A kormányok különböző célok érdekében indítanak háborúkat, a területhódítástól kezdve az ellenséges állam rezsimjének megváltoztatásán át az ostromlott szövetségesek támogatásáig. Amint egy háború elkezdődik, a tét azonnal megnő. A háború egyik paradoxona, hogy még akkor is, amikor az eredeti célok elérhetetlenné válnak, egyre fontosabbá válik, hogy a feleket ne tekintsék vesztesnek − olyannyira, hogy még ha a győzelem már nem is lehetséges, a kormányok akkor is kitartanak, hogy megmutassák, nem győzték le őket − írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Sir Lawrence Freedman, a King's College London Hadtudományi Tanszékének professzor emeritusa.

A vereség problémája túlmutat a célok elmaradásán, vagy akár azon, hogy magyarázatot kell adni arra, hogy elenyésző haszonért mennyi vért és erőforrást pazaroltak el: a vereség kétségbe vonja a kormány bölcsességét és hozzáértését. A háborús kudarc egy kormány bukását okozhatja. Gyakran ezért folytatják a kormányok a háborúkat: a vereség beismerése megnehezítheti a hatalom megtartását.

Ha Putyin a jelenlegi kondíciók alapján fogadná el a tűzszünetet, az enyhítené a Krím fenyegetettségét, és lehetővé tenné a még mindig jelentős ukrán terület orosz megszállását. Ez azonban megerősítené, hogy Putyin egyik célja sem teljesült. Ez még nyilvánvalóbbá válna, ha a tűzszünet körüli tárgyalások nyomást gyakorolnának az orosz erőkre, hogy hagyják el az általuk elfoglalt területek egy részét. Ha az ukrán területek darabjai és darabjai ellenséges lakossággal, hatalmas újjáépítési számlákkal és hosszú frontvonalakkal maradnának egy veretlen Ukrajnával szemben, az nem tűnne nagy győzelemnek –különösen, ha az orosz erők által elszenvedett sok áldozatot, az orosz hadsereg leépülését, az orosz gazdaság leépülését és Oroszország nagy és befolyásos hatalomként való megítélésének csorbulását vesszük figyelembe. 

Most azonban Putyinnak egy még nyugtalanítóbb lehetőséggel kell szembenéznie: tegyük fel, hogy az elszámoltatás nem tűr halasztást, és a harcok végleges befejezése előtt, nem pedig utána következik be. Minden tendencia – katonai, gazdasági, diplomáciai – továbbra is rossz irányba mutat, és Putyinnak nincs meggyőző magyarázata arra, hogyan lehetne megmenteni a helyzetet. Az orosz elnök úgy látja, hogy be van zárva, és nincsenek jó lehetőségei. Lehet, hogy már tisztában van azzal, hogy a számvetés megkezdődött.

Elkerülhetetlen hazugságok

Az orosz elit nagyon jól tudja, hogy a háború szörnyű hiba volt, és rosszul megy. Nem voltak hajlandók sokat tenni ellene, mert félnek Putyintól és egy nélküle kialakuló káosztól. Eléggé hazafiasak ahhoz, hogy elhiggyék, hogy minden további stressz ellenére a rendszert valahogy működésre lehet bírni, és az ország át fogja vészelni a helyzetet. A frontvonalakon vált egyértelművé a balfogások mértéke, és ott van a legtöbb bizonyíték az elégedetlenségre. A Wagner-zsoldoscsoport rövid lázadása valószínűleg azért is történhetett meg, mert vezetője, Jevgenyij Prigozsin meg akarta védeni üzleti modelljét a védelmi minisztériumtól. Prigozsin azonban az orosz főparancsnoksággal, annak fantáziátlan stratégiájával, pazarló taktikáival és korrupt gyakorlatával szembeni széles körű elégedetlenséget is kiaknázta.

Ha Ukrajna újabb nagy győzelmet aratna, a választás kellemetlen lenne Putyin számára: vagy el kell ismernie, hogy Oroszország elveszít egy szükségtelen háborút, vagy kitart egy megnyerhetetlen háború folytatása mellett.

Az egyik kiút egy ilyen dilemmából az lehet, hogy Putyin propagandistái kidolgoznak egy olyan narratívát, amely szerint a látszólagos vereség ellenére Oroszország valójában győzött. A legegyszerűbb történet az, hogy Oroszország háborúja nem Ukrajnával, hanem a NATO-val folyik. A Kreml már számos esetben használta ezt a keretet, hogy megmagyarázza az orosz kudarcokat, és „megmutassa”, hogy Ukrajna a Nyugat ügynökeként viselkedik. Mindebből akár még egy hősies narratívát is meg lehetne alkotni, nevezetesen, hogy Oroszország minden esély ellenére túlélte a világ leghatalmasabb katonai szövetségének haragját. De ez a történet orosz szempontból is szuboptimális, mert ha Oroszország valóban háborúban állna a NATO-val, akkor nem lenne esélye a győzelemre. Jelenleg a NATO-országok minden új, Ukrajnát támogató kezdeményezését szörnyű figyelmeztetések követik Moszkvából, általában a kommunikációban a beakadt lemez funkcióját betöltő Dimitrij Medvegyev volt elnök szájából, hogy milyen szörnyű, közelebbről meg nem nevezett megtorlás fog következni. Ezek eddig még nem riasztották el Ukrajna szövetségeseit.

Moszkva tavaly egy viszonylag hihető érvet hozott fel, azt állítva, hogy az európai energiaválság és a költségek miatti aggodalom együttesen arra fogja késztetni a Nyugatot, hogy csökkentse az Ukrajnának nyújtott támogatását. Talán Putyin most ugyanezt a hatást reméli elérni az élelmiszerhiány előidézésével, még akkor is, ha ez az egyébként vele szimpatizáló országoknak árt a legjobban. Azonban könnyen lehet, hogy csalódnia kell: a hasonló akciók még soha nem csökkentették az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatást. Az elmúlt hat hónapban több és jobb fegyvereket szállítottak Kijevbe, mint korábban bármikor is. Bizonyos szempontból a NATO-országok ugyanolyan nyomásnak vannak kitéve, mint Oroszország. A Nyugatnak is létérdeke, hogy ne veszítsen.

Végelszámolás

Nyilvánvaló, hogy ezt a háborút Ukrajna fogja megnyerni vagy elveszíteni, nem pedig a NATO. Azonban miután a szövetség ennyire elkötelezte magát az ukrán ügy mellett, most már nem hátrálhat meg, különösen ekkora befektetéseket követően. Ráadásul az orosz győzelem geopolitikai katasztrófát jelentene a NATO számára.

Még ha a reméltnél lassabb is az előrehaladás, Ukrajnának a tűzszünet nem áll érdekében, amíg Oroszország ennyi területét birtokolja, és elnyomja a megszállása alatt élőket. Kijev feltételezi, hogy Moszkva bármilyen tűzszünetet arra használna fel, hogy újjászervezze erőit a következő támadáshoz. A háború utáni Ukrajna újjáépítése hatalmas kihívás lesz, és kínos kérdéseket fog felvetni a harcok előtt és közben hozott értékelésekről és döntésekről. De az Oroszországban a konfliktus után lezajló vitákkal ellentétben Ukrajnában nincs és nem is lesz kétség afelől, hogy ezt a háborút meg kellett vívni, és lehetséges volt az, hogy elveszítik.

Putyin megpróbálhat egyszerűen kitartani, de a növekvő nyomás miatt mindenképpen valamiféle stratégiára van szüksége, hogy megmutassa, Oroszországnak még mindig van útja a győzelem felé. Amit Putyin tesz, az viszont hatással van az ukrán lépésekre. Kijev növelheti Moszkva aggodalmait, demonstrálva, hogy Oroszország egyetlen része sincs biztonságban. Ennek a háborúnak a lényege a kitartás. Ahogy Putyinnak abban kell reménykednie, hogy Ukrajna és nyugati támogatói hamarabb elfáradnak, mint Oroszország, úgy Ukrajnának és támogatóinak azt kell megmutatniuk, hogy olyan hosszan képesek megbirkózni a háború költségeivel, amíg csak szükséges.