Ami másfél évvel ezelőtt még puszta bravúrnak tűnt, ma már hihető stratégiai tervnek látszik. Amikor a jelenlegi offenzíva véget ér, Ukrajna valószínűleg áttöri az orosz vonalakat, jelentős területrészeket szerez vissza, és olyan helyzetbe kerül, hogy hosszú távon fenyegetheti a fennmaradó, orosz kézben lévő területeket, beleértve a Krímet is. Innen Kijev barátainak fel kell készülniük arra, hogy olyan jövőbeli offenzívákat indíthassanak, amelyekkel Ukrajna visszaszerezheti az összes nemzetközileg elismert területét.

Attól függően, hogy Oroszország mikor dönt a veszteségek csökkentéséről, ez három forgatókönyv bármelyikéhez vezethet. Korábbi analógiával ezekre úgy hivatkozhatunk, mint „Egyiptom 1973”, „Korea 1951” és „Korea 1953” − írja a Foreign Affairsen megjelent tanulmányában a lap korábbi szerkesztője, a Council on Foreign Affairs nevű think thank munkatársa, Gideon Rose. 

A jom kippuri háborúban az Egyesült Államok segített Izraelnek, hogy Egyiptommal és Szíriával szemben fölénybe kerüljön, majd ezt a fenyegetést diplomáciai nyomásgyakorlásra használta fel. Ahogy Kissinger fogalmazott Nixonnak:

A stratégia most diplomáciailag az, hogy tűzszünetre törekszünk, és úgy manőverezünk, hogy azt lazán összekapcsoljuk egy állandó rendezéssel. A nyomásgyakorlás érdekében masszív ellátási erőfeszítést kezdünk, és csak a tűzszünettel állítjuk azt le.

Amikor az izraeliek elérték a Szuezi-csatornát és bekerítették az ottani egyiptomi erőket, Washington közvetített egy olyan megállapodást, amely leállította a harcokat, lehetővé tette az egyiptomi erők kimenekítését, átvezetett a szélesebb körű béketárgyalásokhoz, végül pedig olyan rendezést hozott létre, amely azóta is a régió biztonságának alapköve.

Az 1973-as egyiptomihoz hasonlóan egy józan moszkvai kormány ma úgy reagálna a közelgő katonai katasztrófára, hogy elfogadná a valóságot, és komoly tárgyalásokba bocsátkozna. A harcok befejezése, valamint Ukrajna eredményeinek és jövőbeli biztonsági garanciáinak elismerését nyújtaná egy új orosz-ukrán barátsági szerződésért cserébe, amely lehetővé tenné Moszkvának, hogy továbbra is a Krímben állomásoztassa fekete-tengeri flottáját. Nem tűnik valószínűnek, hogy a jelenlegi orosz rezsim belemenne egy ilyen alkuba, de az nem is teljesen lehetetlen.

Továbbra is támogatni kell Ukrajnát

Ennek hiányában azonban Washingtonnak és partnereinek továbbra is támogatniuk kell Ukrajnát, amíg annak erői el nem érik az 1991-es határokat. Ez a koreai háborút idéző két hipotetikus forgatókönyvet váltana ki, amelyek mindegyike a korábbi területi status quo visszaállításával kezdődik.

1950 júniusában az észak-koreai erők megtámadták az Egyesült Államok által támogatott Dél-Koreát. A háborús szerencséje az ezt követő hónapokban ide-oda ingadozott. Ám 1951 kora nyarára a frontvonalak kezdtek stabilizálódni a harcoló felek eredeti pozíciói körül, és a Truman-kormányzat úgy döntött, hogy így lenne logikus lezárni a konfliktust.

Ahogy Dean Acheson külügyminiszter júniusban megfogalmazta az amerikai álláspontot:

Célunk az agresszió leállítása, a béke helyreállítása, és a konfliktus kiújulása elleni védelem. Ezek azok a katonai célok, amelyekért ha jól tudom, az ENSZ-csapatok harcolnak.

Június 23-án a szovjet ENSZ-nagykövet, Jacob Malik rádióbeszédében azt javasolta, hogy mindkét fél állapodjon meg a fegyverszünetben, és két héttel később közvetlen tűzszüneti tárgyalások kezdődtek a hadviselő felek között. További két évnyi harc után írták alá végül a fegyverszünetet, amely szinte pontosan ugyanazon az érintkezési vonalon fagyasztotta be a háborút.

Ukrajnában ez a „Korea 1951” forgatókönyv azt jelentené, hogy Kijev visszafoglalja az összes területét, majd továbbra is tartja azt az újbóli ellenséges támadásokkal szemben, nyílt végű háborút vívva, hogy biztosítsa az elért eredményeket. Eközben azonban készen áll arra, hogy bármikor megálljon, amikor az oroszok megállnak. Végül ez fejlődhet át a „Korea 1953” forgatókönyvvé, amelyben minden fél egyetért abban, hogy elég volt, és az eredményt egy olyan tárgyalásos megállapodásban rögzítik, amely biztosítja a területi status quót. Ezen a ponton Ukrajna barátai hosszú távon segíthetnének neki a túlélésben, utat kínálva az esetleges EU- és NATO-tagsághoz, Ukrajnát egyszer s mindenkorra Európához kötve.

Egy birodalom végnapjai

A háború kiváltó oka az, hogy Oroszország nem hajlandó elfogadni a Szovjetunió felbomlását, és hajlandó erőszakkal visszafoglalni egykori birodalmát. Ez a probléma csak akkor oldódik meg teljes mértékben, ha Moszkva elfogadja, hogy birodalma végleg megszűnt. Amíg ez a nap el nem jön, egy koreai típusú fegyverszünet nem lenne rossz modell Ukrajna számára. A koreai háború óta eltelt közel 70 évben nem tört ki újabb háború a félszigeten, és eközben Dél-Korea gazdasági nagyhatalommá és végül virágzó demokráciává vált.

A koreai analógia azonban a szerző szerint nem erősíti a tárgyalások mostani megkezdése mellett szóló érveket − éppen ellenkezőleg, erősíti az érvet, hogy az orosz erőket vissza kell szorítani a háború előtti választóvonalon, onnan addig harcolni velük, amíg el nem fogadják a döntetlent, majd biztosítani kell a vonalat, hogy ne léphessék át újra.

Egyszerűen fogalmazva, a harcoknak addig kell folytatódniuk, amíg Moszkva el nem fogadja, hogy katonai erővel nem tud területi előnyöket elérni. Amíg ez a pszichológiai fordulópont el nem érkezik, Ukrajnának és támogatóinak nem sok választása lesz azon kívül, minthogy továbbra is katonailag lépjenek fel. Amikor Oroszország kész elfogadni egy ilyen eredményt, a szankciókat és egyéb korlátozásokat fel lehet oldani. 

A szerző szerint két világháborús vereség kellett ahhoz, hogy Németország megértette, az agresszió nem kifizetődő. Lehet, hogy nemcsak Ukrajnában, hanem egy második hidegháborúban is vereséget kell szenvednie Oroszországnak, hogy ugyanezt a leckét megtanulja. 

(Borítókép: Ukrán katonák Bahmutnál 2023. április 20-án. Fotó: Diego Herrera Carcedo / Anadolu Agency / Getty Images)