A Wagner-vezér Jevgenyij Prigozsin lázadásával kapcsolatos számos kérdés között szerepel, hogy Oroszország hatalmas biztonsági apparátusa miért volt olyan gyengén felkészülve rá.
Az FSZB, a Kreml legfőbb belbiztonsági szolgálata régóta nagy hangsúlyt fektet a „megelőzésre” és arra, hogy agresszív lépéseket tegyen az államot fenyegető veszélyek elhárítására, mielőtt azok bekövetkeznének.
A biztonsági ügynökségnek még a Wagner-szervezeten belül is voltak informátorai. Mégis úgy tűnik, hogy nem tett semmilyen lépést a lázadás megállítására, mielőtt az elkezdődött volna, vagy hogy figyelmeztesse a Kremlt Prigozsin terveiről − írja a Foreign Affairsen megjelent elemzésében Andrej Szoldatov, a Center for European Policy Analysis szenior elemzője és Irina Boroganov, a Center for European Policy Analysis külsős munkatársa.
Amikor a Wagner-erők megindultak, mind az FSZB, mind az Orosz Nemzeti Gárda (Roszgvardija, Росгвардия), az Oroszországban a belső biztonság fenntartására és a zavargások elfojtására kijelölt fő szerv mint gyorsreagálású erők kudarcot vallott.
A Nemzeti Gárda mindent megtett, hogy elkerülje a Wagnerrel való közvetlen összecsapást; az FSZB − amely több elit különleges erővel is rendelkezik −, úgy tűnt, hogy egyáltalán nem lépett fel a konfliktus ellen. Ehelyett az ország legerősebb biztonsági ügynöksége sajtóközleményt adott ki, amelyben felszólította a Wagner-csoport harcosait, hogy maradjanak ki a felkelésből, és menjenek, tartóztassák le Prigozsint − egyedül.
Ugyanilyen megdöbbentő volt az orosz katonai hírszerzés, a GRU reakciója a Wagner-ügyre. Gondoljunk csak arra a pillanatra, amikor a Wagner-erők bevonultak Rosztov-na-Donuba, Oroszország fő parancsnoki központjába az ukrajnai háborúban – olvasható az elemzésben.
Amikor Prigozsin együtt ült Junusz-bek Jevkurovval, a védelmi miniszter helyettesével és Vlagyimir Alekszejevvel, a GRU első helyettes vezetőjével, úgy tűnt, Alekszejev egyetért Prigozsinnal abban, hogy Oroszország katonai vezetésével baj van.
Amikor Prigozsin azt mondta, hogy Szergej Sojgu védelmi minisztert és Valerij Geraszimov tábornokot, az ukrajnai orosz erők vezetőjét szeretné elkapni, nyilvánvalóan azért, hogy felelősségre vonja őket a hibáikért, Alekszejev nevetett, és azt válaszolta: „Megkaphatja őket!”
Nem sokkal azután, hogy ezek a megjegyzések elhangzottak, az orosz különleges erők egyik tagja közölte a lappal: „Alekszejevnek igaza van.”
A Prigozsin-válság nyomán Vlagyimir Putyin orosz elnök dilemma előtt áll. Világossá vált, hogy a rendszerét fenyegető nagyobb veszélyt talán nem is Prigozsin lázadása jelentette, hanem a hadsereg és a biztonsági szolgálatok lázadásra adott reakciója.
Most meg kell találnia a módját annak, hogyan kezelje ezt a hírszerzési és biztonsági kudarcot anélkül, hogy újabb bizonytalanságot keltene a hatalom megtartásával kapcsolatban. És a korábbi válságoktól eltérően most már nem biztos, hogy támaszkodhat a biztonsági szervekre, amelyeket régóta használ a politikai stabilitás biztosítására.
A Prigozsin-lázadás jelentette fenyegetésnek kevés köze volt a Wagner-erők relatív erejéhez. Amikor a Wagner-erők májusban győzelmet hirdettek Bahmutban, Prigozsin ezt egy hónapokig tartó csata nagy diadalaként tüntette fel, és ez veszélyes mértékben felfújta ambícióit.
A valóságban azonban Bahmut alig volt több helyi sikernél, és értéke megkérdőjelezhető volt. Az ukrán ellentámadás kezdete óta eltelt hetekben ez a győzelem távoli emlékké vált.
A Wagner nem játszott jelentős szerepet az ellentámadás elrettentésében, és Prigozsin zsoldosai − sokat hangoztatott képességeik ellenére − sokkal kevésbé tűnnek fontosnak a háború szempontjából, mint tavasszal voltak.
Valójában a lázadás éppen akkor jött, amikor Wagner befolyása gyengült, és az orosz katonai vezetés újból bizalmat kapott.
Mivel az ukrán ellentámadás lassan indult, egyre inkább úgy vélték, hogy a Nyugat által szállított ukrán tankok és más fejlett fegyverek sebezhetőbbek a vártnál, és az orosz tisztek arról számoltak be, hogy a hadsereg morálja növekszik. Már nem a Wagner-harcosokat tekintették az orosz fél egyetlen ütőképes erejének.
Ezek a változó felfogások nem meglepőek. Amióta Oroszország 2022 februárjában megkezdte teljes körű invázióját Ukrajnába, az orosz hadsereg folyamatos és hirtelen hangulatváltozásokban él.
A háború kezdetén tapasztalható lelkesedést például szinte azonnal mély zavar követte, a kezdeti hadjárat csúfos kudarca miatti mélységes zavarodottság. Aztán 2022 nyarán a hadsereg keleten ismét magabiztosabbá vált, hogy aztán az első nagy ukrán ellentámadás és Herszon elvesztése sokkolóan érje.
Még később, amikor a hadsereg átcsoportosította magát a téli nagy orosz offenzívára vonatkozó várakozások közepette, a hadsereg újra bizakodóvá vált − csakhogy a haladás elmaradása miatt még nagyobb csalódást kellett elszenvednie. Ezt követte az elhúzódó bahmuti győzelem, majd ismét mély aggodalom, amikor Oroszország a nagy ukrán ellentámadást várta.
Már Prigozsin lázadása előtt is Oroszország Ukrajnában tapasztalt ingadozó szerencséje növekvő hangulatingadozásokhoz vezetett a hadsereg soraiban. Szentekről neveztek el zászlóaljakat, ikonokat és imákat osztottak meg a katonák a Telegramon, és a háborút támogató papok egyre nagyobb népszerűségre tettek szert.
Az instabilitás azonban aláásta a katonai vezetésbe vetett bizalmat is. Valójában ez egy régóta fennálló probléma az orosz hadsereg számára, amely az 1856-os krími háború vége felé, az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban, az első világháborúban, Hitler Szovjetunió elleni 1941-es invázióját követően, valamint a közelmúltban az afganisztáni és a csecsen háborúban is szörnyű morállal szembesült.
Prigozsin lázadásának jelentősége tehát abban állt, hogy megnyitotta a kaput az orosz katonai vezetés kritikája előtt. És ahogy Prigozsin tette ezt a Wagner vezetőjeként, Alekszejev a katonai hírszerzés helyettes vezetőjeként megmutatta, hogy ez a kritika belülről is jöhet.
Valójában Alekszejev megjegyzései nem kis súllyal esnek latba − és megmutatják, mennyire bonyolult a Wagner-helyzet. Alekszejev a katonai hírszerzés egyik legbefolyásosabb tábornoka. De ő volt a Wagner egyik alapítója is, és régre viszanyúló tapasztalattal rendelkezik az orosz különleges erők felügyeletében, valamint nagy tiszteletnek örvend ezekben az egységekben.
Alekszejev megjegyzései jelezték a hadseregben azoknak, akik osztják Prigozsin nézeteit, hogy a katonai vezetésről komoly beszélgetésnek lehet helye. Bár nem álltak készen arra, hogy támogassák a Wagnert az akcióban, ez a frakció a hadseregen belül látott egy lehetőséget arra, hogy elkezdjenek beszélni arról, hogy mi a baj a háborúban. Röviden, Alekszejev megtörte az orosz katonai vezetés körüli hivatalos csendet, és lehetővé tette a lehetetlent.
Putyin ebben a kontextusban szólt a nyilvánossághoz, amikor a lázadás véget ért. Úgy tűnt, hogy nem annyira Prigozsinnal, hanem magával a hadsereggel foglalkozik. Beszédének célja az volt, hogy egyértelmű üzenetet küldjön a fegyveres erőknek: Putyin azt mondta, hogy Prigozsint árulónak fogom nevezni, hogy önöknek, mint a hadseregnek, ne legyen más választásuk, mint elhatárolódni tőle és üzenetétől. Ezzel Putyin nem számolt rosszul − el akarta vágni Wagnert a hadseregtől és a biztonsági szolgálatoktól, és egyelőre úgy tűnik, hogy sikerült is neki.
Hosszú távon azonban Putyin lehetővé tette, hogy a dédelgetett politikai stabilitása új kihívást jelentsen. Sikeresen véget vetett a lázadásnak, de a tábornokok ilyen jellegű kritikája a csúcson továbbra is megmarad, és valószínűleg tovább fog erősödni. Az a tény, hogy 13 orosz pilótát lőttek le a Wagner-erők, és hogy Sojgu és Geraszimov teljes mértékben távol volt a válság alatt, csak olaj volt a tűzre a gyalogság soraiban. Mi fog vajon történni, ha Oroszország újabb kudarcokat szenved a háborúban, és a hangulat a hadseregben ismét negatív irányba fordul?
A katonai morál csak az egyik dolog, ami miatt Putyinnak aggódnia kell. A válságot követően a biztonsági szolgálatokkal való bánásmódja még nagyobb veszélybe sodorhatja a hatalom megtartását. Egyelőre egyszerűen csak tétlenül nézi a dolgot. Bár Moszkvában széles körben beszéltek a lázadás utáni elnyomásról, ezek a pletykák csak a hadseregre vonatkoznak; Putyin érintetlenül hagyta az FSZB-t és a Nemzeti Gárdát. Ahelyett, hogy megtámadta volna az FSZB és a Nemzeti Gárda vezetőit, amiért cserben hagyták őt a válságban, úgy tűnik, úgy döntött, hogy vagy nem tesz semmit, vagy kibővített hatáskörrel ruházza fel ezeket az ügynökségeket. Sőt, a nemzeti gárda azt reméli, hogy megerősíti pozícióját azzal, hogy engedélyt kap arra, hogy harckocsikat állítson szolgálatába.
A biztonsági szolgálatokra vonatkozó következmények hiánya különösen megdöbbentő az FSZB válságban nyújtott teljesítményét tekintve. Amikor Prigozsin elfoglalta a Déli Katonai Körzet főhadiszállását − ahol Jevkurovval és Alekszejevvel beszélt −, az szinte úgy nézett ki, mintha Oroszország több vezető katonai parancsnokának túszejtése történt volna meg. Az FSZB forrásai szerint azonban a Wagner-erők érkezésére válaszul a Rosztov-na-Donuban lévő FSZB-ügynökök egyszerűen elbarikádozták magukat a helyi főhadiszállásukon. A válság idején Putyin több vezető biztonsági tisztviselője is hiányzott, köztük a Biztonsági Tanács vezetője, Nyikolaj Patrusev és az FSZB vezetője, Alekszandr Bortnyikov. Miközben Wagner-zsoldosok oszlopa vonult Moszkva felé, helikoptereket lőttek le, és civilek házaira lőttek útközben, ezek a bátor tábornokok nem jelentek meg − sem a helyszínen, sem a nyilvánosság előtt egyáltalán.
Megdöbbentőnek tűnik, de nem ez volt az első eset, hogy az orosz biztonsági szolgálatok megbénultak egy nemzeti válság pillanatában. Vegyük például az 1991-es puccskísérletet, amikor a kommunista felső vezetők egy csoportja a KGB egyik vezetője vezetésével házi őrizetbe helyezte Mihail Gorbacsov elnököt a krími nyári villájában. Bár a hatalom átvételére irányuló tervük kudarcot vallott, és emberek tízezrei vonultak az utcára szabadságuk védelmében, a KGB tisztjei úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt az eseményekben, és otthon maradtak. Azok a tisztek, akik aznap este a KGB lubjankai főhadiszállásán tartózkodtak, elbarikádozták magukat az épületben, és az ablakukból figyelték az eseményeket.
2004-ben, amikor terroristák túszul ejtettek több mint 1000 gyermeket és tanárt az észak-oszétiai Beszlanban, egy iskolában, Oroszország vezető tábornokai látszólag félelemmel és tehetetlenséggel reagáltak. Akkoriban Patrusev, aki akkoriban az FSZB igazgatója volt, elkísérte az akkori belügyminisztert, Rasid Nurgalijevet a város repülőterére, titokban tanácskoztak, majd visszasietett Moszkvába. A hivatalnokok annyira megijedtek, hogy a helyzetet a helyi FSZB kirendeltségre bízták, amely minden mércével mérve nem volt abban a helyzetben, hogy egy ilyen méretű terrorválságot kezeljen. Végül több mint 300 ember halt meg, köztük sok gyerek. Putyin soha nem büntette meg ezeket a tisztviselőket, és ennyi évvel később Patrusev és Nurgalijev még mindig az orosz Biztonsági Tanács tagjai.
Putyin több mint 20 éves hatalma alatt először fordulhat elő, hogy a KGB-s múltja nem tesz jót neki. A KGB tisztjeként szintén nem tett semmit a politikai rendszer védelmében, amelynek védelmére felesküdött. Úgy tűnik, hajlandó elnézni a mai FSZB-tábornokok kifogásait. Természetesen az elkövetkezendő időben még mindig lehetnek tisztogatások, de a korábbi válságokban, amikor Putyin úgy döntött, hogy változtat, az általában gyorsan történt: 2004-ben például, amikor csecsen harcosok rövid időre átvették az irányítást Ingusföld felett, az FSZB-nél szinte egyik napról a másikra fejek hullottak.
Most úgy tűnik, nemcsak Prigozsin maradt büntetlenül, hanem azok a biztonsági szolgálatok is, amelyek állítólag éppen egy ilyen fenyegetéstől védték Putyint. Egy autokrata számára ez furcsa módja az irányítás visszaszerzésének. Rövid távon Putyin talán úgy látja, hogy ez a legjobb módja annak, hogy lekicsinyelje a válságot, és továbblépjen. De a biztonsági szolgálatai nem fogják tudni megmenteni őt a kialakult új valóságtól, amelyben a hadsereg maga is kritizálható, sőt az uralmát is megkérdőjelezheti. Ha ezek a kihívások folytatódnak, nem biztos, hogy csupán a hadseregre korlátozódnak. Kiterjedhetnek Putyin saját hatalmi pozíciójára is.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin. Fotó: Contributor / Getty Images)