Minden háború véget ér. Egyszer az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus is. A békére való felkészülés megkezdésének ideje nem akkor van, amikor az utolsó fegyver is elhallgat, hanem most, amikor a konfliktus tombol. Jóval azelőtt, hogy diadalmaskodtak volna a második világháborúban, a szövetséges vezetők elkezdtek tárgyalni a jövőbeli béke formájáról.
A Teheránban, Jaltában, Potsdamban és másutt tartott konferenciákon javaslatokat vitattak meg és terveket készítettek olyan nemzetközi intézmények létrehozására, amelyek megakadályozhatják az újabb háborút. Ma is hasonló erőfeszítésre van szükség. A nyugati vezetőknek biztonsági mechanizmusokat kell kidolgozniuk és stratégiákat kell fontolóra venniük Ukrajna megsegítésére és az Oroszországgal fenntartott jövőbeli kapcsolatok kezelésére – írja a Foreign Affairs nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó amerikai szaklap.
Ukrajna partnerei, különösen az Egyesült Államok jogilag kötelező érvényű kötelezettségvállalásai nagyban hozzájárulnának Putyin háborús optimizmusának megdöntéséhez, és arra kényszerítenék őt, hogy számoljon azzal, hogy Ukrajna soha nem fog Oroszországhoz tartozni.
Ugyanakkor a politikai döntéshozóknak szélesebb körben kell gondolkodniuk Oroszország háború utáni rendben betöltött szerepéről is. A nemzetnek konstruktív jövőképre van szüksége, nem csupán egy tervre a legrosszabb késztetések megfékezésére. Ha a háború befejeztével Oroszországot végleg száműzik a nemzetközi közösségből, dühösen és megalázottan új fenyegetésként fog megjelenni.
A Nyugatnak meg kell próbálnia hosszú távú békét biztosítani Moszkvával.
A háború vége valószínűleg nagyon messze van, nagyrészt azért, mert Oroszország és Ukrajna is bízik abban, hogy még mindig lehetséges a győzelem. Oroszország úgy véli, hogy Ukrajna nyugati támogatóinak elszántsága megtörik, ami megfosztja Kijevet a konfliktus folytatásához szükséges hadianyagoktól és pénztől.
Ukrajna ezzel nem ért egyet, mert a kormányzat úgy véli, hogy polgárainak és nyugati partnereinek állhatatossága – Volodimir Zelenszkij elnök népszerűségével és meggyőzőképességével párosulva – lehetővé teszi számára, hogy visszaszerezze az Oroszország által törvénytelenül elfoglalt területeket. Mivel egyik fél sem áll készen a kompromisszumra, a harcok valószínűleg a közeljövőben is folytatódnak.
A dolgok azonban gyorsan változhatnak, és a világnak készen kell rájuk állnia. Amilyen mértékben a nyugati politikai döntéshozók a háború befejezésének stratégiájáról vitatkoznak, nagyrészt a NATO-bővítésre, valamint az oroszok visszaszorítására összpontosítanak a gazdasági elszigeteltség révén.
A NATO további kiterjesztése azonban gyakorlatilag nem csak Putyinnal, hanem minden lehetséges jövőbeli orosz vezetővel is ellenséges kapcsolatot garantálna.
Azonban Oroszország nem fogja meghódítani Ukrajnát. Katonai hadjárata sikertelen volt, a háború pedig bebizonyította, hogy Oroszország hadserege csupán árnyéka a szovjet Vörös Hadseregnek. Az az elképzelés, hogy Oroszország komoly veszélyt jelenthet Lengyelországra, esetleg Franciaországra vagy Németországra, komolytalan. Ha ehhez hozzávesszük az Egyesült Államok nukleáris arzenálját, valamint az Atlanti-óceán jelentette távolságot, akkor láthatjuk, hogy Ukrajna NATO-tagságából meglehetősen korlátos előnyei származnának Washingtonnak.
Hacsak nem adja meg magát az oroszoknak – amit Kijev bebizonyított, hogy nem hajlandó megtenni –, Ukrajna földrajzi adottságai arra utalnak, hogy a NATO-tagságtól függetlenül védőbástyaként lép fel Oroszország ellen. A 2022 februárja óta zajló események azt mutatják, hogy Ukrajnának nem kell a NATO-ban lennie ahhoz, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei hatékonyan segítsék az orosz agresszió elleni küzdelemben.
Ukrajna NATO-ba való felvétele is problémákat jelentene a szövetség számára, különösen a szövetség alapító szerződésének ötödik cikkelyébe foglalt biztonsági garanciák miatt. Az biztos, hogy az ötödik cikk csak formálisan kötelezi a NATO-szövetségeseket arra, hogy az egyik elleni támadást mindenki elleni támadásként kezeljék, és megadják az általuk „szükségesnek ítélt” segítséget.
A gyakorlatban azonban a tagállamok úgy tekintettek a NATO-tagságra és az ezzel együtt járó ötödik cikkely garanciáira, mint az Egyesült Államok azon kötelezettségvállalására, hogy ha szükséges, szövetségesei nevében háborút indít.
Az ilyen garanciák Ukrajnára való kiterjesztésével kapcsolatos probléma kettős. Először is, az ötödik cikkely szerinti garancia közvetlen konfliktusba sodorhatja az Egyesült Államokat Oroszországgal. A szövetséghez nemrég csatlakozott többi országtól eltérően Ukrajnának valószínűleg továbbra is megoldatlan határvitája lesz Oroszországgal.
Nem elég, hogy Moszkvának és Kijevnek rivális területigénye lesz, de a háború által kiváltott orosz és ukrán nacionalizmus megugrása korlátozza a diplomácia terét. Ilyen körülmények között nem nehéz elképzelni, hogyan romolhatnak tovább a kapcsolatok még akkor is, ha megállapodás születik a harcok befejezéséről.
Ha Ukrajna tagja lenne a NATO-nak, az Egyesült Államokat arra lehetne kényszeríteni, hogy Ukrajna védelmét biztosítsa csapatok, akár nukleáris fegyverek bevetésével. Ha már nukleáris fegyverek: ezen a ponton érdemes megemlíteni az 1994-es Budapesti Memorandumot, amelyben a nagyhatalmak, köztük Oroszország és az Egyesült Államok szavatolták Ukrajna függetlenségét és határainak sértetlenségét az ország által szovjet időkből örökölt 1700 nukleáris robbanófej leszereléséért cserébe.
A koreai háborút de facto lezáró, 1953. július 27-én megkötött panmindzsoni fegyverszünet minden hibája ellenére sikeres volt. Összesen 36 574 amerikai halt meg a háborúban és 103 284 sebesült meg. Kína becslések szerint egymillió embert veszített, és 4 millió koreai halt meg, ami a félsziget lakosságának 10 százaléka.
A fegyverszünet véget vetett a vérontásnak, demilitarizált övezetet és mechanizmusokat hozott létre a megállapodás felügyeletére és a jogsértések kezelésére. A koreai háború azonban hivatalosan nem zárult le. A főbb politikai kérdéseket nem sikerült rendezni, összecsapások, rajtaütések, tüzérségi párbaj és alkalmanként csaták törtek ki. Ezek azonban soha nem fajultak újabb háborúig. A fegyverszünet maradt, és a mai napig érvényben van.
A koreai háború példája azt mutatja, hogy katonai patthelyzetben nagyon hosszú időbe telhet, amíg mindkét fél egyértelműen belátja, hogy a harc folytatásának költségei meghaladják annak előnyeit. Ukrajnában, akárcsak Koreában hét évtizeddel ezelőtt, a statikus csatatér és a megoldhatatlan politikai nézeteltérések tűzszünetet követeltek, amely megállította az erőszakot, miközben elhalasztotta a kényes politikai kérdéseket. A koreai fegyverszünet lehetővé tette Dél-Korea számára, hogy az amerikai biztonsági garanciák és védelem alatt virágozzon.
Izrael jelentős hadserege és hírszerző szolgálatai, erős védelmi ipara és az Egyesült Államokkal fennálló szoros katonai kapcsolatai megmutatják, hogy egy formális szövetség nélküli ország hogyan képes megvédeni magát és elriasztani az ellenséges szomszédokat. Tavaly szeptemberben az ukrán kormány bemutatta a Kijevi Biztonsági Megállapodást, amelynek célja Ukrajna „európai Izraellé” alakítása.
1999 óta az Egyesült Államok és az izraeli vezetők 10 évre szóló egyetértési megállapodások sorozatát írták alá, amelyek meghatározzák az Egyesült Államok biztonsági segítségnyújtási szintjeit.
A legutóbbi, 2016-ban aláírt memorandumban meghatározott érték 38 milliárd dollár volt.
A Kongresszus nagyrészt a megállapodásokban meghatározott szintek szerint különített el pénzeszközöket. Ukrajna esetében a hosszú távú finanszírozás átlátható elképzelése, amint azt egy sor kétoldalú memorandum rögzíti, költséghatékonyságot biztosítana azáltal, hogy lehetővé teszi a megalapozott hosszú távú tervezést és a jelentősebb védelmi rendszerek beszerzését.
Egy költségmodell kidolgozása Ukrajna jövőbeli hadereje számára összetett feladat lesz. A konfliktus pályájával kapcsolatos bizonytalanság megnehezíti a határozott tervezési feltételezéseket. Ha a háború nagy intenzitással folytatódik, Ukrajna azonnali harctéri szükségleteinek kielégítése felülírja jövőbeli haderejének építését. Ám amint a háború kevésbé intenzív szakaszába lép, Ukrajna katonai újjászervezése megkezdődhet.
Végül az EU-nak és a NATO-nak is döntenie kell Ukrajna felvételéről. Bármelyik szervezetben való tagság biztonsági garanciákat jelent. Az EU szerződéseiben kodifikált kölcsönös védelmi rendelkezéseket nem szabad a NATO ötödik cikkelyénél alacsonyabb rendűnek minősíteni pusztán azért, mert az Egyesült Államok nem írta alá azokat.
Kicsi az esélye annak, hogy Putyin vagy utódja megtámadja az EU-t, mert a legtöbb Uniós tagállam a NATO tagja is.
Az Ukrajnára vonatkozó biztonsági megállapodásnak ezért szorosan kapcsolódnia kell az uniós csatlakozási folyamathoz, amelynek a lehető leghamarabb meg kell kezdődnie.
A hivatalos uniós csatlakozási tárgyalások megnyitása erős ösztönzést adna Ukrajnának a jogállamiság és a gazdasági reformok felgyorsítására. Az EU minden kétséget kizáróan ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna betartsa a csatlakozási normákat. Ugyanakkor el kell kerülnie a megterhelő, több évtizedes csatlakozási ütemtervet is.
Inkább egy szakaszos folyamatra van szükség, amelyben Kijev egyre inkább bevonódik az EU döntéshozatali struktúráiba.
Ukrajna hosszú távú biztonsági együttműködését a Nyugattal orosz közreműködés nélkül kell eldönteni. Lényeges azonban, hogy a megállapodás nyitva hagyja a Moszkvával való jövőbeni bizalomépítő párbeszéd lehetőségét az Egyesült Államok és szövetségesei által előterjesztett háború előtti javaslatok mentén.
2021 végén és 2022 elején a NATO-szövetségesek készek voltak arra, hogy biztosítsák Oroszországot, nem telepítenek támadó földi rakétarendszereket és nem állomásoztatnak állandó harci erőket Ukrajnában. Moszkva elutasította ezeket a javaslatokat, és mégis megtámadta az országot. A jövőben a megállapodás politikai keretei és konzultációs mechanizmusai megalapozzák Ukrajna, az Egyesült Államok és Európa számára, hogy közösen tárgyaljanak ezekről a kérdésekről Oroszországgal abban az esetben, ha a Kreml irányt vált, és elfogadja Ukrajna függetlenségét és határait.