övezet, egy út programot, amelynek ugyan legfőbb célja az időközben megjelenő kínai tőke és ipar kapacitásfelesleg-lekötése volt, azonban emellé gazdasági és politikai befolyásszerzés, illetve Kína nemzetközi elismertségének növelése is járt.
Hszi ugyanis a 2008-as gazdasági világválságból, majd az abból elinduló különböző politikai folyamatokból azt olvasta ki, hogy az amerikai hegemóniára épülő világrend megroppant, és eljött az idő, hogy Kína szuperhatalommá váljon.
A jelenlegi pekingi vezető sokkal határozottabb kínai fellépést képzel el a nemzetközi színtéren, amire az amerikai elnökök Barack Obama óta gondosan figyelnek. Hszi színrelépésével az amerikai külpolitika eleve Ázsia felé fordult, amit később a Kínával gazdasági tarifákkal háborút vívó republikánus Donald Trump, majd az őt váltó Joe Biden is továbbvitt.
A sajtóban Donald Trump gazdasági háborúja kapcsán leginkább a gyakran ad hoc döntéseknek tűnő büntetővámokról esett a legtöbb szó, pedig Trump ha nem is kommunikálta megfelelően, de egy akkor már Peking és Washington között elkezdődő gazdasági rivalizálásra reagált.
Trump nehezményezte, hogy az amerikai külkereskedelem deficites – azaz az amerikaiak többet vásárolnak külföldről, mint más államok Amerikától, és ez legfőképp az amerikai–kínai gazdasági kapcsolatokra voltak igazak –, ezért vámokkal szerette volna védeni az amerikai gazdaságot, illetve akadályozni a kínai gazdaságot.
Ugyan a vámokat végül eltörölték, de más szálakon folytatódott a két ország közötti rivalizálás: Amerika szerette volna odahaza visszaszorítani a kínai techszektort, így például a kínai okostelefonok térnyerését, de a legfontosabb gazdasági harc a csipek körül zajlott.
A legerősebb csipeket ugyanis nemcsak okostelefonokban és egyéb, a civilek számára is elérhető termékekben használják, hanem a hadseregben is,
Amerika pedig úgy látja, ha Kínához jutnának az amerikai csipek, az veszélyt jelentene a saját biztonságára.
Azonban végül csak Joe Biden idején tiltották meg, hogy az amerikai cégek Kínába exportálják legfejlettebb mikrocsipjeiket, hogy Kína technológiai téren ne tudja csökkenteni hátrányát Amerikával szemben.
Emellett Joe Biden szakított az inkább befelé forduló trumpi külpolitikával, és az Egy övezet, egy út mintájára a G7-csoporttal együtt létrehozta nyugati megfelelőjét, a Build Back Bettert (B3), amivel céljuk, hogy Délkelet-Ázsiában és Afrikában visszaszorítsák a kínai gazdasági és politikai befolyásszerzést – ugyanakkor kérdéses, hogy e célját valóban el tudja-e érni, mivel e térségeknek nagy szükségük van mind a kínai, mind a nyugati tőkére, ezért a két program megfér majd egymás mellett, amennyiben a nyugati program lassan elindul.
Több szakértő már úgy véli, nemhogy új hidegháború körvonalazódik a két ország között, hanem már el is kezdődött.
Ugyanakkor Kína – mint arra korábbi cikkünkben Salát Gergely sinológus rámutatott – nem szeretne egy kizárólag kétpólusú, a hidegháború időszakát idéző világot, ugyanakkor jelenleg a folyamatok ebbe az irányra tartanak.
A kutató szerint Kína elsősorban egy olyan többpólusú világrend kialakításában érdekelt, amiben Washington és Peking mellett az Európai Unió és Moszkva is részt venne, ugyanakkor mindenképpen azt szeretnék, hogy Kína szava sokat számítson.
Az Egyesült Államok mind gazdaságilag, mind katonailag egy Kína-ellenes koalíció létrehozásán ügyködik: elég csak a 2021-ben megkötött ausztrál–amerikai–brit biztonsági egyezményre, az AUKUS-ra gondolni, vagy az amerikai katonai jelenlétre Ázsiában, de a nyugati államokat tömörítő NATO katonai szervezet is kidolgozott egy részletes Kína-politikát, amelyben már riválisként írnak az ázsiai országról, és a legutóbbi G20-csúcson is keményen egymásnak mentek a felek.
Eközben Kína elsősorban a környező ázsiai országoknál és Afrikában puhatolózik, de Hszi szuperhatalmi céljait bizonyítja Hongkong nemzetközi szerződéssel szembeni bekebelezése, illetve a folyamatos haderőfejlesztés is.
Emiatt az egymással rivalizáló, a másik felet nemzetbiztonsági kockázatnak tekintő két állam kapcsolatai nem meglepő módon igencsak fagyosak.
Kína úgy érzi, az Egyesült Államok ázsiai és óceániai kapcsolatai Kína biztonságát és fejlődését veszélyeztetik, míg Washingtonban úgy látják, Peking az amerikai szuperhatalmi, a nemzetközi porondon betöltött szerepét próbálja aláásni.
(Borítókép: Joe Biden és Hszi Csin-ping. Fotó: Pool / Kyodo News Stills / Getty Images)