Új és veszélyesebb világ jön, amire a megoldást Brüsszelben is nagy erőkkel keresik. Ami biztos, hogy az eddigi doktrínákkal nem lehet tovább versenyképes Európa.
Az Európai Unió klasszikus gazdaságpolitikája az ortodox monetáris politikára, a fiskális szigorra és a szabadkereskedelemre épül, ahol a közös intézmények felülről szabályoznak és irányítanak.
Az elmúlt években a járvánnyal és az ukrajnai háborúval fellépő válságok során a tömb több átalakuláson ment keresztül. A világ többi részéhez hasonlóan az EU döntéshozói és politikusai ismét felfedezték a gazdaságot mint a geopolitikai verseny csataterét, különösen az ipart mint az államok egymás elleni fegyverét.
Ennek során az európai vezetők részben vagy egészben feladták azokat a gazdasági és ideológiai elveket, amelyeket egykor szentnek tartottak
– írja a Foreign Affairs nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szaklap.
„A mi jólétünk az orosz energián és a kínai gazdaságon múlt, a biztonságunkat pedig az Egyesült Államokra bíztuk” – jelentette ki október 12-én Josep Borrell, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője.
Ezek erős kijelentések egy magas rangú politikustól, és erre a Régiók és Városok Európai Hetén Brüsszelben az Index is rákérdezett az uniós tisztviselőknél, valamint az önkormányzatokban szerepet vállaló politikusoknál az energiaátmenettel foglalkozó sajtótájékoztatón.
A Covid-járvány által okozott válságban még egyértelműbbé vált mindenki számára, hogy az Európai Unió milyen nagy mértékben függ a világ többi részétől
– foglalta össze a kérdésünkre Linda Gaasch, Luxembourg város tanácsának tagja.
Az EU végrehajtó szerve, az Európai Bizottság központi szerepet játszott az ezzel kapcsolatos reformban. Amikor elnöke, Ursula von der Leyen 2019-ben hivatalba lépett, és bejelentette, hogy az övé egy „geopolitikai” bizottság lesz, a reakciók Pekingben, Londonban és Washingtonban vegyesek voltak. A nemzetbiztonság definíció szerint nemzeti ügy volt, és az EU egyszerűen nem foglalkozott a geopolitikával, különösen akkor, ha politikai célú gazdasági eszközökről volt szó.
Köztudott, hogy az uniós bürokraták általában nem gondolják a gazdaságot a geopolitikai verseny eszközének. Ez ellentétes lenne a blokk történelmével és egyedülálló intézményi struktúrájával, amelyek az európai vezetőkben tartós bizalmat ébresztettek a gazdasági egymásrautaltság előnyeibe és a szigorú szabályokba, amelyek a tisztességtelen verseny megelőzésére irányultak.
Ugyanezek az előírások rögzítik a modern EU vívmányait: az egységes piacot és az eurót.
Előbbi az áruk, a szolgáltatások, a tőke és az emberek szabad mozgásán, valamint a tisztességes versenyen alapul, míg utóbbi az árstabilitás melletti közös elkötelezettségen és a fiskális szigorba vetett hiten.
Mindkettő biztosítja, hogy Európa boldogulni fog egy nyitott világgazdaságban, egy olyan globális rendben, amelyben a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) folyamatosan felszámolja a kereskedelem akadályait, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) pedig viszonylag szabad és kiegyensúlyozott tőkeáramlást garantál.
Az euróval kapcsolatos ütemtervet 1992-ben véglegesítették. Németország ragaszkodott ahhoz, hogy az új valuta ortodox monetáris és szigorú fiskális politikán alapuljon. Mindez egy független jegybankkal érkezett, amelynek egyetlen mandátuma az, hogy az inflációt két százalék alatt vagy annak közelében tartsa.
Emellett az eurózóna tagjainak alacsony államháztartási hiányt és csökkenő GDP-arányos államadósságot kellett fenntartaniuk.
Ezeket a feltételeket azonban gyakran figyelmen kívül hagyták az euró kezdeti éveiben.
A szabályokat azonban – ismét Németország kezdeményezésére – szigorították a 2010–2012-es euróövezeti válság után, amikor az európai vezetők sürgősségi mentőcsomagokkal voltak kénytelenek előállni, hogy megakadályozzák több tagállam eladósodását. Gyakorlatilag szabályellenessé vált, hogy a tagállamok olyan aktivista fiskális politikát folytassanak, amely serkenti a belső keresletet.
Ezek a szabályok egyenetlen alkut jelentettek, ami ideális Németország és számos kis ország exportgazdasága számára, de katasztrófa az euróövezetben szinte mindenki másnak. A probléma az volt, hogy az euró elvette azokat a hagyományos mechanizmusokat, amelyekkel az államok nemzeti szinten kezelték a gazdasági sokkokat, beleértve a valutaleértékelést és a keresletoldali fiskális ösztönzést.
A koronavírus-világjárvány átfedésben volt egy második, ezzel részben egybefüggő ráeszméléssel, amely felgyorsította az EU gazdasági-politikai fordulatát. Az európai vezetők felismerték, hogy veszélyesebb világban élnek, mint az előző évtizedekben. Az asszertív Kínával, a revansista Oroszországgal és az ismét világcsendőri szerepre törő Egyesült Államokkal szemben az EU kezdetben abban reménykedett, hogy meg tudja tartani a liberális nemzetközi gazdasági rend doktrínáit.
Ez a hozzáállás bizonyos naivitásról árulkodott, és ez az uniónak kezdett sokba kerülni, mivel mind Kína, mind az Egyesült Államok – már nem is tettetve, hogy betartják a szabályokat – elkezdte védeni és támogatni a hazai iparát, és szinte felfalta Európa piaci részesedését.
A felismerés után azonban a blokk gyorsan taktikát váltott.
Az idealizmus megszűnt, a realizmus visszatért.
Az Európai Bizottság kihirdette a „nyílt stratégiai autonómia” új doktrínáját, amely egy sor új, egyoldalú intézkedésben öltött testet. Ezek célja, hogy felkészítsék a blokkot egy olyan globális gazdaságra, amely nem a növekvő nyitottság és együttműködés, hanem a bezártság felé halad.
Ezeknek az új eszközöknek a többsége védekező jellegű: például a kulcsfontosságú nyersanyagokkal való ellátottságot és az alapvető technológiákhoz való hozzáférést kívánják biztosítani a blokk számára, illetve garantálni, hogy az importgáz ára megegyezzen azzal, amit az uniós termelőknek kell fizetniük.
Mások radikálisabbak: megtorló intézkedéseket tartalmaznak azokkal az államokkal szemben, amelyek megtagadják a kölcsönös fellépést vagy más országok azon erőfeszítéseit, hogy az EU-tagokat olyan külpolitikák elfogadására kényszerítsék, amelyek ellentétesek az EU értékeivel, például a demokráciával vagy a jogállamisággal.
A befektetési átvilágítási keretrendszer bevezetése utáni első két évben az uniós tisztviselők állítólag több mint 600 beérkező befektetést vizsgáltak meg. Az, hogy az EU prioritásként kezeli ezt a kérdést, egy szélesebb körű elmozdulásra utal, mégpedig a beruházások fokozottabb ellenőrzése terén.
Az utolsó és legfontosabb megválaszolatlan kérdés, hogy
az EU képes-e elérni bármit, ami a szuverenitáshoz vagy a stratégiai autonómiához hasonló, anélkül hogy hiteles katonai hatalom lenne.
Az Ukrajna elleni orosz invázió egyik iróniája, hogy felfedte, Európa továbbra is az Egyesült Államokra bízta a védelmét.
Ennek ellenére – Macron kivételével – az európai vezetők kevés érdeklődést mutattak a NATO-n belüli megfelelő EU-s védelmi pillér iránt, nem is beszélve az unió teljes stratégiai autonómiájáról a biztonsági kérdésekben. Ez a zsákutca valószínűleg nem oldódik meg addig, amíg az ukrajnai háború valamiféle békés rendezés alapján véget nem ér.