Először a XVI. században jött létre nagyjából a mai Irán területén egy államalakulat, méghozzá a Szafavidák irányítása alatt. Ez a dervisbirodalom, ahol az iszlám síita ágát először tették meg államvallássá, nagyjából 1500-tól állt fenn 1722-ig.
Az akkori érintkezési és ütközőpont a kaukázusi államok, vagyis Azerbajdzsán és Georgia (korábban Grúzia) térségében volt. Majd Oroszország nagyon hosszú időre belebonyolódott Szibéria meghódításába, az ottani kánságok felszámolásába és a birodalom végleges területének megszerzésébe és megszilárdításába.
Ha ugrunk az időben, akkor a XX. század utolsó harmadánál kell megállni. 1979 volt az év, amikor az utolsó regnáló perzsa sahot – Reza Pahlavit – és hatalmát megdöntötte az iráni iszlám forradalom. Megindult a teokratikus állam kiépítése, amely bonyolult állami szerveivel és kizárólag az iszlámon alapuló szigorú törvénykezésével az iszlámon belüli síita kisebbség fellegvára lett.
Ekkoriban még a kommunista berendezkedésű Szovjetunió létezett nagyjából a korábbi Orosz Birodalom helyén, amelynek ideológiai alapállása a szembenállás volt a Nyugattal, legfőképpen az Egyesült Államokkal. Mivel a perzsa sah elűzéséig Reza Pahlavi volt az amerikaiak egyik leghűségesebb partnere a közép-keleti régióban, egyértelmű lett, hogy az iráni forradalmat drukkoló biztatással figyelő Moszkva közel akart kerülni az új vezetőhöz, Homeini ajatollahhoz.
Moszkvának nem voltak illúziói abban a tekintetben, hogy mi következhet egy vallási irányítás alá került országban, de félretéve a finnyáskodást és az eltérő ideológiai alapokat, meglátták a lehetőséget az együttműködésben, hiszen ami akkoriban összeköthette Moszkvát és Teheránt, az a közös ellenség, vagyis az USA volt.
Az 1980-as évek amúgy is nehéz volt a Szovjetunió számára, mert a Reagan-adminisztráció belehajtotta a szovjeteket egy olyan fegyverkezési versenybe, amely végül megroppantott a szovjet tervgazdaságot. Ráadásul ott volt a tízéves orosz invázió Afganisztánban, amelynek vége csúfos kivonulás lett. A nyolcvanas években zajlott az iraki–iráni háború is, amely azért indult, mert Irak úgy gondolta, hogy a frissen alapított Iráni Iszlám Köztársaság túlságosan gyenge, és elérkezettnek látta az időt némi területrablásra. A több százezer halottat követelő szembenállás patthelyzettel ért véget.
Viszont Moszkva barátja volt abban az időben az iraki diktátor, Szaddám Huszein. Fenn akarták tartani a jól indult kapcsolatokat Iránnal is, ezért a szovjetek csendben a háttérben maradtak az iraki–iráni háború alatt. Miután 1991-ben a Szovjetunió felbomlott, látványosan megindultak a két állam közötti diplomáciai és gazdasági kapcsolatok. Végül az irániak orosz segítséggel fejezték be a kilencvenes években régóta húzódó atomerőművük építését.
Ebben az időszakban erősödött az iráni–orosz kapcsolatrendszer, és nemcsak azért, mert közös Amerika-ellenes platformra helyezkedtek, hanem azért is, mert mindkét országot sújtották különböző típusú nyugati szankciók.
A kétezres években a kapcsolatok egyre mélyültek, hiszen például a 2020 januárjában a bagdadi repülőtéri úton meggyilkolt Kászim Szulejmáni iráni tábornok és kémfőnök nagyon jó viszonyt ápolt orosz felső vezetőkkel, katonai egyeztetések is folytak az irányításával, amit a teheráni külügyi keményen bírált. Az Egyesült Államokban terroristának minősített, Iránban nemzeti hősnek számító Szulejmánival Donald Trump elnök utasítására végeztek. Egy amerikai Reaper drónról hajtották végre az akciót, amelyben négy rakétát lőttek ki konvoja két autójára. A légicsapásban a 63 éves tábornok, az iráni Forradalmi Gárda al-Kudsz nevű különleges egységének parancsnoka mellett életét vesztette Abu Mahdi al-Muhandisz, a Népi Mozgósítási Erők nevű, iráni támogatást élvező iraki milicisták ernyőszervezetének vezetője is.
Szulejmáni likvidálása csak rontott az amúgy is feszült amerikai– iráni kapcsolatokon.
Amikor kitört az ukrajnai háború, hamarosan egyértelművé vált, hogy Irán a nemzetközi porondról kiszoruló Oroszország támogatója maradt. Amikor Teherán rájött, hogy micsoda alkalom kínálkozik a világ legnagyobb nukleáris arzenáljával rendelkező ország vezetőjének kegyeibe férkőzni, egy percig nem habozott segíteni a jövőbeli gazdasági, politikai, technológiai és katonai előnyökért cserébe.
Raiszi iráni elnök megválasztásakor Moszkva volt az első, aki gratulált az új iráni elnöknek. Ezért aztán nem volt meglepő, hogy már a háború első szakaszában megjelentek orosz oldalon a Shahed–136-os kamikazedrónok, amelyeket nyár végén követtek az ugyancsak iráni gyártmányú Mohadzser–6-os csapásmérők is. A The Wall Street Journal értesülései szerint tavaly novembertől idén áprilisig a Kaszpi-tengeren mintegy 300 ezer tüzérségi lövedéket és nagyjából egymillió darab lőszert szállítottak iráni teherhajók Oroszországba.
Bár Iránban tagadták a katonai együttműködést, azért később a nemzetközi nyomás hatására vezető tisztviselők beismerték, hogy Teherán valóban adott el ilyen fegyvereket az oroszoknak.
Diplomáciai szakértők szerint a beismerés hatalmas gyomrossal ért fel Irán különben sem túl fényes nemzetközi megítélésében. Nem kellett sokáig várni a reakciókra, mert részben ennek eredménye lett, hogy az Egyesült Államok újabb szankciókat foganatosított az Oroszországnak juttatott drónokat gyártó és szállító cégek, valamint a szervezésben részt vevő hat iráni állampolgár ellen. Ugyancsak külön szankcionálták a drónvásárlást intéző három orosz vállalkozást is.
A szankciókat Antony Blinken amerikai nagykövet azzal magyarázta, hogy
Moszkva ezeket a drónokat egyértelműen Ukrajna ellen használja, hiszen ezekkel támadja a kritikus infrastruktúrákat, amelyek a civil lakosságot látják el.
Minderre az orosz külügyi szóvivő azzal válaszolt, hogy a szankciók és a nyugati politikai nyomás csak azt érte el, hogy még inkább megerősödtek a két ország közötti kapcsolatok, különös tekintettel a kétoldalú gazdasági együttműködésre.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin és Ebrahim Raiszi 2022. július 19-én. Fotó: Iranian Presidency / Handout / Anadolu Agency / Getty Images)