Nemzetközi hírességgé, valóságos szexszimbólummá tette Henry A. Kissingert, hogy több mint ötven évvel ezelőtt Pekingbe utazott, ezzel megalapozva a kínai nyitást, az Egyesült Államok háromszög-politikáját, a nagyhatalmak közötti enyhülés korszakát.
Manapság is gyakran hivatkoznak az idén 100 éves Henry Kissingerre, aki mindmáig példátlan karriert futott be az Egyesült Államokban és a nemzetközi politikában. Német zsidó családból származik, a bajorországi Fürthben született Heinz Alfred Kissinger néven 1923. május 27-én, serdülőkorát a náci Németországban töltötte, szűk családjával végül 1938. augusztus 20-án hagyták el az országot, előbb Londonba mentek, majd Amerikában telepedtek le.
Nemzetbiztonsági tanácsadóként vált ismertté a neve, de külügyminiszterként volt igazán hatással és befolyással országa külpolitikájára, illetve a geopolitikai folyamatokra. Kissinger még ma is hallatja hangját, amelyre odafigyelnek a világban, noha az a háromszög-politika (vagy háromszög-diplomácia – triangular diplomacy), amit Richard Nixon amerikai elnökkel elindítottak, mostanra a darabjaira hullott.
A kegyelemdöfést Hszi Csin-ping kínai államfő márciusi moszkvai útja adta meg, amely deklarálta, illetve látványos aktussá tette Kína és Oroszország baráti ölelését. Egyértelműen kihívás ez a barátság az Egyesült Államoknak, miközben a világ számára az erőviszonyok gyors változását és a bizonytalanság új korszakának beköszöntét jelzi.
1969. január 20-án is egy új korszak vette kezdetét (bár ezt csak a történelmi visszatekintés alapján lehet megállapítani), amikor Richard Nixont beiktatták mint az Amerikai Egyesült Államok 37. elnökét. A II. világháború következményeként szuperhatalommá váló Amerikának szembe kellett néznie a korlátaival. A vietnámi háború még zajlott, de azzal már az amerikai politika tisztában volt, hogy keserű végeredménye lesz. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folytatódott az eszkalálódó fegyverkezési verseny, amelynek időszerű volt gátat szabni, ha el akarták kerülni az újabb világégést. A Szovjetunió vezetésével nem tudott megvalósulni a nagy kommunista blokk, mert az egyébként a nemzetközi térben kiközösített, de feltörekvő Kína saját útra lépett. Amerika előtt ott lebegett kérdésként, hogy mit akar és mit tud kezdeni a Kína és Szovjetunió közötti töréssel.
Nixon elnök és a maga mellé emelt nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger tudták, hogy mit akarnak, de ezt megvalósítani nem volt egyszerű. Amikor azonban 1971 júniusában megérkezett a zöld jelzés Kínából, hogy Kissinger utazzon oda előkészíteni az amerikai elnök látogatását, nem volt kérdés: történelmi fordulat küszöbén állnak. Kissinger később a Kínához fűződő stratégiai kapcsolat létrehozásáról azt mondta, hogy átalakította a nemzetközi politika szerkezetét.
„A Nyugat és a Kelet közötti kétpólusú hatalmi egyensúly, amely huszonöt éven át meghatározta a világrendet, most rémisztő gyorsasággal utat engedett egy háromoldalú rendszernek, amely érett volt a kreatív diplomáciára és a finom hatalmi játszmákra” – írta a Kissingerről szóló életrajzi kötetében Walter Isaacson amerikai újságíró (a Time magazin főszerkesztője és a CNN elnök-vezérigazgatója is volt).
Kissinger 1971. július 9-én érkezett meg titokban Pekingbe, a kétnapos program alatt összesen tizenhét órát beszélt Csou En-laj kínai miniszterelnökkel, hogy megállapodjanak Nixon pekingi csúcstalálkozójának részleteiről. Miután július 15-én a közvélemény számára is bejelentették utazását, címlapokra került, és azonnal nemzetközi hírességgé vált, Nixon nem kis bosszúságára. Az amerikai elnöknek egyáltalán nem tetszett, hogy Kissinger ellopja tőle a show-t, és nyilvánvalóan élvezte is a sikerben való lubickolást. „A 48 éves külpolitikai szakértő megszervezi az elnöki diplomácia fejlődését, miközben úgy tűnik, hogy teljes idejében a koktélpartik állandó tiszteletbeli vendége” – jelent meg akkoriban a New York Timesban.
A reflektorfénybe került nemzetbiztonsági tanácsadóról Walter Isaacson azt írta, hogy vastag szemüvegével és erős akcentusával nem igazán tűnt szupersztárnak. „Valójában sokkal inkább jómódú brooklyni csemegeüzlet-tulajdonosnak nézett ki, mint nemzetközi szexszimbólumnak. Bár volt benne valami bájos, nem volt választékos a stílusa” – tette hozzá Kissinger életrajzírója, aki szerint ennek ellenére megvoltak a képességei ahhoz, hogy a 70-es évek ünnepelt politikai sztárjává váljon.
Erős volt, megérezte a dolgokat, könnyedén kezelte a nyilvánosságot, és mindenekelőtt nagyon jó volt a megjelenése.
Kissinger imádta a pezsgő társasági életet, nem kevésbé azt, hogy rajongtak érte, partikra járt, és újságírókkal, médiatulajdonosokkal, hollywoodi sztárokkal került jó ismeretségbe. Barátai között volt Kirk Douglas, Gregory Peck és Robert Evans filmproducer is. De leginkább a színésznőket kedvelte, a vele közelebbi barátságban lévők között volt például Shirley MacLaine és Liv Ullmann. „Lenyűgöző aurája van, egy különös fényes erőtér, és valamilyen láthatatlan hálóval tartja fogva az embert” – nyilatkozta utóbbi Kissingerről.
Ennek a „lenyűgöző aurának” köszönhetően az is megtörtént, hogy a Playboy Club nyuszilányainak szavazásán az első helyet szerezte meg „a férfi, akivel a legszívesebben mennék randevúzni”. Kissinger tudatában volt aurája erejének, tőle származik a mondás is, hogy „a hatalom a legjobb ajzószer”.
Ma már ki gondolná, hogy A Keresztapa 1972-es bemutatóján nem a színészek, hanem Henry Kissinger volt a szupersztár (Marlon Brando az utolsó pillanatban lemondta a részvételét a premieren). A Time magazin azt írta: olyan sokan akartak szót váltani az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával, vagy csak egy percre együtt mutatkozni vele, hogy a premier tizenöt percet késett. Abban az időszakban a középkorú Kissinger volt a leghíresebb és legkapósabb agglegény az Egyesült Államokban. Még sikerei csúcsa előtt volt házas 1949 és 1964 között, majd 1974-ben házasodott újra. Nancy Kissingerrel közel ötven éve élnek együtt.
1971 októberében Kissinger még egyszer elutazott Kínába, ezúttal nyilvánosan. Az egyeztetések célja az volt, hogy előre felvázolják azt a közleményt, amit majd a néhány hónap múlva esedékes pekingi csúcstalálkozón akartak „megtárgyalni”. Valószínűbb azonban, hogy az újabb találkozó csak egy trükk volt Kína részéről, mert Kissinger útja egybeesett azzal az ENSZ-szavazással, ahol ismét arról dönthettek, hogy Kínát ültessék-e Tajvan helyére a nemzetközi szervezetben. Ha ez volt Kína számítása, akkor bejött, és Kissinger baráti útja megtette hatását: 76:35 arányban kiszavazták Tajvant (Kínai Köztársaság), és a Kínai Népköztársaságot ültették be helyette az ENSZ-be.
Az Egyesült Államok történetében 1972. február 21-én lépett először Kína földjére hivatalban lévő amerikai elnök. Mao Ce-tung elnök, a kínai kommunizmus atyja a pekingi császárváros vörös falain belül fogadta dolgozószobájában Nixont és Kissingert.
A »meghívás« nem igazán jó szó annak leírására, hogy miként történtek a Maóval való találkozások. Mert soha nem volt előzetes időpont-egyeztetés, hanem szinte természeti jelenségekhez hasonlóan következtek be. Nagyon hasonlítottak ahhoz, mint amikor a császárok audienciát tartanak
– idézte fel Kissinger a Kínáról című könyvében. Bár az amerikai–kínai tárgyalások egyik legfontosabb témakörének Tajvan kérdése ígérkezett, végül mindkét fél engedményeket tett.
„Mao nagy lépést tett a megoldás felé, amikor burkoltan bár, de kimondta azt, ami ugyan kézenfekvő volt, de senki nem vette észre, nevezetesen, hogy a két ország viszonyában korántsem Tajvan ügye a legégetőbb. Jelentéktelen vitának tűnt csupán, amelyet tanácsosnak tűnt félretenni, legalábbis addig, amíg az Egyesült Államok és Kína meg nem egyezik a valóban fontos kérdésekben. Tajvannal kapcsolatban semmi szükség nem volt a sietségre; a probléma húsz éve megoldásra várt, várhatott tehát még húsz vagy akár száz évet is. A nagy áttörés a Tajvan-ügyben tehát annak megállapítása lett, hogy nincs is szükség efféle áttörésre” – írta a Kissinger-életrajzban Walter Isaacson.
A tárgyalófelek számára a legfontosabb téma, amely összehozta őket, az volt, hogy gátat szabjanak a szovjet befolyás további terjeszkedésének. Kína hajlandó volt nyíltan szövetségre lépni a Szovjetunió ellen, Kissinger azonban háromoldalú politikát kívánt kialakítani.
Nem állt érdekünkben, hogy hosszú távon rossz kapcsolatban legyünk Moszkvával
– jelentette ki később. Kissinger arra törekedett, hogy az Egyesült Államok viszonya mind Moszkvával, mind pedig Pekinggel megenyhüljön. Az amerikai érdek az volt, hogy Kína és a Szovjetunió külön-külön szövetkezzenek vele a másik ellenében, ez meg is történt: 1972 májusában a korlátlan fegyverkezési verseny korának végét jelentő történelmi egyezményeket (továbbá kereskedelmi megállapodásokat is) írt alá Nixon a Szovjetunió vezetőivel.
Háromdimenziós játszma vette kezdetét, amelyben a szabályok legkisebb megsértése is szörnyű katasztrófához vezethetett volna
– emlékezett vissza Kissinger. Még egyértelműbben fogalmazott, amikor azt írta: „Azért léptünk Kína felé, hogy a globális egyensúlyt erősítsük. Nem azért, hogy összefogjunk a Szovjetunió ellen, hanem hogy olyan egyensúlyi pozíciót teremtsünk magunk számára, amelyet konstruktív célokra tudunk használni – hogy mindkét kommunista nagyhatalomnak esélyt adjunk a velünk való kapcsolatuk javítására.”
A Világrend című könyvében az 1972-ben kialakuló stratégiáról szintén kifejtette, hogy a célja Kína és a Szovjetunió egyensúlyának megteremtése volt egy olyan pozícióból, amelyben Amerika közelebb állt a két kommunista óriáshoz, mint azok egymáshoz.
Amíg az Egyesült Államok ügyelt arra, hogy közelebb maradjon mindkét kommunista szuperhatalomhoz, mint amennyire azok közel állnak egymáshoz, addig távol tudta tartani a globális hegemóniára törő kínai–szovjet szövetség rémét
– érvelt könyvében Kissinger.
A Diplomáciában részletesebben is kitért az amerikai érdek lényegére: Nixon és tanácsadói arra jutottak, hogy addig, amíg Kínának több félnivalója van a Szovjetuniótól, mint az Egyesült Államoktól, Kína jól felfogott érdeke az Egyesült Államokkal való együttműködést ösztönözni. Kissinger hozzátette: jóllehet Nixonra nagy hatást tett a kínai vezetők világos gondolkodásmódja, semmi érdeke sem fűződött ahhoz, hogy az Egyesült Államok egyértelműen elkötelezze magát az egyik oldal mellett Kína és a Szovjetunió konfliktusában. „Amerika tárgyalási pozíciója akkor lesz a legerősebb, amikor Amerika közelebb kerül mindkét kommunista óriáshoz, mint azok egymáshoz” – összegezte Kissinger.
Az 1972-es amerikai–kínai tárgyalásokat a sanghaji kommüniké zárta le, amely kijelölte a két ország viszonyának legfontosabb paramétereit a következő évtizedekre. Megerősítették (a fordítás a Diplomáciából került átvételre – a szerk.), hogy
A Szovjetuniót nem nevezték meg a kommünikében, de a harmadik pontban a „hegemónia” eufemizmus volt a szovjet veszedelem helyett. Tajvan is kapott egy bekezdést, az Egyesült Államok hosszú távú haderőkivonást helyezett kilátásba, míg Kína elfogadta azt az amerikai törekvést, hogy a konfliktust békés úton rendezzék.
„Az amerikai fél kijelentette: az Egyesült Államok elismeri, hogy a Tajvani-szoros két oldalán élő összes kínai szerint csak egy Kína létezik, és Tajvan Kína része. Az Egyesült Államok kormánya nem vitatja ezt az álláspontot. Megerősíti, hogy érdekében áll, hogy a tajvani kérdést békés úton a kínaiak maguk rendezzék. Ennek reményében megerősíti, hogy végső célja az összes csapatának és katonai berendezésének kivonása Tajvanról. Időközben fokozatosan csökkenteni fogja a csapatai létszámát Tajvanon, amint a térségben enyhül a feszültség.” (A részlet Kissinger Kínáról című könyvéből átvéve – a szerk.)
A Kínáról szóló könyvében Kissinger arra figyelmeztetett, hogy egyetlen kínai vezető sem engedett soha az egyesítés szándékát illetően, és nem is lehet ilyet várni tőlük. Ugyanakkor egyetlen számba jöhető amerikai vezető sem fogja feladni azt az amerikai meggyőződést, hogy ennek a folyamatnak békésnek kell lennie, máskülönben meg fog változni az ügyről kialakított amerikai nézet is. Az Egyesült Államok és Kína közötti hidegháborús hangulat árnyékában, jelenkorunkból visszanézve különösen aktuális egy másik kijelentése:
Államférfiúi képességek kellenek ahhoz, hogy a dolgok ne fajuljanak addig, amikor valamelyik oldal szükségét érzi, hogy próbára tegye a másik eltökéltségét és meggyőződésének szilárdságát.
Kissinger a Diplomáciában a tárgyalásokat értékelve azt írta, hogy a sanghaji kommüniké és az ahhoz vezető diplomácia lehetővé tette a Nixon-kormányzat számára az új békeszervezetnek nevezett nemzetközi kapcsolatok megteremtését. „Mihelyt nyilvánosságra került Amerikának Kína irányába történő nyitása, a nemzetközi kapcsolatok rendszere óriási változáson ment át. Később a Kínával való kapcsolatokra Nyugaton úgy hivatkoztak, mint a kínai »kártyára«, mintha a Tiltott Város kemény vezetőinek politikáját Washingtonból irányítani lehetett volna. Valójában a kínai »kártya« vagy saját magát játszotta ki, vagy nem is létezett. Az amerikai politika szerepe arra korlátozódott, hogy olyan keretet teremtsen, amely visszatükrözte a két ország készségét, hogy egymást támogassa ott, ahol a nemzeti érdekek azonosak voltak” – fogalmazott Kissinger.
Az amerikai–kínai közeledés lépéskényszerbe hozta a Szovjetuniót, és sürgetővé vált a számukra, hogy ők is dűlőre jussanak az Egyesült Államokkal. Három hónappal a kínai tárgyalások után, 1972. május 26-án, egy pénteki napon, nem sokkal éjfél előtt Nixon elnök a Kremlben írhatta alá a stratégiai fegyverek korlátozására vonatkozó szerződést. Walter Isaacson így írt a filmekbe illő történelmi eseményről:
Megérkezett a pezsgő, Nixon pedig köszöntőt mondott vendéglátói tiszteletére. Ezután a terem túlsó felén megpillantotta Kissingert. A két férfi összenézett, és az elnök elismerése jeléül tanácsadója felé emelte poharát. Kissinger széles mosoly kíséretében viszonozta a gesztust.
A nemzetbiztonsági tanácsadó karrierje a csúcsához érkezett, de nem a tetőpontjához, emelkedését azonban közel sem lehet makulátlannak nevezni. Bár 1973 decemberében Nobel-békedíjat kapott a vietnámi háború befejezéséért, a békére valójában még 1975-ig várni kellett. Le Duc Tho vietnámi diplomatával megosztva kapta meg Kissinger a díjat, de előbbi nem volt hajlandó elfogadni azt. Végül Kissinger sem vett részt a ceremónián, és azt is felajánlotta, hogy visszaadja a díját.
Nixon egész elnökségét – legalábbis második ciklusát – beárnyékolta a hírhedt megfigyelési botrány, a Watergate-ügy. Kissinger ekkor már külügyminiszter (is) volt, ezt a pozícióját Nixon bukása után, Gerald Ford elnöksége alatt is megőrizte. Kissingert az amerikai kormányzatban betöltött szerepe miatt számos kritika és súlyos vád is érte. Még Nixon elnöksége idején, nemzetbiztonsági tanácsadóként támogatta Kambodzsa amerikai bombázását, amely több értékelés szerint is csak „homályos célokat” szolgált, háborús bűn volt, ráadásul végül elősegítette a vörös khmerek hatalomra jutását, akik borzalmas népirtást vezényeltek le saját országukban.
Kissinger hatalomorientált realizmusa és nemzeti érdekekre történő összpontosítása ingatag lábakon állt, mert túlzottan elutasították a jó erkölcs szerepét. A Kambodzsával szembeni titkos bombázás és megszállás, Hanoi karácsonyi bombázása, Chile destabilizációja – ezek és más durva lépések – azzal szemben tanúskodnak szívtelen magatartásról, amiről az amerikaiak szeretnék azt hinni, hogy külpolitikájuk történelmi alapját képezi: az emberi jogok, a nemzetközi jog, a demokrácia és más idealista értékek tisztelete. Azok a hátrányok, amelyekkel Kissinger államférfiként szembesült, és az a fajta ellenséges érzület, amelyet személye váltott ki, geopolitikai számításainak látszólagos erkölcsnélküliségéből eredtek
– vélekedett Walter Isaacson, aki azonban hozzátette: Kissinger számára a realizmusra és a nemzeti értékekre helyezett hangsúly, noha megvalósítása még durvának is tűnhet, nem jelentette az erkölcsi értékek elutasítását. „Inkább úgy tekintett erre a hangsúlyra, mint a stabil világrend megvalósításának legjobb módjára, amelyet a legfontosabb erkölcsi szükségnek vélt, különösképpen egy atomkorszakban” – jegyezte meg az amerikai újságíró, megvédve Kissingert.
Az orosz–ukrán háború kezdete óta és a látványos orosz–kínai közeledés miatt napjainkban ismét egyre több szó esik a Kissinger-féle realista egyensúly-politikáról. Mi változott az Egyesült Államokban? Amerika miért „adta fel” a háromszög-politikát? Miért „hagyta”, hogy Oroszország és Kína közel kerüljön egymáshoz? Mindhárom kérdésre a válasz az, hogy a világ, illetve a geopolitikai körülmények változtak meg.
Egyrészt, ahogy arra Walter Isaacson utalt, a realista egyensúly-politika sosem volt kritikátlan Amerikában: a két külpolitikai megközelítés, az idealizmus és a realizmus támogatói között feszülő ellentét régmúltra tekint vissza. Kissinger szerint Nixon volt az első elnök Theodor Roosevelt óta, aki a nemzeti érdekek alapján intézte az amerikai külpolitikát. Másrészt a Szovjetunió szétesése új helyzetet teremtett, úgy tűnhetett, hogy egy egypólusú világrend jön létre, de ez átmeneti korszaknak bizonyult.
Kissinger már 1994-ben úgy vélekedett a Diplomáciában, hogy az Egyesült Államok nincs jobb helyzetben ahhoz, hogy egymaga döntsön a világ ügyeiről, nagyobb befolyással bír, mint tíz évvel korábban, de a hatalom is több központ között oszlik el. Ezt nevezzük mostanság multipoláris világnak.
Oroszország ma sem tudja feldolgozni, hogy már nem szuperhatalom, a hidegháborús reflexek nem múltak el a Szovjetunió szétesése után sem, az amerikaiak és oroszok közötti kölcsönös bizalmatlanság folyamatosan mélyült Ukrajna megtámadásáig. Nixon látogatása és a sanghaji kommüniké aláírása óta Kína a fejlődés hosszú menetelésével érkezett meg a jelenbe. Az Egyesült Államok már nem stratégiai ellensúlyként tekint rá az oroszokkal szemben, hanem olyan feltörekvő hatalomként, amely potenciális kihívója a világban.
Az egykori háromszögön belül (és egyébként azon kívül is) megváltoztak az erőviszonyok, és ez más megközelítést kíván mindhárom fél részéről. Kissinger idézte a Kínáról című könyvében Mao Ce-tungnak azt az állítását, hogy
a világ nem marad statikus, az ellentétek és az egyensúly megbomlása természetes jelenségek.
Az idei davosi Világgazdasági Fórumon videókapcsolaton keresztül jelentkezett be a volt amerikai diplomata. Az ukrajnai háborúval összefüggésben többek között kijelentette: Oroszországnak lehetőséget kell adni arra, hogy majd egy ukrajnai békemegállapodást követően egy napon újra csatlakozhasson a nemzetközi rendhez. Arról is beszélt, hogy az atomhatalommal való konfliktus eszkalációjának elkerülése érdekében a Nyugatnak továbbra is folytatnia kell a megbeszéléseket Oroszországgal, és nem szabad hagynia, hogy úgy érezze, az orosz állam ellen zajlik háború. Kína esetében is ismert az álláspontja: Washingtonnak és Pekingnek mérlegelnie kell két, nukleáris fegyverekkel rendelkező, mesterséges intelligenciát is fejlesztő ország közötti konfliktus potenciális veszélyeit.
A Diplomácia utolsó fejezetében Kissinger többek között úgy fogalmazott: amit minden vezetőnek el kell kerülnie, az annak elhitetése, hogy egy döntésnek nincs ára, vagy hogy nincs szükség kompromisszumra.
A húsz évvel később megjelent Világrend konklúziójában arra hívta fel a figyelmet, hogy a világrendet egyetlen ország sem tudja megvalósítani egyedül cselekedve. Ahhoz, hogy egy igazi világrendet ki lehessen alakítani, a résztvevőknek – miközben megtartják saját értékeiket – el kell sajátítaniuk egy második kultúrát is, amelyik globális, strukturális és jogszerű. „Ez a rendnek egy olyan koncepciója, amely túlmutat bármely térség vagy nemzet jövőképén vagy eszményein” – írta Kissinger. Korunk céljának az egyensúly elérését határozta meg, azért, hogy megfékezhetők legyenek az esztelen háborúzások.
Cikkünk megírásához az alábbi könyveket használtuk fel:
Walter Isaacson – Kissinger-életrajz (magyar kiadás: Panem–Grafo, 2001)
Henry Kissinger – Diplomácia (magyar kiadás: Panem Kft., 2008)
Henry Kissinger – Kínáról (magyar kiadás: Antall József Tudásközpont, 2014)
Henry Kissinger – Világrend (magyar kiadás: Antall József Tudásközpont, 2015)
(Borítókép: Eg y meg nem nevezett idegenvezető és tolmács, Timothy Elbourne (1938–2004), az Elnöki Sajtóiroda munkatársa, Wang Hsziao-i kínai kormánytisztviselő, a Külföldi Barátság Népi Szövetségének tagja, Al Jenkins amerikai külügyminisztériumi tisztviselő, az NSC munkatársa és Kissinger titkárnője, Julienne Pineau, Henry Kissinger amerikai külügyminiszter, Jack Ready amerikai titkosszolgálati tisztviselő és Winston Lord, az NSC munkatársa Pekingben 1971-ben. Fotó: Bettmann Archive / Getty Images Hungary)