A Foreign Affairs 2023. júliusi–augusztusi számában megjelent írásában Samuel Charap, a RAND Corporation szenior elemzője amellett érvel, hogy Washingtonnak „el kellene kezdenie megkönnyíteni az ukrajnai háború végjátékát”. Szerinte Oroszország nem tudja meghódítani Ukrajnát, de Ukrajna sem tudja kiűzni az orosz csapatokat az 1991-es határairól.

Mások szerint Ukrajnának jó oka van arra, hogy a győzelmet úgy határozza meg, hogy minden centiméternyi területét felszabadítja. Bármilyen területi engedmény Oroszországnak, még ha kicsi is, további agresszióra lenne ok. Az ürügy lehet, hogy más lenne, de a cél ugyanaz: Ukrajna leigázása. Amíg elkerüli a teljes vereséget, addig Oroszország minden vitatott területet a következő terjeszkedés kiindulópontjaként használ fel, ahogyan tette azt a minszki megállapodások után is, amelyeknek 2014-ben és 2015-ben véget kellett volna vetniük a kelet-ukrajnai konfliktusnak − írta a Foreign Affairsen megjelent elemzésében Samuel Charapnak válaszolva Dmitro Nataluka, az ukrán parlament gazdasági bizottságának elnöke és az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének tagja.

A Nyugat segítsége kell ahhoz, hogy véget vessenek a háborúnak 

Ő úgy látja, Vlagyimir Putyin orosz elnök legfőbb célja, hogy elkerülje a megsemmisítő vereséget a csatatéren. Nem kevesebb forog kockán, mint rezsimje túlélése, amint azt a múlt hónapban a Wagner-zsoldosfőnök, Jevgenyij Prigozsin által vezetett megalázó lázadás is bizonyította. Ezért Oroszországnak legalább a katonai teljesítmény illúzióját kell megteremtenie. Ezt a forgatókönyvet követte Oroszország Csecsenföldön az ezredforduló első évtizedében, amikor Putyin a „terrorizmus” elleni küzdelemben elért sikerek állításait használta fel a hatalom koncentrálására, a demokratikus intézmények gyengítésére, a helyi hatóságok háttérbe szorítására és a lázadó régió megbékítésére.

De miközben Putyin a túlélésért küzd, Nyugaton sokan még mindig olyan rövid távú megoldásokon gondolkodnak, amelyek segítenék őt hatalmon tartani. A tizenhat hónapos háború Európában nem hozott létre feltétel nélküli Putyin-ellenes koalíciót. Mégis, egy egységes nyugati politika Putyinnal vagy inkább az eltávolításának szükségességével kapcsolatban elengedhetetlen ahhoz, hogy Ukrajna megkapja az anyagi támogatást, amelyre szüksége van ahhoz, hogy döntő győzelmet arasson a csatatéren. Minél hamarabb jutnak a nyugati kormányok konszenzusra Putyin ügyében − ahogyan Szlobodan Miloseviccsel Jugoszláviában, Szaddám Huszeinnel Irakban és Bassár el-Aszaddal Szíriában −, annál hamarabb lesz Ukrajna képes megsemmisíteni az orosz megszálló erőket és véget vetni a háborúnak.

Oroszországnak is hasonlóan alapvető változásokat kell végrehajtania mind bel-, mind külpolitikájában, mielőtt visszatérhetne a felelős nemzetek közösségébe. A Putyin utáni Oroszország vezetőinek mindenekelőtt demilitarizálniuk kell az országot, és a hadseregtől a pénzeszközöket a sürgősen szükséges szociális szolgáltatások felé kell irányítaniuk. Ezenkívül vissza kellene szorítaniuk az orosz állami propagandagépezetet, amely gyűlöletet és ellenségeskedést szít. Amíg a Kreml ellenzi a nyugati, transzatlanti közösséget, amelyhez Ukrajna tartozik, addig a tartós béke lehetetlen. Ezen okok miatt a háború addig folytatódik, amíg Oroszországot le nem győzik, és Putyin rezsimje meg nem bukik. A kérdés csak az: meddig tart ez?

Ukrajna nemcsak azért kér minél több katonai segítséget, mert egyértelműen érdeke a háború gyors befejezése, hanem azért is, mert tudja, hogy csak az Oroszország feletti győzelem − és nem csak az Oroszországgal való béke − garantálhatja a szabadságot, a demokráciát és a jólétet Ukrajna és a Nyugat számára. 

Ukrajnának győzelemre kell törekednie, nem pedig kompromisszumra

A cikk második részét Alina Poljakova, a Johns Hopkins Egyetem Európai Tanulmányok Központja vendégprofesszora és Daniel Fried, az Egyesült Államok külügyminisztériumának európai ügyekkel foglalkozó korábbi államtitkára, volt lengyelországi nagykövet jegyzi. Szerintük Charap túlbecsüli Oroszország erejét, és alábecsüli Ukrajna elszántságát.

Az orosz invázió tavalyi kitörésekor sok nyugati szakértő és a legtöbb nyugati kormány tévesen úgy feltételezte, hogy Kijev napok alatt elesik, hogy az ukránok nem fognak harcolni, és hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök elmenekül vagy kapitulál. A Kreml is hasonló feltételezésekkel élt. A háború eddigi lefolyása mindezeket a jóslatokat megcáfolta. Ukrajna megakadályozta, hogy az orosz erők elfoglalják Kijevet, legyőzte őket Harkivban, és visszaverte őket a Dnyeperen túlra, felszabadítva Herszon városát. Putyin Bahmut elleni offenzívája iszonyatos költségekkel járt.

A legújabb becslések szerint az orosz veszteségek a teljes körű invázió kezdete óta akár 250 ezerre is rúghatnak. Oroszország képtelennek bizonyult arra, hogy megvédje határát az ukrán támadásoktól. Ukrajna ellentámadásának nem biztos, hogy sikerül teljes mértékben felszabadítania az ország összes jelenleg megszállt területét, de jelentős előrelépést érhet el a Donbászban lévő területek visszaszerzésében és a Krímhez vezető orosz szárazföldi híd elfoglalásában, ezzel aláásva, hogy Oroszország a Krímet támaszpontként használja. Ha az ukrán erőknek sikerül tüzérségi hatótávolságon belülre jutniuk a Krímhez, Oroszország tarthatatlan helyzetbe kerülhet.

Egy katonai patthelyzet valóban elképzelhető. És egy bizonyos ponton tárgyalásokra lesz szükség Oroszországgal a háború befejezéséhez. Ukrajnának azonban csak akkor kellene elkezdenie a tárgyalásokat, amikor a lehető legerősebb helyzetben van; nem szabad elsietni a tárgyalásokat, amikor Oroszország Ukrajna megadásán kívül nem mutat érdeklődést a rendezési feltételek iránt. A tárgyalások most történő megkezdése Putyin feltételeinek abszolút elfogadását jelentené. Ha azonban Oroszország további kudarcokat szenved a harctéren, a tárgyalások jobb kiindulópontról folytatódhatnak. A legfontosabb pont, amelyben Ukrajna szövetségesei egyetértenek, hogy Ukrajnának kell meghatározni a tárgyalások megfelelő időpontját. Ez lehet, hogy akkor lesz, de az is lehet, hogy nem, amikor Ukrajna teljes területe felszabadul. A kulcs az, hogy Ukrajna rugalmasan döntsön a területi követeléseiről és az igazságos béke felé vezető útról.

Oroszországot csak a harctéren lehet megállítani

A Foreign Affairs írásának harmadik szerzője, Angela Stent, a Georgetown University professor emeritája is azt mondta, hogy Ukrajnának győznie kell.

Moszkva az elmúlt 30 évben megszegte az Ukrajnával kötött minden biztonsági megállapodását. Ezek közé tartozik az 1994-es budapesti memorandum a biztonsági biztosítékokról, amelynek értelmében Ukrajna lemondott nukleáris arzenáljáról − amely akkoriban a világon a harmadik legnagyobb volt −, cserébe Oroszország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok ígéretet tett arra, hogy tiszteletben tartja függetlenségét, szuverenitását és meglévő határait.

Ezt követte az Ukrajna és az Orosz Föderáció közötti 1997-es barátsági, együttműködési és partnerségi szerződés, amelyben mindkét fél megállapodott abban, hogy stratégiai partnerségre törekszik. Akkoriban Borisz Jelcin orosz elnökként első hivatalos kijevi látogatásán azt mondta: „Tiszteletben tartjuk Ukrajna területi integritását”. Kézzel választott utódja, Vlagyimir Putyin azonban többször világossá tette, hogy nem áll szándékában elfogadni ezeket a megállapodásokat.

2008-ban azt mondta George W. Bush amerikai elnöknek, hogy „Ukrajna nem igazi ország”. Három évvel később pedig azt mondta Bill Clinton volt amerikai elnöknek, hogy nem érzi kötelességének, hogy tiszteletben tartsa a Jelcin által aláírt, Ukrajnára vonatkozó megállapodásokat. 2021-ben pedig Putyin egy 5000 szavas esszét tett közzé „Az oroszok és ukránok történelmi egységéről” címmel, amelyben azt állította, hogy nincs olyan, hogy ukrán nemzetiség. Hogyan feltételezhetnénk, hogy ezúttal Oroszország viselkedése más lenne? 

Putyin háborús céljai nem korlátozottak − írja Angela Stent. Eredeti céljai között szerepelt egész Ukrajna meghódítása, kormányának megdöntése és Oroszország örökös uralmának biztosítása az ország felett, egyúttal az ukrán államiság és nemzetiség felszámolása. Bár Putyin három nap alatt nem tudta elfoglalni Kijevet, semmi sem utal arra, hogy feladta volna ezeket a céljait. Az ő szemszögéből nézve lehet, hogy csak hosszabb időbe telik a megvalósításuk. Amíg Putyin hatalmon marad, vagy ha utódja osztja birodalmi gondolkodásmódját, Oroszország ukrajnai törekvései nem fognak változni. Többször is azt mondta, hogy a Kijevvel folytatott tárgyalások minimális feltétele az lenne, hogy Ukrajna elfogadja annak a négy területnek az elvesztését, amelyeket Moszkva állítólag elcsatolt, még akkor is, ha Oroszország egyiket sem ellenőrzi teljes mértékben.

Hogyan maradhatna fenn Ukrajna életképes államként − sőt hogyan őrizhetné meg nemzeti egységét − a Donbász, Herszon és Zaporizzsja elvesztésével?

– tette fel a kérdést. 

Charap beismeri, hogy „a két ország még jóval a forró háború befejezése után is ellenség lesz”, de aztán azt javasolja, hogy valószínűleg egyfajta befagyasztott konfliktus vagy Ukrajna bizonyos területi engedményei révén létrejövő fegyverszünet lenne a legjobb megoldás. Oroszország múltbeli és jelenlegi viselkedését figyelembe véve egyértelmű, hogy a fegyverszünet csak átmeneti megoldás lenne, amíg Oroszország újraszervezi és megtervezi következő támadását, vagy új módszereket dolgoz ki Ukrajna aláásására.

A koreai megoldás, amelyet Charap a háború befejezése legvalószínűbb módjának tart, egyben a legkedvezőtlenebb is lenne Ukrajna számára. Megjegyzi, hogy 70 évvel a koreai háború befejezése után Dél-Korea gazdaságilag jól áll, annak ellenére, hogy a két Korea soha nem írt alá békeszerződést, de figyelmen kívül hagyja a két helyzet közötti különbségeket. Észak-Korea nem tart megszállva dél-koreai területet. Ki fektetne be egy olyan Ukrajnába, amely területi engedményekkel járó fegyverszünetet kötött Oroszországgal, amikor fennáll a lehetősége annak, hogy Oroszország bármikor újra agresszióba kezdhet?

Viszontválasz: az Egyesült Államoknak és a szövetségeseinek lépnie kell

A vitát kiváltó, eredeti cikk szerzője, Samuel Charap az írása után megjelent kritikákra úgy válaszolt, hogy a háború forró szakaszának befejezése után mindkét ország valószínűleg jelentős képességeket fog megtartani − olyan képességeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a másikra nézve korlátlan ideig fenyegetést jelentsenek. Továbbá valószínűleg sem Moszkva, sem Kijev nem fogja teljes mértékben elérni a kinyilvánított területi céljait, és ezért az ellenségeskedések beszüntetésekor az érintkezési vonalat nem fogják elfogadott határként elismerni. Ennek eredményeképpen hosszú távon feszült konfrontációba lesznek zárva.

Ezek az alapvető mozgatórugók – a jelentős katonai költségek viselésének kölcsönös képessége és az áthidalhatatlan politikai ellentétek fennmaradása – egy évekig tartó konfliktust eredményezhetnek, amely mérhetetlen emberi szenvedést, gazdasági nehézségeket és nemzetközi instabilitást okoz. De még egy hosszú háború sem fogja megváltoztatni ezeket az alapokat.

Mivel tárgyalásokra lesz szükség, de békeszerződésről szó sem lehet, a legvalószínűbb befejezés egy fegyverszüneti megállapodás. Egy fegyverszüneti megállapodás – lényegében egy tartós tűzszüneti megállapodás, amely nem foglalkozik a politikai vitákkal – nem vetne véget a konfliktusnak, de véget vetne a vérontásnak.

„Úgy tűnik, hogy kritikusaim a diplomáciát inkább a megadás szinonimájának tekintik, mintsem az államvezetés fontos eszközének. Ez egy furcsa és történelmietlen nézet. A tárgyalások megkezdése nem követeli meg a harc abbahagyását” – írta Samuel Charap, hozzátéve: a tárgyalások lefolytatása nem a kényszerítő nyomásgyakorlás ellentéte.

Valójában a tárgyalások azok az eszközök, amelyekkel az államok ezt a nyomást a céljaik elérése érdekében befolyásra tudják váltani. Ahogy Thomas Schelling írta a Fegyverek és befolyásolás című klasszikusában: „A hatalom, hogy fájdalmat okozzunk, alkupozíció. Ezt kihasználni diplomácia − rosszindulatú diplomácia, de diplomácia”. A tárgyalások eszközként szolgálnak egy hadviselő állam számára, hogy előmozdítsa ugyanazokat a célokat, amelyekre a csatatéren törekszik. „Történelmileg gyakran az intenzív harcok időszakában került sor rájuk. Cikkemben sehol nem állítom, hogy Ukrajnának abba kellene hagynia a harcot − vagy hogy a Nyugatnak abba kellene hagynia a harc támogatását − ahhoz, hogy tárgyalásokba kezdjen” – vélekedett a szakértő. 

Mint írta, ha és amikor tárgyalásokra kerül sor, azok valószínűleg a legjobb esetben is rendkívül bonyolultak lesznek, és könnyen lehet, hogy kudarcot vallanak. Stent pontosan idézi Oroszország megszegett megállapodásainak, hazugságainak és általános aljasságának litániáját, és felteszi a kérdést: „Hogyan feltételezhetjük, hogy ezúttal Oroszország viselkedése másmilyen lesz?”. Ezt nem lehet és nem is szabad feltételezni, és ő biztosan nem teszi.

De a nemzetközi politikában az ember nem választhatja meg a tárgyalópartnereit. Nincs olyan járható út a háború befejezéséhez, amely ne járna Moszkva bevonásával. Így végül Washingtonnak, Kijevnek, Berlinnek és másoknak meg kell ezzel próbálkozniuk. Nem ez lenne az első eset, hogy az Egyesült Államok egy aljas, csalárd rendszerrel tárgyalna a háború megállítása érdekében. A koreai fegyverszünetről tárgyaló amerikai katonatisztek több tízezer amerikait megölő ellenséges erők vezetőivel ültek egy asztalnál.

Az eredeti cikk mindhárom kritikusa vitatja az általam végzett történelmi összehasonlítások egyikének vagy másikának alkalmazhatóságát az amerikai konfliktusdiplomácia múltbeli eseteire, legyen szó a koreai fegyverszünetről, az amerikai–izraeli biztonsági megállapodásokról vagy Boszniáról. Az orosz–ukrán háború körülményei azonban egyediek, egyetlen történelmi analógia sem tökéletes. Ezek a példák azonban fontos tanulságokkal szolgálnak, és azt mutatják, hogy az amerikai diplomácia a múltban segített véres konfliktusokat tárgyalásos úton lezárni, még akkor is, amikor a harcok még mindig dúltak, és akkor is, amikor úgy tűnt, hogy nem lehet megállítani őket – zárta gondolatait Samuel Charap. 

(Borítókép: Stringer / Reuters)