Bár a nyugati világ egységesen lép föl Kínával és Oroszországgal szemben, a világ nagy része inkább lavírozik. Külföldi elemzők ebbe a kategóriába sorolják hazánkat is, ez azonban legfeljebb a politikai kommunikáció szintjén tükrözi a realitást.
„Ukrajna egyesítette a világot” – jelentette ki Volodimir Zelenszkij ukrán elnök az Oroszországgal vívott háború kezdetének első évfordulóján mondott beszédében. A baj ezzel csak az, hogy nem igaz. A háború minden bizonnyal egyesítette a Nyugatot, de megosztotta a világot, és ez a törésvonal csak tovább fog nőni, ha a nyugati országok nem foglalkoznak a kiváltó okokkal.
Amerika, Kína és Oroszország szorításában sok ország elhatározta, hogy nem választ oldalt. Amikor az 1945 óta érvényben lévő, amerikaiak által vezetett rend széttöredezett és a gazdasági leválási folyamat felgyorsult, a megosztottságot áthidaló megállapodásokra kezdtek el törekedni.
Ez a fajta úgynevezett tranzakciós megközelítés átformálja a geopolitikát.
Az egyik módja annak, hogy megragadjuk ezeknek az el nem kötelezett erőknek a puszta léptékét és tömegét, hogy orosz szemüvegen keresztül tekintünk a folyamatokra. Az Economist Intelligence Unit elemezte az országokat a Moszkvához fűződő gazdasági és katonai kapcsolataik, diplomáciai álláspontjaik szerint, beleértve az ENSZ-ben leadott szavazataikat, valamint azt, hogy támogatják-e és végrehajtják-e a szankciókat.
Bár a világ népességének 15 százalékát kitevő 52 ország – a nyugati hatalmak és szövetségeseik – büntetik Oroszországot, és emellett csak 12 ország foglalt állást mellette, mintegy 127 államot úgy sorolnak be, hogy egyik táborba sem tartoznak igazán. Ennek a csoportnak a tagjai rendkívül változatosak a gazdasági és a politikai rendszerek tekintetében, köztük a hatalmas India és az apró Katar.
Mégis van némi közös bennük. Elképesztően pragmatikusak, és együttesen erősebbek lettek. A 25 legnagyobb gazdasággal rendelkező állam, amely az ukrajnai háborúban vagy az amerikai–kínai konfliktusban semleges akar maradni, ma
a világ népességének 45 százalékát képviseli, és a globális GDP-ből való részesedésük az 1992-es 11 százalékról 2023-ra 18 százalékra nőtt, ami több mint az Európai Unióé.
A Nyugat és a többiek közötti szakadék túlmutat a háborún. Ez pedig a hidegháború vége óta tapasztalható, a globalizáció Nyugat által meghatározott irányvonala miatti mély frusztráció eredménye. Ebből a szempontból az ukrajnai orosz invázióra adott összehangolt nyugati válasz éles ellentmondásban van azokkal a katonai intervenciókkal, amikor a Nyugat megsértette saját szabályait, vagy amikor szembetűnően hiányzott a cselekvésből a globális problémák kezelése.
Az ilyen érvek feleslegesnek tűnhetnek az orosz erők által Ukrajnában tapasztalt napi brutalitás fényében. A nyugati vezetőknek azonban foglalkozniuk kell velük, nem pedig elhárítani őket. A perspektívák közötti szakadék veszélyes egy olyan világ számára, amely komoly globális kockázatokkal néz szembe.
A háború elején az ENSZ Közgyűlése 141 szavazattal 5 ellenében, 47 távolmaradás és tartózkodás mellett döntött az orosz invázió elítéléséről. De ez az eredmény megtévesztő. A legtöbb Európán kívüli ország, amely tavaly márciusban az orosz agresszió elítélésére szavazott, nem ment el odáig, hogy szankciókat vezessen be.
A XX. században az el nem kötelezettség mást és mást jelentett az országok számára különböző időpontokban. Az 1955-ös, indonéziai Bandungban és 1961-ben, a jugoszláviai Belgrádban tartott konferenciákon a vezetők a Nyugaton és a szovjet blokkon kívüli harmadik világot próbáltak életre hívni. Az 1960-as évek végétől ezek az országok egyre inkább a globális, elmaradott dél és az iparosodott észak közötti gazdasági egyenlőtlenségre összpontosítottak. Az el nem kötelezett országok mozgalmához viszont szinte minden afrikai, ázsiai és latin-amerikai állam csatlakozott.
Az úgynevezett fedezés nem új stratégia.
A középhatalmak régóta használják a kockázatok kezelésére, de az elmúlt években a posztkoloniális világ egyre több befolyásos állama tette magáévá ezt a megközelítést. Narendra Modi indiai miniszterelnök például egyszerre épített ki erős diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat Kínával, Oroszországgal és az Egyesült Államokkal. Modi számára a fedezési stratégia egyfajta biztosításként működik.
Ma az el nem kötelezett országokat nem intézményi tagságuk határozza meg, hanem jellemzőik és viselkedésük. Ezek a középhatalmak pragmatikusak és opportunisták. Egy nemrégiben megjelent könyvében Jorge Heine egykori chilei diplomata azt állítja, hogy a XX. században az országok gyakran passzívan sodródtak egyik vagy másik szuperhatalmi pályára.
Manapság viszont mérlegelés folyik arról, hogy milyen eszközökkel lehet elérni bizonyos célokat. Egyes elemzők a multilateralizmussal szemben
minilateralizmusnak hívják, azaz a diszkrét szövetségek vagy csoportosulások célzott felhasználásának, ahelyett, hogy egy tömbben csoportosulnának.
Az ilyen álláspontok nagyjából összhangban vannak a közvéleménnyel. A Cambridge-i Egyetem tavalyi jelentése szerint a liberális demokráciákban élők 75 százaléka negatívan ítéli meg Kínát, 87 százalékuk pedig Oroszországot. De a kép csaknem fordított a 6 milliárd ember között, akik máshol élnek.
Szakadék nyílik aközött, ahogy a Nyugat látja a világot, és ahogy a többiek látják azt. Az Európai Külkapcsolatok Tanácsa által év elején közzétett közvélemény-kutatásban az indiaiak 48 és a legtöbb török 51 százaléka szerint a jövőbeli világrendet a multipolaritás vagy a nem nyugati dominancia határozza meg. Ezzel az amerikaiak 37, az uniós tagállamok 31 és a britek lakosságának 29 százaléka értett egyet.
A fedezési stratégia fenntartása idővel azonban nehéz lehet, és egy állam képessége erre gyakran a belpolitikájától függ. A politikai választások veszélyeztethetik a fedezési stratégiákat, ha gazdasági érdekeik forognak kockán. 2019-ben például Lula elődje, Jair Bolsonaro Donald Trump amerikai elnök támogatásával próbálta ellensúlyozni Brazília Kínától való növekvő függőségét. Válaszul a brazil kongresszus erőteljes mezőgazdasági érdekképviselete megállította Bolsonarót attól tartva, hogy a gazdálkodók elveszítik a piacra jutást Kínában.
A fedezés elkerülhetetlenül magában foglalja a szövetségesek csalódását is, ha nemzeti érdekek forognak kockán.
Recep Tayyip Erdogan török elnök például nyilvánosan megerősítette, hogy támogatja Ukrajna területi integritását, és humanitárius segélyt küldött Kijevnek.
Kormánya azonban elkerülte, hogy belekeveredjen a konfliktusba, annak ellenére, hogy Törökország NATO-tag, erős és értékes kapcsolatokkal az Egyesült Államokkal és az EU-val. Erdogan elismeri, hogy Törökország nem engedheti meg magának Oroszország elidegenítését, mert Moszkva befolyást gyakorol Ankara számára kiemelten fontos területeken, köztük a Kaukázusban, a Hegyi-Karabahban és Szíriában.
Bár hazánk tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, az Economist Intelligence Unit jelentése alapján mégis az el nem kötelezett országok között kapott besorolást. Magyarország egyedi helyzetben van, hiszen a gyakorlati síkon nem tér el a nyugati szövetségesek által képviselt fő irányvonaltól, a politikai kommunikációban viszont annál inkább.
A magyar kormányzat politikai kommunikációjához, valamint gazdasági modelljéhez pedig sok szempontból egyenesen jobban passzol a kínai modell, mint a nyugati, amit az asszertív, érdekalapú ideológia szerint a gyorsabb ütemű gazdasági növekedéssel lehet legitimálni.
Orbán Viktor az ukrajnai háborúban próbál hasonló szerepet betölteni, mint Erdogan, azonban az ország méreteiből is kiindulva teljesen más kategóriába esik, mint a török elnök vagy sok más, el nem kötelezett ország. Ebből kiindulva lehetőségei is korlátozottabbak, és
bár belpolitikai szempontból a hasonló álláspontot képviselő országokhoz képest nagyobb a mozgástere a magyar kormányfőnek, a külpolitikában viszont már sokkal kevésbé.
Ennek oka az ország gazdasági fejlődésének kitettsége az uniós forrásoknak, valamint a német iparnak, ami együtt jár azzal is, hogy a politikai kommunikáción túlmenően a gyakorlatban már igazodni kell a Nyugat által képviselt irányvonalhoz.
Ez viszont az ország érdekeit is szolgálja egyben, hiszen a magyar érdekérvényesítő képesség az EU-s, illetve NATO-s folyamatok felépítésének köszönhetően még mindig sokkal jobban érvényesíthető, mint máshol, és az ezekben a szervezetekben meglévő tagság garantálja Magyarország biztonságát.
Bár az Orbán Balázs által fölvázolt összekapcsoló modellen keresztül van rá próbálkozás, hogy Magyarország például Törökországhoz hasonlóan kevésbé legyen betagozódva és alárendelve a fő nyugati irányvonalnak, és közelebb kerüljön egy valóban el nem kötelezett állásponthoz. Ez a stratégia azonban hosszú távon csak diverzifikálná az ország kiszolgáltatottságát, de magát a problémát nem oldaná meg.
(Borítókép: Index)