Miközben valamennyire épp nyugodtabbak a kedélyek Franciaországban, az nem jelenti azt, hogy azok a problémák, amik miatt ezrek vonultak utcára és kerültek összetűzésbe a rendőrökkel, elmúltak volna. A sajtóban gyakran azt csak a csőcselékek lázadásának mutatják be, míg mások úgy vélik, a rombolás és a düh teljesen jogos, miközben a valóság ennél a fekete-fehér narratívánál jóval összetettebb. Megnéztük, mi is zajlik most Franciaország utcáin.
Június 27-én vesztette életét a mindössze 17 éves, Nahel keresztnevű, francia–algériai kettős állampolgárú fiú Párizs Nanterre nevű külvárosában, miután egy rendőr egy közúti igazoltatás során – amire a fiú eleve nem állt meg, csak miután dugóba került, de akkor is el akart hajtani – úgy látta, a sofőr veszélyt jelenthet másokra, ezért elsütötte fegyverét.
Az ügyről készült mobilfelvételek hamar körbejárták a francia közösségi oldalakat, ami után nemcsak Párizsban, hanem végül egész Franciaország-szerte utcára vonultak a tüntetők, akik eleinte igazságszolgáltatást követeltek Nahel halála miatt, ugyanakkor a tömeg egy jelentős csoportja részéről a tüntetés hamarosan zavargásokba torkollott: előkerültek a kövek, elkezdődött a gyújtogatás, illetve az őket megállítani próbáló rendőrök felé eldobott tűzijátékok és Molotov-koktélok.
sőt, Párizs egyik kerületének, L’Haÿ-les-Roses polgármesterének házát is megtámadták az egyik éjszaka, aminek következtében az otthon tartózkodó felesége súlyosan megsérült.
A zavargások során kukákat, autókat és buszokat gyújtogattak, középületeket rongáltak meg, emellett többen fosztogatásba is kezdtek a közeli boltokban. A legfrissebb adatok szerint – jelenleg rejtélyes körülmények között – egy ember is életét vesztette az események következtében, miközben a rendőrség ezreket vett őrizetbe. A károk mértéke már most több mint egymilliárd euróra, azaz jelenlegi árfolyamon nagyjából 388 milliárd forintra rúg.
Azóta ugyan kicsit lenyugodtak a kedélyek, de a tüntetések, majd az azokat követő lázadások alapproblémáira még továbbra sincs megoldás, így amíg azokra nincs megfelelő kormányzati válasz, addig Franciaországban csak idők kérdése, hogy a következőre mikor kerül sor.
Legutóbb hasonló okokból 2005-ben voltak ilyen nagyszabású zavargások – igaz, pár évente így is vannak kisebb összeütközések –, amikor két bevándorló hátterű fiatal vesztette életét, miközben a rendőri ellenőrzés elől próbáltak kitérni – akkor az események összesen három hétig tartottak.
Ugyanakkor a jelenlegi zavargások intenzitásában és kontextusában is kicsit eltér a sokak által párhuzamba állított 2005-östől.
2005-ben ugyanis csak a szegényebb, többségében többgenerációs bevándorlók lakta nagyvárosok körüli peremterületeken, az ún. banlieu-kben történtek az események, idén viszont azok átterjedtek a városokra is.
Emellett már több rendőr sérült meg és több embert vettek őrizetbe, mint 18 évvel ezelőtt.
Ugyan egyszerű lenne az eseményeket egyszerűsítve a „csőcselékek lázadásának” nevezni, ugyanakkor ez a narratíva csak egy nagyon egyoldalú olvasata lenne a cselekményeknek. Tény, hogy vannak olyanok, akik egyszerűen csak a zűrzavart kihasználva kezdenek fosztogatásba – köztük bűnözők és drogkereskedők is –, de ez az általánosítás eltereli a figyelmet a valódi problémákról, amiket a bevándorló hátterű, több generáció óta már Franciaországban élő arab, illetve fekete fiatalok tapasztalnak nap mint nap.
2005-ben az akkor még belügyminiszteri posztot ellátó, később egészen az elnöki posztig jutó Nicolas Sarkozy meghirdette az erőszak elleni zéró tolerancia politikáját, ami után számszerűen megnőtt az ún. banlieue-kben a bűncselekmények száma.
Noha nemcsak azért, mert időközben valamennyire nőtt a törvénysértések száma, hanem mert a rendőrség sokkal nagyobb létszámmal van jelen, és erélyesebben lép fel a 80-as években még leginkább munkásosztálybeliek, később a francia gazdaság növekedése miatt korábbi francia gyarmatokról munkásként behívott bevándorlók által lakott peremterületeken. Azonban az itt élők később a gazdasági válságok és a gyárak bezárása következtében munkájukat elveszítették, így immáron több generáció óta többnyire kilátástalanságban élő francia gyarmati gyökerekkel rendelkező francia állampolgárok lakják a város ezen részeit,
amelynek néhány részén akár 40 százalékos is lehet a munkanélküliségi ráta, ami így a terület elszegényedésével és a bűncselekmények növekedésével is járt.
A Financial Times összesítése szerint a bevándorlói gyökerekkel rendelkező fiatalok körében nagyon magas a munkanélküliség és a szegénység. Míg előbbinél az országban született bevándorlóknál ez a szám átlagosan 11,2 százalék, az első generációs bevándorlóknál már 21, a szegénység kapcsán ez már 11,4 százalék előbbi, 27,7 utóbbi csoport kapcsán.
Összehasonlításképp, például a 2020-ban hasonló okokból az Egyesült Államokban utcára vonuló afroamerikaiak körében ugyan a relatív szegénység nagyobb, ám a mediánbérük és a foglalkoztatottságuk így is jobb.
Ugyanakkor a gazdasági és az ebből következő szociális helyzetükön kívül más problémák is rendszeresek. Például az itt élő arabok esetében több mint hétszer nagyobb az esélye, hogy a rendőr megállítja őket, mint egy fehéret, míg a feketék esetén ez a szám kicsivel nagyobb hatnál.
Azaz felmerül a gyanú, hogy a francia rend őrei gyakran faji alapú diszkrimináció alapján döntenek, kit igazoltatnak.
Így a zavargások már régóta nem egy fiatal haláláról szólnak, hanem olyan, az azokon részt vevők által rendszerszintű problémáknak megélt sérelmekről, mint a rendőrök általi faji profilozása vagy a rosszabb életkörülmények és lehetőségek.
Az alapvetően szociális problémákból keletkező dühöt pedig az is táplálja, hogy az itt élők többsége hiába francia állampolgár, és számít a francia alkotmány szerint mindenki egyenlőnek, ők úgy gondolják, az állam lemondott róluk, a többségi társadalom pedig nem is tartja őket franciának.
A banlieu-kben lévő problémákat már a francia politika is régóta ismeri, nem véletlen, hogy nagyon sok pénzt próbálnának felzárkóztatásra és a terület fejlesztésére szánni. Ugyanakkor hiába az évtizedek óta ideáramló milliárdos tételek,
az előrelépés csekély, ha egyáltalán van.
Munkalehetőség továbbra is kevés, ráadásul a vallás és az állam szétválasztására gondosan odafigyelő francia állam a muszlim vallású fiataloknak nem engedi, hogy például a szent könyvük előírása szerint öltözködjenek állami intézményekben – például iskolákban –, vagy hogy imádkozzanak az iskola udvarán, ami szintén konfliktust okoz a bevándorló hátterűek és a francia állam között.
Így az egyik probléma leginkább a francia szekuláris szemléletéből adódik: a francia állam ugyanis bármilyen vallási, etnikai vagy más alapon nem tesz különbséget állampolgárai között, de ezt például a muszlimok a saját identitásuk elnyomásaképp és diszkriminációként is értelmezhetik.
Az itt élők ugyanis hiába számítanak franciának az útlevelük szerint, úgy érezhetik, hogy a többségi franciák sosem fogják elfogadni őket annak.
Ahogy a közel húsz éve Párizsban élő John Lichfield összefoglalja, a bevándorló gyökerűek gyanakvóak és félnek a hatalomtól – legyen az rendőri, vagy akár politikai –, míg az állam gyakran félreérti, hogy mi is a problémájuk.
A félreértésnek az oka a francia identitásban keresendő. Annak ellenére, hogy Franciaország etnikailag rendkívül heterogén, a francia identitás rendkívül homogén, ami ugyan megengedi a helyi identitásokat, de az állampolgárok között az összekötő kapocs a francia identitás, a közös nyelv és kultúra, illetve a köztársaság-pártiság.
AZONBAN A BEVÁNDORLÓ HÁTTERŰEKNEK AZ IDENTITÁSA NEM TELJESEN EGYEZIK MEG A TÖBBSÉGI FRANCIA IDENTITÁSSAL, HISZEN ŐK GYAKRAN VALLÁSOSAK, EMELLETT FELMENŐIK NEMZETISÉGÉT IS MAGUKNAK VALLJÁK.
Emiatt a társadalomba való integrációjuk eleve nehézkes, hiszen a francia tudat kizárja más nemzetek identitását, így alapvetően nem is teljesen értik a bevándorló gyökerűek kevert identitását – részben emiatt vannak olyanok, akik nem is tartják őket igazi franciának, hiába az állampolgárságuk.
Így a probléma elég sokrétű, amit már jó ideje nem is igazán tud kezelni a francia politika. Régóta próbálkoznak a banlieu-k felzárkóztatásával, de az valódi felemelkedéssel nem járt. A munkahelyek és az integráció hiánya pedig a szociális válság mélyülésével, a kilátástalanság növekedésével járt, ami teret adott az olyan destruktív viselkedési formáknak, mint például a kábítószer-használat vagy az alkoholizmus, amik egyúttal a közbiztonság romlásával és a bűncselekmények számának megugrásával jártak.
Macron így már csak emiatt is elég komplikált problémával áll szemben, bár elnökségét eleve a válságok jellemzik: kezdve a sárga mellényes mozgalommal (mouvement des gilets jaunes) 2018-ban, amikor a szegényebb, peremvidékeken és kisvárosokban lakók a kormány által tervezett drasztikus benzinárnöveléssel nem értettek egyet, vagy a koronavírus-járvány következtében kialakult válság mellett idén a nyugdíjreform után kirobbant tiltakozások.
Ugyanakkor ellentétben ezekkel a válságokkal, most az is nehezítő tényező, hogy Macron mögött nincs parlamenti többség.
Ráadásul a legutóbbi választások után rendkívül megosztottá vált a francia politika: miután Macron pártja elvesztette a többséget a francia Nemzetgyűlésben, egyszerre van egy baloldali, illetve egy jobboldali, illetve szélsőjobboldali ellenzéke is, akik együtt közösen többséget alkotnak, viszont a jelenlegi problémát eleve másképpen értelmezik.
A szélsőbalt a balközépig összefogó, az elnökválasztáson harmadik helyet megszerző Jean-Luc Mélenchonék például úgy gondolják, hogy a mostani zavargások jogosak, amiért a francia állam elhanyagolta ezen állampolgárait, míg például a szélsőjobboldali Marine le Pen azt követeli Macrontól, hogy minél hamarabb állítsa vissza a rendet és verje le a zavargásokat.
Ennél is élesebben fogalmazott Éric Zemmour, a még le Pennél is szélsőségesebb nézeteket valló bukott elnökjelölt, publicista, aki már egészen arról beszélt, hogy Franciaországban jelenleg háború zajlik „külföldi enklávékkal” szemben.
Így Macron jelenleg nehéz helyzetben van: parlamenti többség nélkül nehéz bármilyen törvényt vagy intézkedést is hoznia az ügyben, ráadásul ha valamit kezdeni is próbálna a rendszerszintű problémákkal – amit egyébként már elődjei se tudtak megoldani –, akkor a zavargások résztvevői úgy is értelmezhetik, hogy az egyetlen sikeres eszközük sorsuk jobbra fordítására az erőszak – már csak emiatt sem „jutalmazhatja” őket.
Ráadásul a kormány eközben a részben az ukrajnai háború nyomán kialakult infláció miatt eleve kiadáscsökkentésbe kezdett, így még túl sok mozgástér sincs a költségvetésben.
(Borítókép: Kostis Ntantamis / Anadolu Agency / Getty Images)