Moszkvában kezd tárgylásokat Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök, aki bilateriális kérdések mellett tárgyalni fog Vlagyimir Putyinnal a két ország által létrehozott Unióállam sorsáról is. De mi ez az Unióállam? Miért jött egyáltalán létre, és mi volt az egésznek a célja?
Szerdán érkezett Oroszországba az Európa utolsó diktátorának is nevezett Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök. Az odahaza lassan 29 éve vasmarokkal irányító államfő orosz kollégájával, Vlagyimir Putyinnal találkozik. A két fél első nap egy bilateriális találkozón vesz részt, majd másnap az ún. Unióállam Legfőbb Államtanácsa találkozóján fognak tárgyalni.
A belta belarusz állami hírügynökség szerint a bilateriális találkozón olyan témákról lesz szó, ami kívül esik az Unióállam joghatóságán: így a felek egyeztetni fognak az importhelyettesítésről, a mélyebb gyártási együttműködésről, a high-tech iparágak fejlesztéséről, illetve az Oroszország Ukrajna ellen megindított, nemzetközi szerződésekkel ellentétes háborújáról – utóbbi mint „nemzetközi helyzet és biztonság érdekében tett intézkedések” szerepel a napirendi pontban.
De mi az az Unióállam?
A Szovjetunió több tagállamból állt, így annak része volt a mai Belarusz Köztársaság elődállama, a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság is, ami egyébként a második világháború után az egyik aláírója volt az ENSZ Alapokmányának, így egy ideig a Szovjetunión felül is volt szavazata a nemzetközi szervezetben. Később azonban Sztálin, majd Sztálin 1953-as halála után Hruscsov is folytatta az ún. szovjetizáció politikáját, és Belarusz egyre inkább beleolvadt a Szovjetunióba – mind kulturális, mind gazdasági értelemben.
A Szovjetunió szétesésével azonban új folyamatok kezdődtek: Belarusz már 1990 júliusában kikiáltotta függetlenségét, hivatalosan azonban végül csak egy évvel később függetlenedett az egykori kommunista államtól.
Azonban a függetlenségét visszaszerzett ország még így is nagymértékben függött Oroszországtól, és nemcsak a szovjetizáció miatti kulturális kapcsolatok miatt – Belaruszban a leggyakrabban használt nyelv még ma is az orosz –:
a Szovjetunióban ugyanis a nyersanyagok a mai Oroszország területén voltak, de nagyon sok feldolgozó már Belaruszban.
A belarusz gazdaság ezért a mai napig is az orosz nyersolajra támaszkodik, amit áron alul vásárolnak fel, majd finomítása után azt hatalmas nyereséggel ad el tovább nyugatra – pontosabban ez volt a bevált recept 2020-ig.
Az általános iskolai történelemtanári végzettségű, majd politikusai karriere előtt leginkább szovhozelnökként befutó Aljakszandr Lukasenkát 1994-ben választották meg Belarusz elnökének, és miközben odahaza kiépített egy nagyon kézi vezérelt, elnyomó diktatúrát, a külpolitikával is foglalkozott: hatalomra lépése után az Oroszországgal szembeni kölcsönös, ám aszimmetrikus függőség miatt szoros kapcsolatokat szeretett volna kiépíteni az Orosz Föderációval és annak vezetőjével, Borisz Jelcinnel.
A két ország közötti gazdasági és védelmi kapcsolatok elmélyítése már a 90-es évek közepén felmerült, így első körben barátsági, jószomszédi szerződést kötöttek 1995-ben, majd 1996-ban megkötötték az ún. Unióállamot (Szojuznoje Goszudarsztva, szó szerinti fordításban Szövetségi Állam).
Ez a szerződés elméletben csak egy szorosabb gazdasági együttműködésként indult, azonban a megállapodás további lépcsőfokokat is meghatároz a gazdasági mellett a politikai integrációra is.
A megállapodás lényege eleinte az volt, hogy az Európai Unió korai időszakának mintájára a két ország szuverenitásának bizonyos elemeit egyesítik, azt a továbbiakban nemzeti szint helyett a nemzetek feletti (szupranacionális) szinten kezelik. Jelcin 1999-es elnökségéig a két ország nagy reményeket fűzött az így létrejött Unióállamhoz:
Jelcin és az oroszok ebben Oroszország biztonságát, Lukasenka pedig hatalmának növelését látta.
Az orosz biztonságpolitikai gondolkodás ugyanis elsősorban területalapú: az Oroszország és az elődállamaival szemben vívott háborúkból – elég csak Napóleon vagy Hitler keleti hadjárataira gondolni – azt a következtetést vonták le, hogy a stratégiailag fontos Szentpétervár és Moszkva akkor van biztonságban, ha a lehetséges ellenségnek hatalmas távokat kell megtenni, így az orosz védelmi politikának fontos volt, hogy Belarusz semmiképp se akarjon NATO-tag lenni, de lehetőleg még semleges ország sem.
Ennél azonban jóval nagyobb ambíciói voltak Lukasenkának: az akkoriban közel 150 milliós lélekszámú Oroszországot irányító Jelcin már akkor is súlyos beteg volt és alkoholizmusban szenvedett, így Lukasenka abban reménykedett, hogy ugyan névlegesen orosz kollégája fogja vezetni a közös Unióállamot,
azonban Jelcin egészségügyi állapota miatt gyakorlatilag az akkor még fiatalnak és energikusnak számító Lukasenka kezében lenne a valódi hatalom.
Így eltérő okok miatt, de a két állam nagy lendülettel vágott bele a projektbe, pedig pontosan nem fektették le, hogy a szorosabb gazdasági, politikai és társadalmi kapcsolatok alatt pontosan mit is értenek – az egyetlen biztos pont a két ország közötti határok eltörlése, illetve a két ország közötti zavartalan kereskedelem volt.
Azonban Lukasenka terve, hogy majd egy belarusz–orosz szuperállam vezetője legyen, hamar szertefoszlottak, amikor Borisz Jelcin helyét Vlagyimir Putyin vette át. Putyin már nem tartotta olyan fontosnak az unióállamot, mint elődje,
az újdonsült orosz elnök az integrációt csak abban az esetben támogatta, ha Belarusz köztársaságként beolvadna az Orosz Föderációba, azonban az már Lukasenkának nem volt elfogadható.
Így az integráció igazán nem is kezdődött el a két ország között, ugyanakkor katonai értelemben szoros együttműködést folytatott a két ország a NATO-bővítések folytán kialakított új NATO-támaszpontok miatt.
Putyin pedig nem is volt érdekelt a teljes integrációban: a belarusz gazdaság a 2000-es években is elég gyenge lábakon állt, és az orosz nyersanyagoknak is kitett volt, ezért biztonságpolitikai kérdések mellett Lukasenka országára mint az orosz energiaipar meghosszabbítására tekintett.
A két elnök nem is jött ki mindig egymással – ahogy a mai napig sem, de pragmatikusan együttműködnek –, a 2000-es évek végén még gázháborút is folytattak egymás ellen, amikor az orosz állami Gazprom szerette volna növelni a Belarusznak eladott gáz árát, amire viszont Lukasenka nem volt hajlandó – egy ideig Oroszország le is kapcsolta a Belaruszba áramló gázvezetékeket.
Ugyan mindkét fél törekedett a jószomszédi viszonyra, illetve az egymással aszimmetrikus, de létező függőség miatt gazdasági és politikai szinten is együttműködtek, de Lukasenka tartott attól, hogy Putyin akár az ő országát is megtámadhatja, mint az történt például 2008-ban Grúziában.
Emiatt a 2010-es években, de leginkább a 2013 év végi majdani felkelés, majd a Krím félsziget nemzetközi szerződésekkel szembemenő 2014-es annektálása után
Lukasenka hintapolitikába kezdett: egyszerre próbált Putyin mellett aNyugat felé is nyitni.
Ennek keretén belül például sikerült ismét megnyitni az amerikai nagykövetséget Minszkben, illetve az orosz–ukrán konfliktus 2014-es kitörése után az első tűzszüneti megállapodást is Lukasenka segítségével hozták a tető alá.
Azonban Belarusz mindezek ellenére még továbbra is fontos partner maradt Putyin számára: a Krím annektálása miatt időközben szankciókkal sújtott Oroszországot Lukasenka segítette ki: az orosz termékeket egyszerűen átcímkézték, majd made in Belarus címkével ellátva Nyugaton értékesítették, de a szankciókra válaszul Putyinék által bevezetett uniós agrártermékekre vonatkozó embargót is Belaruszon keresztül kerülték meg:
így például Oroszországban megjelent a „belarusz” banán és egyéb luxusételek.
Ugyanakkor Lukasenka-rezsim erősen elnyomó, az ellenzékieket lényegében betiltó – az alkotmány szerint politikai gyűlést, így tüntetést is csak kampányidőszakban lehet tartani, minden más alkalommal az ezen résztvevőket a rendőrök őrizetbe veszik, a szervezőket pedig államellenes bűncselekménnyel megvádolva több évre is börtönbe zárják – jellege, illetve az Oroszországgal szemben kivetett szankciók kijátszása miatt az uniós szankciók a Lukasenka-rezsimet is elérték.
Emiatt Belarusz egyre inkább kitetté vált Oroszországnak, ráadásul a tisztának és fairnek egyáltalán nem nevezhető 2020-as belarusz elnökválasztás – két legnagyobb kihívóját például koholt vádak miatt nem is engedték elindulni; volt olyan szavazókörzet, ahol 100 százalék feletti volt a részvétel; a választás estéjén a közös ellenzéki jelöltet, Szvjatlana Cihanouszkaját a választási bizottság irodájában fogva tartották, majd Litvániába menekült; egyik társát, Marija Kalesznyikavát nemrég 11 éves börtönbüntetésre ítélték –, és az utána kialakult tüntetéshullámokat erőszakkal, olykor éles lőfegyver használatával (!) leverő rezsim miatt a nyugati ajtók teljesen bezárultak:
2020 augusztusa óta Lukasenka teljesen kitett Putyinnak, hiszen egyetlen nemzetközi partnerei immáron csak Oroszország és a Moszkva által dominált Eurázsiai Gazdasági Unió tagjai.
Ezek nyomán ismét elkezdtek közeledni egymáshoz a felek, és az Unióállam mélyítését is megkezdték: 2021-ben megállapodtak, hogy a szoros gazdasági együttműködés miatt harmonizálják az adószabályozást, a cégekre vonatkozó előírásokat, az oktatás bizonyos részeit, emellett tovább mélyítik a hírszerző és katonai együttműködést.
Utóbbi mélységére a legékesebb példa, hogy Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja során az első napokban az Ukrajnától északra található Belaruszból is indultak el orosz csapatok, Belarusz területéről lőhettek ki orosz rakétákat, illetve a háború kitörése óta Belarusz fogad sérült orosz katonákat.
Legutóbb pedig az is felmerült, hogy akár orosz atomfegyvereket is beengednek a területükre
– erre egyébként egy 2022 februárjában tartott, szintén nem tisztának és fairnek számító belarusz népszavazáson adtak engedélyt.
A két ország egymástól való függése továbbra sem szűnt meg, ráadásul egymásrautaltságuk a 2020-as belarusz válság, a belarusz rezsimellenes újságíró, Raman Prataszevics nemzetközi szerződésekkel szembemenő 2021-es elfogatása (egy Belarusz felett átrepülő Athén és Vilnius közötti Ryanair-járatot kényszerített földre Minszkben a belarusz légvédelem), illetve Oroszország ukrajnai háborúja miatt az utóbbi időben még nőtt is.
Az orosz gazdaság állapota, illetve biztonságpolitikai elvei miatt a teljes integráció nem számít Putyin érdekének, ugyanakkor az ukrajnai háborúban elszenvedett orosz katonai veszteségeket valahonnan pótolni kell, így teljességgel nem is lehet kizárni az Unióállam további mélyítését, esetleges teljes integrációját. Hogy ennek a Putyintól teljesen függő Lukasenka meddig tud ellenállni, azt valószínűleg még ő maga sem tudja.
(Borítókép: Alekszandr Lukasenka és Vlagyimir Putyin 2023. április 5-én. Fotó: Pavel Byrkin / Sputnik / Reuters)