Erdogan gyakran használ nyugatellenes retorikát, stratégiai jelentősége miatt pedig az USA nem is nagyon tud mit kezdeni a török elnökkel. A fordulatot a gazdasági válság hozhatja el.
Recep Tayyip Erdogan török elnök is Orbán Viktor vendége volt múlt vasárnap, az államalapítás ünnepén Budapesten.
Orbán Viktor kormányfő és Recep Tayyip Erdogan török elnök tárgyalásán napirenden volt a két ország közötti energetikai együttműködés és a svéd NATO-csatlakozás ratifikációjának ügye is
– mondta akkor Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter.
Hozzátette, az energetikai együttműködés azáltal is új dimenzióba lép, hogy Törökországból is elindulhat a földgázszállítás, miután sikerült véglegesíteni a megegyezést az MVM és a Botas között 275 millió köbméternyi gáz jövő évi vásárlásáról.
A miniszter végül beszámolt arról is, hogy szóba került Svédország NATO-tagságának ratifikációja, és emlékeztetett rá, hogy a magyar és a török parlament is nyári szünetet tart, így majd ősszel válhat újra aktuálissá a napirendre vétel kérdése.
Törökországot belső problémák, például a magas infláció, a menekültáradat és egy pusztító földrengés hatásai destabilizálták az elmúlt időszakban. A májusi elnökválasztás előtt Erdogan úgy döntött, hogy az ország problémáiért Washingtont teszi felelőssé. Erdogan azt üzente a törököknek, hogy ha rá szavaznak, azzal leckét adnak az Egyesült Államoknak.
Geopolitikai és katonai jelentőségének, valamint gazdasági potenciáljának köszönhetően azonban Törökország felbecsülhetetlen értékű szövetséges Washington számára,
az Egyesült Államoknak pedig nem lesz más választása, mint szorosan együttműködni Ankarával globális stratégiai céljainak megvalósítása érdekében.
Erdogan nem hétköznapi vezető – írja a Foreign Affairs című, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó amerikai szaklap. 20 éves hatalma alatt átalakította Törökországot, annak politikai rendszerét, hogy szinte egyedüli döntéshozó legyen. Könnyű összekeverni Törökországot Erdogannal és csökkenteni az országgal való kapcsolatokat, hogy felmérjük indítékait. Törökországgal kapcsolatban nem lehet sikeres stratégiát kidolgozni a tágabb történelmi háttér megértése nélkül.
A hidegháború vége fellazította a blokkosodást is, ami számos állam, köztük Törökország mozgásterét korlátozta. 1989-től 1993-ig tartó hivatali ideje alatt Turgut Ozal elnök olyan gazdasági reformokat hajtott végre, amelyek segítettek Törökországnak erős nemzetközi szereplővé válni.
Ozal Törökországot hídnak tekintette a Kelet és a Nyugat között. A muszlim többségű ország képviseletében egyben az Egyesült Államok elkötelezett barátja is volt, emellett megerősítette Törökország gazdasági és politikai kapcsolatait számos szövetségesével Európában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában.
Az Egyesült Államok számára Törökország soha nem csak egy NATO-szövetséges volt a sok közül. Törökország a stabilitás védőbástyájaként szolgált az egyre instabilabb régióban, viszont az Egyesült Államok volt az, amely először felborította ezt az egyensúlyt. George W. Bush amerikai elnök közel-keleti beavatkozásai mélyen destabilizáló események láncolatát indították el Törökország szomszédságában.
Az Egyesült Államok nem akarta rombolni kapcsolatát Törökországgal, de a közel-keleti kalandjainak nem kívánt következményei voltak. Iránt, a régió kiemelkedő revizionista államát katonai csapásokkal fenyegették, míg Irak szövetségi állammá vált, amely magában foglalt egy felhatalmazott kurdisztáni regionális kormányt. A törökországi kurdokat felbátorította és inspirálta ez a fejlemény.
Közvetett következményként az arab tavasz is felforgatta a régiót. Erdogan kezdetben úgy gondolta, hogy az arab tavasz lehetőséget ad neki, hogy segítsen a Muszlim Testvériség által ihletett vezetőknek, például az egyiptomi Mohamed Murszinak átvenni a hatalmat az Amerika-barátok helyett. 2013-ban azonban széles körű tiltakozások törtek ki Isztambulban, amelyekre Erdogan úgy tekintett, mint egy helyi arab tavaszra, amelynek célja az ő megdöntése.
Az Iszlám Állam (ISIS) felemelkedése olaj volt a tűzre. Miután az ISIS gyorsan birtokba vett hatalmas területeket Irakban és Szíriában, Barack Obama elnök azt akarta, hogy Erdogan engedélyezze az Egyesült Államoknak a török légi támaszpontok használatát, és jobban védje déli határát, hogy a dzsihádisták ne léphessék át azt, és ne csatlakozhassanak a terrorszervezethez.
Erdogan viszont úgy számolt, hogy Bassár el-Aszad szíriai elnök megbukik.
Még abban is bízott, hogy a szír diktátort egy iszlamista vezető válthatja fel, akit Törökország befolyásolhat. Ankara tehát nem tett eleget Obama kérésének.
Kétségbeesésében – és török segítség hiányában – Washington ehelyett a Szíriai Demokratikus Erőkkel lépett partnerségre, amelynek meghatározó kurd egységei szoros kapcsolatban álltak a Kurdisztáni Munkáspárttal, amelyet Ankara és Washington is terrorista csoportnak tekint.
Az Egyesült Államok egy lépéssel tovább ment, és amerikai katonákat küldött a szíriai kurdok kiképzésére és segítésére. A kurd kérdés Törökország Achilles-sarka. Ankara súlyos stratégiai fenyegetésnek tekinti a kurdok megsegítésére irányuló erőfeszítéseket, ahogy például Washington tette azt Irakban.
Ankara attól tartva, hogy ennek hatása felbátorítja a törökországi kurdokat, háromszor támadta meg Észak-Szíriát, aminek
célja a Szíriai Demokratikus Erők kiszorítása volt a török határ közelében lévő régiókból, valamint az ott élő kurdok kiűzése.
Óriási veszteségek árán a Szíriai Demokratikus Erőknek végül sikerült legyőzniük az Iszlám Államot, de mind Törökország, mind az Egyesült Államok mélységesen elégedetlen maradt. Törökország véleménye szerint az Egyesült Államok a kurd nacionalista terroristákkal való szövetséget választotta, és úgy tűnt, mindenhol támogatja a kurd autonómiát. Washington narratívája viszont az volt, hogy Ankara hallgatólagosan támogatja a dzsihadista terroristákat.
A 2010-es évek elejére Erdogan elvetette korábbi politikáját, hogy nyíltabban konfliktusos megközelítést alkalmazzon olyan országokban, mint Egyiptom, Izrael és az Egyesült Arab Emírségek, emellett török fennhatóságot követelt a Földközi-tenger keleti térségének jelentős része felett. Ennek a doktrínának a gyakorlatba ültetése érdekében 2019-ben Erdogan tengeri megállapodást írt alá Líbiával, megakadályozva azt, hogy más országok olajvezetékeket építsenek, és kiaknázzák a tengerfenék erőforrásait a mediterrán térség keleti részén.
Ciprus, Görögország, az Egyesült Államok, az Arab Liga és az Európai Unió egyaránt elítélte a líbiai megállapodást. Úgy tűnik, hogy ez a fajta provokatív és kiszámíthatatlan viselkedés elszigeteli Erdogant, és Katar kivételével egyetlen barátja sem maradt a régiójában. A Törökország elleni mozgósítás érdekében 2021-ben Ciprus, Egyiptom, Görögország, Izrael, Jordánia és a Palesztin Hatóság létrehozta a Kelet-Mediterrán Gázfórumot a vizeikben talált gáz kiaknázására és értékesítésére.
Erdogan élvezi a kiélezett diplomáciai válságokat, de tud pragmatikus is lenni. Az egyik különösen drámai példa idén áprilisban történt: Törökország lebombázta az iraki Kurdisztán egyik repülőterét, és úgy tűnt, Mazloum Abdit, a szíriai kurd erők parancsnokát akarták meggyilkolni. A bombák valószínűleg szándékosan elkerülték a kifutópályát, de ha eltalálták volna a céljukat, a parancsnokot kísérő amerikai hadsereg több tagját is megölhették volna.
Erdogan jelezte, hogy
Törökország „stratégiai autonómiát” keres az Egyesült Államoktól,
2016-ban pedig kormánya bebörtönözte Andrew Brunson amerikai lelkészt, aki Izmirben él. Három török állampolgárt, aki az Egyesült Államok konzulátusán dolgozott, egy évvel később őrizetbe vettek. Erdogan mindkét esetben a túszdiplomácia eszközeit használta, amelyeket korábban Irán és Oroszország tökéletesített.
Aztán 2016 júliusában Erdogannak puccskísérlettel kellett szembenéznie. Azt állította, hogy Fethullah Gülen, az Egyesült Államokban élő, korábbi közeli szövetségese és vallási vezető szervezte az egészet. Miután a puccs kudarcot vallott, Erdogan azt ürügyként használta fel, és tisztogatások példátlan hullámát indította meg a török hadseregben, egyetemeken és más intézményekben. A vélt ellenfelek közül azonban sokan nem is támogatták Gülent, de az Egyesült Államokkal szemben mindig is gyanakvó Erdogan mégis Washingtont vádolta a puccs koordinálásával.
Nehéz megbecsülni, hogy Erdogan mennyit rontott a török intézmények megbízhatóságán. Statisztikái megbízhatatlanok, jegybankja szintén, igazságszolgáltatásának döntései kifürkészhetetlenek. A török igazságszolgáltatási rendszer hiteltelensége különösen kihat azokkal a szövetségeseivel fennálló kapcsolataira, akiket elárasztanak az Erdogan politikai ellenfeleire vonatkozó kiadatási kérelmek.
Amikor Ankara panaszkodik, hogy Svédország vagy az Egyesült Államok nem küldi haza a „terroristákat”, a probléma nemcsak politikai, hanem jogi jellegű is lesz. A szövetségesek nem bízhatnak a török vádak tisztességességében vagy valódiságában, sem abban, hogy a Törökországnak kiadott személyek méltányos bánásmódban részesülnek. Erdogan budapesti látogatásakor még az is megtörtént, hogy egy külföldi, esetünkben magyar állampolgárt bántalmaztak a török elnök testőrei, mert a férfi bemutatott neki.
Nyugati tisztviselők aggodalommal tekintenek az ilyen ügyekre. Törökországban sokak ellen indultak látszatperek, és az Emberi Jogok Európai Bíróságának kötelező erejű ítéletei ellenére továbbra is bebörtönözve tartják őket.
Oroszország ukrajnai inváziója új dilemmákat, de új lehetőségeket is teremtett a nyugati–török viszonyban.
Putyin és Erdogan, valamint a hasonló gondolkodású autokraták, akik mélyen bizalmatlanok a Nyugattal szemben, egyre inkább egymás felé fordultak olyan szükségletek miatt, amelyeket csak a másik tud biztosítani.
Erdogan ellenezte az Oroszországgal szembeni szankciókat, azzal érvelve, hogy Törökországot nem kötik a nyugati szankciók. Az Egyesült Államok némi rugalmasságot és toleranciát mutatott Törökország szankciókat kikerülő tevékenységével kapcsolatban. Az olaj- és gázárak megugrásával, Törökország importszámlájának megduzzadásával és folyó fizetési mérlegének túlterhelésével a török–orosz kereskedelem fellendült.
Erdogan emellett szerepet játszott a fekete-tengeri gabonamegállapodás lebonyolításában is Ukrajna és Oroszország között. Ezek az exportok kritikusak a súlyos élelmiszerhiánnyal küzdő fejlődő országok számára. Törökország Bayraktar drónokat is adott el Ukrajnának. Erdogan a közvetítői szolgálatáért kapott dicséreteket, de ezek az események azt is megmutatják, hogy Törökország mennyire kétségbeesetten kapkod a valuta után.
Az elmúlt évtizedben a kormány alacsony kamatpolitikája veszélyes fogyasztási kultúrát ösztönzött. A fogyasztási őrület robbanásszerűen megnövelte az importot, és lenyomta Törökország folyó fizetési mérlegét.
A hiány finanszírozása Törökország növekvő kockázati prémiumának köszönhetően hónapról hónapra drágul.
A török feldolgozóipar, amely 2021-ben a GDP 21 százalékát adta, nagymértékben meggyengült a növekvő inputköltségek miatt. A katasztrófa elkerülése érdekében Törökország pedig valószínűleg megpróbál segítséget kérni a nyugati hatalmaktól, valamint az ott működő nemzetközi pénzintézetektől.
(Borítókép: Orbán Viktor kormányfő fogadja Recep Tayyip Erdogan török elnököt a Karmelita kolostornál 2023. augusztus 20-án. Fotó: Benko Vivien Cher / Miniszterelnöki Sajtóiroda/ MTI)