A The Economist című lap írt elemzést a helyzetről. Felidézték, hogy a II. világháborús szövetséges hatalmak normandiai, D-napi partraszállására való megemlékezésének előestéjén Mark Milley tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke közvetlen párhuzamot vont az ukrán ellentámadással. A cél − mondta − ugyanaz, mint közel nyolc évtizeddel ezelőtt: „Felszabadítani a megszállt területeket és felszabadítani egy olyan országot, amelyet igazságtalanul támadott meg egy agresszor nemzet, ebben az esetben Oroszország”.

Azonban Ukrajna nyugati támogatói számára a háború végső célja sokkal kevésbé egyértelmű, mint 1944-ben a szövetségesek számára volt. A náci Németországgal ellentétben Oroszország atomhatalom.

Nehéz elképzelni teljes kapitulációját. Ukrajna bevallott célja, hogy visszahódítsa az összes területet, amelyet Oroszország 2014 óta elfoglalt, visszaállítva az 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásakor meghatározott határokat. De még ha az ukrán hadsereg ezt el is tudja érni, ami erősen kétséges, félő, hogy

Ennek végeredménye egy sokkal bizonytalanabb háborús cél: Ukrajna minél több veszteséget akar okozni és területi nyereséget elérni, hogy megerősítse magát addigra, amikor megpróbál modus vivendit elérni a meggyengült Oroszországgal. E gondolkodásmód szerint pozitív eredmény lenne, ha Ukrajna új, nyugati fegyveres dandárjai elvágnák az Oroszország és a Krím félsziget közötti szárazföldi hidat, vagy elég közel kerülnének ahhoz, hogy veszélyeztessék az orosz állásokat a Krímben.

A pesszimista nézet szerint az ukránok nehezen jutnak át az orosz védelmen, csak kisebb célokat érnek el, és végül patthelyzetbe kerülnek. A The Economist szerint az, hogy az ukrán erők kudarcot vallanak, ellentámadásnak teszik ki magukat és visszavonulnak, szinte kizárható, mivel Oroszországnak nincsenek meg az eszközei egy nagy előrenyomuláshoz, és mivel a nyugati szövetségesek kétségtelenül gyorsan fokoznák az Ukrajnának nyújtott támogatást.

Bár az ukrán erők elszántsága és hozzáértése lesz a döntő, külső tényezők is befolyásolni fogják a végeredményt. Az amerikai elnök, Joe Biden két átfogó célt tűzött ki maga elé: egyrészt azt, hogy Ukrajna ne szenvedjen vereséget, másrészt azt, hogy a NATO ne keveredjen közvetlen konfliktusba Oroszországgal, ami a nukleáris eszkaláció kockázatával járna. Már a háború elején elutasította, hogy csapatokat küldjön Ukrajnába vagy repüléstilalmi zónát vezessen be. Azonban egyre nagyobb mennyiségű és kifinomultabb fegyvereket szállított, hogy segítsen Ukrajnának megvédeni magát.

Ugyanilyen fontos volt az is, hogy Amerika és szövetségesei hírszerzési, tervezési és kiképzési támogatást nyújtottak. Ukrajna ma Európa egyik legnagyobb hadseregével rendelkezik, amelyet a világ legerősebb hadserege támogat. És bár nincs a NATO színvonalán kiképezve, „csupán jobbnak kell lennie, mint az orosz hadseregnek” ahhoz, hogy fölénybe kerüljön − mondják nyugati tisztviselők.

Három lehetséges forgatókönyv

Az ukrán ellentámadás előestéjén magas rangú nyugati tisztviselők és szakértők egy csoportja gyűlt össze a Ditchley Parkban, egy London melletti vidéki kastélyban, amely a hidegháború óta a transzatlanti informális tanácskozások helyszíne, hogy megvitassák, hogyan alakulhat a háború. Három átfogó forgatókönyvvel álltak elő.

1. Az első szerint az ukránok áttörnek, az orosz erők összeomlanak, és Ukrajna talán még a Krímet is fenyegeti. Ez azt eredményezheti, hogy Putyin elveszíti a hatalmát. Egyesek szerint ez a legjobb módja annak, hogy helyreálljon a béke Európában. Azt azonban nehéz felmérni, hogy Oroszország képes-e fegyelmet tartani csapatai között; és még nehezebb felmérni, hogy mennyire törékeny Putyin rendszere. A nukleáris aggodalmak nem tűntek el teljesen. Egyes amerikai tisztviselők azonban kevésbé aggódnak amiatt, hogy Putyin nukleáris fegyvereket használna, mint amiatt, hogy Oroszország káoszba süllyed, és ezzel együtt elveszíti a nukleáris arzenálja feletti ellenőrzését.
2. A második forgatókönyv korlátozottabb orosz veszteségekkel jár, és további vereségek kilátásba helyezésével, ha a háború folytatódik, ami elég lehet ahhoz, hogy megzabolázza Oroszországot és meggyengítse Putyint. Különösen kínos lenne, ha elveszítené a keleti Donbász régióban lévő területek egy részét, amelyeket Oroszország 2014-ben foglalt el, és amelyek megvédésére ígéretet tett.
3. A harmadik, még borúsabb kimenetel egy patthelyzet lenne, amely lehetővé tenné Oroszország számára, hogy megtartsa az elfoglalt területek nagy részét. Ez aláásná a Nyugat Ukrajnába vetett bizalmát, és felbátorítaná az orosz elnököt. Alekszandr Gabujev, a Carnegie Oroszország Eurázsia Központjának, egy berlini agytrösztnek a munkatársa szerint Oroszország katonai kudarcai ellenére úgy tűnik, hogy Putyin nem mondott le arról a szándékáról, hogy leigázza egész Ukrajnát, további területeket csatoljon magához, és Kijevben bábkormányt állítson fel.

Hogyan lehet elkerülni egy elhúzódó háborút? Az Economist elemzése szerint az egyik remény az, hogy Ukrajna olyan súlyos katonai vereséget mér az oroszokra, amely Putyint a tárgyalóasztalhoz ülteti, különösen, ha a háború elhúzódása további vereségekhez vezet.

Egyes nyugati tisztviselők, különösen Németországban, azt remélik, hogy az ukrán ellentámadást hamarosan béketárgyalások követik. Mások azonban, különösen Amerikában, arra figyelmeztetnek, hogy Putyin valószínűleg nem lesz hajlandó komoly tárgyalásokra, hacsak nem szenved vereséget. Még ha a tárgyalásokra sor is kerülne, Oroszország részvétele időhúzó taktika lehet. A valódi diplomáciának talán meg kell várnia a jövő évi orosz vereségek újabb körét.

A kínaiak kettős játékot játszanak

Amerikai és európai tisztviselők szerint Kína vezetője, Hszi Csin-ping is határokat szabott. Meg akarja akadályozni a közeli partner Oroszország teljes legyőzését; meg akarja akadályozni az Európával való kapcsolatok megromlását; és meg akarja akadályozni a nukleáris fegyverek használatát. Tehát bár ő és Vlagyimir Putyin orosz elnök kijelentették, hogy országaik barátságának „nincsenek határai”, eddig is voltak határok abban a segítségben, amelyet Kína hajlandó volt felajánlani Oroszországnak. Kedvezményesen vásárolja az orosz olaj- és gázexportot és kínai árukat ad el, amelyek közül néhány hasznos lehet a háborús erőfeszítésekhez. Azt azonban eddig elutasította, hogy nagyszabású fegyverszállításokat biztosítson, olyanokat, amilyeneket a Nyugat adott Ukrajnának. Ez megváltozhat, ha Kína úgy gondolja, hogy az oroszokat hamarosan megfutamítják, és emiatt aggódnak nyugati tisztviselők.

Az amerikai tábornokok azonban még ezt a kockázatot is figyelembe véve és Joe Biden paramétereihez ragaszkodva egyre inkább úgy vélik, hogy lehetséges Putyin rezsimjére „stratégiai vereséget” mérni. Egyre kevésbé tartanak a nukleáris eszkalációtól. Részben a hagyományos katonai segélyek fokozatos növelésére irányuló stratégiájuk segített a kockázat mérséklésében. És azzal, hogy magát Oroszországot is ösztökéli, a határ menti Belgorod régió elleni támadásokkal vagy a Kreml elleni dróntámadásokkal, Ukrajna arra is törekszik, hogy leleplezze az orosz fenyegetések ürességét. Amerika legfelsőbb vezetői − egyes európaiak támogatásával − egyre inkább arra törekszenek, hogy Oroszország elveszítse mind a katonai kapacitását, mind a hajlandóságát egy újabb agressziós háború kirobbantásához. 

Ez a cél különösen csábító az amerikai katonai stratégák számára, mert régóta rettegnek attól a kilátástól, hogy egyszerre kétfrontos háborút kell vívniuk: Oroszországgal Európában és Kínával Ázsiában vagy a Csendes-óceánon. Ha az orosz fenyegetés jelentősen csökkenne, legalábbis néhány évre, az lehetővé tenné, hogy több figyelmet és erőforrást irányítsanak Kína elrettentésére.

(Borítókép: Ukrán katonák Bahmut közelében 2023. március 16-án. Fotó: Ignacio Marin / Anadolu Agency / Getty Images)