Hiába került sor az elnökválasztás második fordulójára Törökország történetében először, az ellenzék csak megszorongatni tudta a hatalmát 20 éve megragadó Recep Tayyip Erdogant. De miért nyert Erdogan és mi várható a kritikusai szerint diktatúrát építő elnöktől a következő öt évben?
A hétvégén tartották a török elnökválasztás második fordulóját, miután a két héttel korábbi, a parlamenti választásokkal egy időben tartott első fordulóban a három jelölt közül egyik sem szerezte meg a győzelemhez szükséges 50 százalék plusz egy szavazatot.
Pedig Erdogan egyre autoriterebbé váló, már több mint 20 éve tartó hatalma során először nézett szembe valódi veszéllyel, hogy akár el is veszíthet egy választást, mivel létrejött egy hat pártból álló, a balközép, kemalista – tehát szekuláris – Köztársasági Néppárttól (CHP) kezdve egészen a szélsőjobboldali Jó Pártig (IYI) terjedő ellenzéki összefogás, aminek elnökjelöltje a CHP-pártelnök Kemal Kilicdaroglu lett.
Emellett a regnáló elnök rendkívül súlyos külső és belső válságokkal nézett szembe: a gazdaság helyzete finoman fogalmazva is kiábrándító, az infláció az egekben – tavaly arról ment a vita, hogy az infláció a 85 százalékos hivatalos adatok szerint tetőzött, vagy a független szakértők szerinti 176 százalékon –, a korrupció régóta nehezíti a fejlődést, emellett a februári, több mint ötvenezer ember életét követelő földrengésekre adott kormányzati reakciót is többen kritizálták.
Ennek ellenére Erdogan behúzta a győzelmet: a második fordulóban 84,3 százalékos részvétel mellett a szavazatok 52,16 százalékát szerezte
– ez mintegy 28 millió szavazót jelent. Igaz, még nem minden urnát nyitottak fel, azonban Kilicdaroglunak ez már így is behozhatatlan előny, így az éjszaka folyamán hivatalosan is Erdogant hozta ki győztesnek a Legfőbb Választási Tanács, az YSK.
A legtöbb elemző azt várta, hogy a második forduló ugyan szoros eredményt hoz, de ott Erdogan felé áll a zászló: mint azt a választási felvezetőknek kifejtettük, a pálya eleve a regnáló elnök és pártja, az AKP felé lejtett, ráadásul az első fordulóból kieső, leginkább a migrációval kampányoló szélsőjobboldali Sinan Ogan – az első fordulóban a szavazók 5,17 százaléka, mintegy 2,81 millióan szavaztak rá – is arra buzdította híveit, hogy az inkumbens Erdogant támogassák.
A válságokat, amikkel az ország szembenéz, az ellenzék nem tudta teljesen kihasználni, mivel Erdogan már az első fordulóban is amellett érvelt, hogy ilyen helyzetben egy erőskezű, határozott vezetőre van szüksége az országnak.
Ráadásul miután pártja, az AKP és a vele szövetségben induló jobboldali-iszlamista pártok abszolút többséget szereztek a 600 tagú török parlamentben, a győzteshez való húzás is Erdogant segítette: már az egy időben tartott parlamenti választás és az elnökválasztás első fordulójában is amellett érvelt, hogy a rá és pártszövetségére adott szavazat a stabilitást és a folytonosságot jelenti, miközben az összeálló ellenzék az ideológiai ellentétek miatt bizonytalanságot, ráadásul kormányzati tapasztalatuk sincsen.
Emellett szintén gyengítette Kilicdaroglu esélyeit, hogy az első fordulóban a vele összefogott pártokkal karöltve azzal az ígérettel kampányolt, hogy megválasztása esetén visszatérnének a 2018-ban bevezetett elnöki rendszer helyett a parlamenti rendszerhez. Mivel a parlamentben ellenzékbe kerültek, ez így teljesen esélytelenné vált: a parlamentáris rendszerhez való visszatéréshez ugyanis alkotmányt kellene módosítani, amihez háromötödös többség kellene a parlamentben.
Mint arra az első fordulót megelőző választási felvezető cikkünkben Pénzváltó Nikolett Törökország-szakértő felhívta a figyelmet, ennek ellenére viszonylag pozitív kampányt vittek a jelöltek: Erdogan több szociális kiadást is bevezetett vagy belengetett – ingyenes lakossági földgáz, nyugdíj- és minimálbér-emelés –, a nagyhatalmi státusz kapujába lépő Törökország-víziójával állt elő, miszerint Törökország évszázada most kezdődött el. Míg Kilicdaroglu és az ellenzéki pártok kampánya fókuszában az elmúlt 20 év demokratikus erodálásának megállításával és a parlamenti demokrácia visszaállításának ígéretével próbálta meggyőzni a választókat.
Azonban a második forduló ennél már jóval véresebb kampányt hozott, ahol a jelöltek egymást vádolták azzal, hogy a terroristákat támogatja.
Erdoganék például Kilicdaroglu korábbi kampányvideóját mesterséges intelligenciával átszerkesztve azt próbálták elhitetni, hogy az ellenzéki jelölt kapcsolatban áll a legtöbb ország által terrorszervezetnek minősített Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) vezetőjével, emellett a török közösségi oldalakat is ellepték az álhírek.
Míg Kilicdaroglu azzal vádolta meg Erdogant, hogy több millió migránst engedett be, amivel Törökország létét veszélyezteti, és azt állította, ezzel az elnök a terrorizmusnak kedvez. Az ellenzéki jelölt a második fordulóban eleve a szélsőjobboldali, bevándorlásellenes platformot vezető Ogan szavazóihoz nyitva erős migrációellenes üzenetekkel operált – köztük azzal, hogy újratárgyalná a Törökország és az Európai Unió által kötött megállapodást a migráció megállítása kapcsán –, hátha így tudja meggyőzni őket, hogy rá szavazzanak Erdogan helyett.
Azonban Erdogan karizmatikus személyisége és határozottsága ellen mindez kevés volt. Mint azt Hakan Akbas befektetési tanácsadó az Al Jazeerának kifejtette, Erdogan 20 éves hatalma során megtanulta, hogyan kell különböző, egymással akár ellentétes választói csoportokat megszólítani, miközben az ellenzék erre nem volt képes. Emellett egyszerű üzenetei és jó kommunikációs képessége szintén segítették, hogy ugyan csak a második fordulóban, de végül folytathassa kormányzását.
Mint a korábbi cikkünkben írtuk, a választások annak ellenére voltak kiélezettek, hogy a pálya egyértelműen Erdoganék felé lejtett: inkumbens elnökként a világ összes líráját elígérte már, hogy 20 évnyi hatalom után ismét újraválasszák, emellett a török médiahelyzet sem az ellenzéknek kedvez, mivel a médiumok 90 százaléka kormányzati szereplők vagy az állam tulajdonában van.
Ráadásul a török választásokat az EBESZ már régóta nem tartja sem fairnek, sem tisztának: a legutóbbi, 2018. június 24-én tartott előrehozott elnök-, illetve parlamenti választásról írt zárójelentésben ugyan úgy fogalmaztak, hogy az állampolgárok valódi választási lehetőségek közül választhattak, de rögtön leszögezik: Erdogan és pártja jelentős előnyt élvezett a kampányban – és ugyan a jelenlegi választásról még nincs jelentés, de ez most is fennállt.
Ugyanakkor lejtő pálya ide, vagy oda, Erdogan egyáltalán nem könnyű helyzetben folytatja kormányzását.
A gazdasági helyzet továbbra is katasztrofális, ráadásul mint azt korábban Pénzváltó kifejtette, a válság oka alapvetően strukturális, amire külső, világpolitikai tényezők is hatnak, így bárki is szerzi meg a kormányrudat, nehéz döntések elé néz.
A feladat végül Erdoganra hárul: így többek között neki kéne meggyőznie a külföldi tőkét, hogy segítsék a földrengések miatti helyreállítást – a török pénzügyminisztérium számításai szerint 103,6 milliárd dollárra lenne szükség –, emellett az infláció letörését. Az eddigi alacsony alapkamat politikája – jelenleg 8,5 százalék – lényegében tarthatatlan, mivel az infláció a hivatalos adatok szerint még mindig bőven 40 százalék felett van.
Mint arra Daron Acemoglu, az amerikai MIT-n oktató török közgazdász felhívta a figyelmet, a termelékenység lényegében 15 éve stagnál, 2021-ben pedig elfogytak az ország devizatartalékai, Erdogan és az AKP választást megelőző szociális transzferei pedig kimerítették a költségvetési forrásokat, miközben a kormánynak rengeteg forrásra lenne szüksége.
Így a török közgazdász szerint hatalmas forrásbeáramlás nélkül elképzelhetetlen az újjáépítés és a gazdaság normalizálása.
Hakan Akbas szerint részben a gazdasági helyzet, részben pedig a szoros választás miatt Erdogan valószínűleg egy befogadóbb, megfontoltabb politikát fog folytatni, mivel ha összehasonlítjuk a 2018-as és a mostani választást, akkor ugyan hiába szavaztak rá többen, de összességében több szavazói csoportban is csökkent a támogatottsága, miközben a török társadalom rendkívül polarizálttá vált.
Az infláció miatt visszatérhet az ortodox gazdaságpolitikához, így emelnie kellene az alapkamatot, emellett valamennyire vissza kéne állítania a jegybank és más hivatalok autonómiáját: a befektetői tanácsadóként dolgozó Akbas szerint a befektetők bizalmát és saját hitelességét csak akkor szerezheti vissza, ha a jelenleginél piacbarátabb személyeket nevezne ki kormányába és más intézmények élére, például a jegybankba.
Hogy mindezeket végül meglépi-e az autoriter elnök, jelenleg a millió dolláros kérdés. A választási győzelme után a fővárosban, Ankarában tartott örömittas beszédében arról értekezett, hogy Törökország évszázada már elkezdődött, amit a választókkal közösen fognak tovább építeni, legfontosabb feladatának pedig a földrengés utáni újjáépítést nevezte meg.
Azt ígérte, hogy az inflációt még idén letörik, amiről azt mondta, hogy szerinte egyáltalán nem nehéz feladat. A 8,5 százalékos jegybanki alapkamatot külön kiemelte, és azt állította, idővel az infláció is csökkenni fog, emellett a szociális transzferek megnövekedését is belebegtette, amikor úgy fogalmazott: kormányának fontos feladat, hogy kompenzálja a jóléti veszteségeket.
Hogy mindezeket végül miből fogja megvalósítani a sorozatban 11. választását megnyerő autoriter vezető, nem tért ki.
(Borítókép: Recep Tayyip Erdogan 2023. május 28-án. Fotó: Murat Kula / Anadolu Agency / Getty Images)