A kínai gazdaságnak a koronavírus óta nem sikerült talpra állnia, ha maguk mögött hagynák a Kínával való kereskedelmet korlátozó politikát, az Egyesült Államok nagyon jól járhatna.
A 2022-es év végéhez közeledve felcsillant a remény, hogy a kínai gazdaság − és következésképpen a világgazdaság − fellendülésre készül. Háromévnyi korlátozás, kötelező tömeges tesztelés és véget nem érő zárlatok után a kínai kormány hirtelen úgy döntött, hogy felhagy a „nulla Covid” politikával, amely elnyomta a keresletet, akadályozta a gyártást, felborította az ellátási vonalakat, és a legjelentősebb lassulást eredményezte az ország gazdaságában az 1970-es évek végén kezdődött piacbarát reformok óta. A politika megváltoztatását követő hetekben az olaj, a réz és más nyersanyagok világpiaci ára emelkedett a kínai kereslet megugrására vonatkozó várakozások miatt. Márciusban Li Csiang kínai miniszterelnök öt százalék körüli reál-GDP-növekedési célt jelentett be, és sok külső elemző ennél jóval magasabb növekedést jósolt − írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Adam S. Posen, a Peterson Institute for International Economics elnöke.
Kezdetben a kínai gazdaság egyes szegmensei valóban növekedtek: a belföldi turizmus, a vendéglátás és a kiskereskedelmi szolgáltatások iránti felhalmozott kereslet mind szilárdan hozzájárult a fellendüléshez. Az export 2023 első hónapjaiban növekedett, és úgy tűnt, hogy még az ostromlott lakóingatlan-piac is elérte a mélypontot. A második negyedév végére azonban a legfrissebb GDP-adatok egészen másról árulkodtak: az általános növekedés gyenge volt, és úgy tűnt, hogy csökkenő tendenciát mutat.
Ez a fordulat sokkal jelentősebb volt, mint egy tipikus, túlságosan optimista előrejelzés, amely nem találta el az eredményt. A probléma súlyosságát jelzi, hogy mind a kínai tartós fogyasztás, mind a magánszektor beruházási rátája a korábbi szint töredékére esett vissza, valamint az, hogy a kínai háztartások egyre inkább bankszámláikon tartják megtakarításaikat. Ezek a tendenciák az emberek hosszú távú gazdasági döntéseit tükrözik összességében, és határozottan arra utalnak, hogy Kínában az emberek és a vállalatok egyre inkább félnek attól, hogy elveszítik a vagyonukhoz való hozzáférést, és a rövid távú likviditást helyezik előtérbe a beruházásokkal szemben. Az, hogy ezek a mutatók nem tértek vissza a Covid előtti, normális szintre − nemhogy az újranyitás után fellendültek volna, mint az Egyesült Államokban és máshol −, mély problémákra utal.
Világossá vált, hogy 2020 első negyedévében, amikor a járvány kezdetét vette, a kínai gazdasági magatartás számára nem volt visszaút, amely 2015-ben kezdett megváltozni, amikor az állam kiterjesztette az ellenőrzését: azóta a bankbetétek GDP-arányos aránya óriási mértékben, 50 százalékkal nőtt, és ezen a szinten is maradt. A tartós fogyasztás a magánszektorban körülbelül egyharmadával csökkent 2015 elejéhez képest, ami az újranyitás óta tovább csökken, és nem a felgyülemlett keresletet tükrözi. A magánberuházások még gyengébbek, történelmi kétharmaddal csökkentek 2015 első negyedéve óta, beleértve a világjárvány kezdete óta bekövetkezett 25 százalékos csökkenést. És a magánszektor beruházásainak mindkét kulcsfontosságú formája továbbra is tovább csökkenő tendenciát mutat.
A pénzügyi piacok, és valószínűleg még maga a pekingi kormány is alábecsülte ezeknek a gondoknak a súlyát, amelyek valószínűleg több éven át vissza fogják fogni a növekedést. Nevezhetjük ezt a „gazdasági hosszú-Covid” esetének. Mint egy krónikus betegségben szenvedő beteg, Kína gazdasági szervezete nem nyerte vissza vitalitását, és még most is lassú maradt, hogy az akut fázis − a rendkívül szigorú és költséges zárlat három éve − véget ért. Az állapot rendszerszintű, és az egyetlen megbízható gyógymód − a kínai átlagemberek és vállalatok hiteles biztosítása arról, hogy a kormány beavatkozásának a gazdasági életbe vannak határai − nem áll rendelkezésre.
Kína gazdasági hosszú-Covid-jelensége Hszi Csin-ping elnöknek a világjárványra adott szélsőséges válaszának eredménye, amely olyan dinamikát gerjesztett, amely más autoriter országokat is sújtott, de amelyet Kína korábban, a Mao ce-tung utáni korszakban elkerült. Az autoriter rezsimek gazdasági fejlődése általában kiszámítható mintát követ. Az első növekedési időszak, amikor a rezsim lehetővé teszi a politikailag engedelmes vállalkozások számára, hogy a közpénzekből táplálkozó vállalkozások virágozzanak. Amint azonban a rezsim megszerezte a támogatást, egyre önkényesebb módon kezd beavatkozni a gazdaságba. Végül a bizonytalanság és a félelem miatt a háztartások és a kisvállalkozások inkább készpénzt tartanak, mint nem gyorsan alkalmazható befektetéseket; ennek eredményeként a növekedés tartósan csökken.
Mióta Teng Hsziao-ping az 1970-es évek végén megkezdte a kínai gazdaság reformját és megnyitását, a Kínai Kommunista Párt (KKP) vezetése a legtöbb autoriter rendszernél jóval hosszabb ideig tudatosan ellenállt a magánszektorba való beavatkozásnak. Hszi alatt azonban, és különösen a világjárvány kezdete óta, a KKP visszatért a tekintélyelvű középszerhez. Kína esetében nem a vírus a fő oka az ország gazdasági hosszú Covidjának: a fő bűnös a lakosság immunválasza a szélsőséges beavatkozásra, ami kevésbé dinamikus gazdaságot eredményezett. Ez a lefelé tartó ciklus lehetőséget kínál az amerikai döntéshozóknak arra, hogy újraindítsák Washington Kína-stratégiájának gazdasági lábát, és a Trump-kormányzat és − eddig − a Biden-kormányzat által követettnél hatékonyabb és kevésbé önpusztító megközelítést alkalmazzanak − írja a szerző.
A világjárvány előtt a kínai háztartások és kisebb magánvállalkozások túlnyomó többsége az 1980-as évek eleje óta érvényben lévő „ha nem politizálunk, nincs probléma" megállapodásra támaszkodott: a KKP végső soron a tulajdonjogokat ellenőrizte, de amíg az emberek kimaradnak a politikából, a párt is távol marad a gazdasági életükből. Ez a modus vivendi számos autokratikus rezsimben megtalálható, és Kínában az elmúlt négy évtizedben kiválóan működött.
Amikor Hszi 2013-ban hivatalba lépett, agresszív korrupcióellenes kampányba kezdett, amelyben történetesen kiiktatta néhány fő riválisát. Az intézkedések népszerűek voltak a legtöbb polgár körében; elvégre ki ne helyeselné a korrupt tisztviselők megbüntetését? És nem sértették meg a gazdasági paktumot, mivel csak a párttagok egy részét célozták meg, akik összességében a lakosság kevesebb mint hét százalékát teszik ki. Néhány évvel később Hszi még egy lépéssel tovább ment, amikor az ország technológiai óriáscégeit tette helyre. 2020 novemberében a pártvezetők példát statuáltak Jack Ma technológiai mágnással, aki nyilvánosan bírálta az állami szabályozó hatóságokat, azzal, hogy erőszakkal elhalasztották egyik cége, az Ant Group tőzsdei bevezetését, és elűzték a közéletből. A nyugati befektetők aggodalommal reagáltak, de a kínaiak többsége ezúttal is elégedett vagy közömbös volt. Az, hogy az állam hogyan bánik néhány oligarchával, nem sok jelentőséggel bír a mindennapi gazdasági életük szempontjából.
A világjárvány elején minden nagyobb gazdaságban volt valamilyen lezárás, de egyik sem volt olyan hirtelen, súlyos és kíméletlen, mint Kína járványellenes intézkedései. A zéró-Covid politika éppoly kíméletlen volt, mint amennyire önkényes a helyi alkalmazásban, amely úgy tűnt, hogy csak a párttisztviselők szeszélyeit követte. Időnként még a gazdag és jó kapcsolatokkal rendelkező pekingi és sanghaji közösségeket is élelmiszerhiány, gyógyszerhiány és kritikus orvosi ellátás sújtotta. Mindeközben a gazdasági tevékenység meredeken zuhant. A Foxconnnál, Kína egyik legfontosabb technológiai exportcikkgyártójánál a dolgozók és a vezetők is nyilvánosan panaszkodtak, hogy vállalatuk kiszorulhat a globális ellátási láncokból.
Ami ma van, az a Mao óta nem látott, széles körben elterjedt félelem − a félelem attól, hogy valaki elveszíti a tulajdonát vagy a megélhetését, akár ideiglenesen, akár örökre, figyelmeztetés és fellebbezés nélkül. Ezt azok mesélték, akik elhagyták az országot, és összhangban van a gazdasági adatokkal. A zéró-Covid-politika rendkívüli körülményekre adott válasz volt, és sok kínai elhiszi Hszi állítását, miszerint ez több életet mentett meg, mint a nyugati megközelítés tette volna. Mégis, az emlékek arról, hogy a helyi tisztviselők milyen könyörtelenül hajtották végre a stratégiát, frissek maradnak.
Miután évtizedekig dacolt a kísértéssel, Kína politikai gazdasága Hszi alatt végül az autokratikus rendszerek körében megszokott mintának engedett. Ezek általában a „ha nem politizálsz, nincs probléma" elv alapján indulnak el, amely a szokásos üzletmenetet ígéri azoknak, akik lehajtják a fejüket. Második vagy – ami még gyakoribb – harmadik hivatali idejükre azonban a vezetők egyre inkább figyelmen kívül hagyják a kereskedelmi érdekeket, és beavatkozó politikát folytatnak, amikor az a rövid távú céljaiknak megfelel. Példát statuálnak néhány politikai ellenféllel és a nagy multinacionális vállalatokkal. Idővel a mindennapi kereskedelemben az állami ellenőrzés veszélye egyre szélesebb rétegekre terjed ki. Különböző időszakokban Hugo Chávez és Nicolás Maduro Venezuelában, Recep Tayyip Erdogan Törökországban, Orbán Viktor Magyarországon és Vlagyimir Putyin Oroszországban mindannyian erre a kitaposott útra tértek − írja a lap.
Amikor egy bebetonozott autokratikus rezsim megszegi a „nem politizálsz, nincs probléma” alkut, a gazdasági következmények mindenre kiterjednek. A rajtuk kívül álló bizonytalansággal szembesülve az emberek megpróbálják bebiztosítani magukat. Maguknál tartják a készpénzüket; kevesebbet fektetnek be és költenek, mint korábban, különösen az olyan nem likvid eszközökre, mint az autók, a kisvállalkozások berendezései és felszerelései, valamint az ingatlanok. Fokozott kockázatkerülésük és nagyobb elővigyázatossági megtakarításaik a növekedést hátráltatják, hasonlóan ahhoz, ami egy pénzügyi válság után történik.
Közben a kormányok egyre kevésbé képesek irányítani a gazdaságot és megvédeni azt a makrogazdasági sokkoktól. Mivel az emberek tudják, hogy egy adott politikát önkényesen érvényesíthetnek, hogy egyik nap kiterjeszthetik, másnap pedig visszafordíthatják, kevésbé lesznek fogékonyak az ösztönző tervekre és hasonlókra. Ez is egy ismerős minta. Törökországban például Erdogan az elmúlt években nyomást gyakorolt a központi bankra, hogy csökkentse a kamatlábakat, amitől azt remélte, hogy a beruházások fellendülését fogja elősegíteni; ehelyett azonban az infláció ugrásszerű növekedését idézte elő. Magyarországon egy nagyszabású fiskális és monetáris ösztönző csomag nem tudta enyhíteni a járvány gazdasági hatásait, annak ellenére, hogy a szomszédos országokban hasonló intézkedések sikeresek voltak − fogalmaz a lap.
Ugyanez a tendencia már Kínában is megfigyelhető, mivel Hszi felerősítette a kínai magánszektor immunválaszát a kormányzati beavatkozásra. A zéró-Covid-politika vége óta bevezetett ösztönzőcsomagok, amelyek célja az autókra és más tartós fogyasztási cikkekre fordított fogyasztói kiadások fellendítése volt, nem voltak túl nagy hatással. Az idei év első felében pedig a bankhiteleket igénylő kínai vállalatok aránya nagyjából olyan gyenge maradt, mint 2021-ben – vagyis a Covid előtti átlag felénél –, annak ellenére, hogy a központi bank és a pénzügyminisztérium alacsony kamatlábak mellett ösztönözte a hitelfelvételt.
Alacsony étvágy az illikvid befektetések iránt és alacsony érzékenység a támogató makrogazdasági politikára: ez, dióhéjban, a gazdasági hosszú COVID.
Ha egy autokratikus rezsim egyszer elvesztette a háztartások és vállalkozások bizalmát, nehéz visszaszereznie. A jó gazdasági teljesítményhez való visszatérés önmagában nem elegendő, mivel nem küszöböli ki a jövőbeli leállítások vagy kisajátítások kockázatát. Az autokraták Achilles-sarka a hiteles önkorlátozás eredendő hiánya. Ha komolyan elköteleznénk magunkat az önkorlátozás mellett, azzal beismernénk a hatalommal való visszaélés lehetőségét. Pontosan az ilyen elkötelezettségi problémák miatt alkotnak a demokratikusabb országok alkotmányt, és ezért gyakorolnak törvényhozásukkal felügyeletet a költségvetések felett − írja a szerző.
Az amerikai és szövetséges tisztviselők, akik közül néhányan fenyegetést látnak az erős kínai növekedésben, bátorságot meríthetnek az ország jelenlegi gyengélkedéséből. De egy lassabban növekvő és kevésbé stabil kínai gazdaságnak hátrányai is lesznek a világ többi része, köztük az Egyesült Államok számára. Ha a kínaiak továbbra is inkább takarékoskodnak, mint befektetnek, és továbbra is többet költenek belföldön nyújtott szolgáltatásokra, mint importot igénylő technológiai és egyéb tartós javakra, akkor a világ többi részével szembeni teljes kereskedelmi többletük tovább fog nőni − függetlenül a Trump-féle, ennek visszaszorítására irányuló erőfeszítésektől. És amikor egy újabb globális recesszió következik be, Kína növekedése nem fog segíteni a külföldi kereslet élénkítésében, ahogyan azt legutóbb tette. A nyugati tisztviselőknek lefelé kell igazítaniuk várakozásaikat, de nem szabad túlságosan ünnepelniük.
Arra sem számíthatnak, hogy a gazdasági hosszú-Covid a közeljövőben meggyengíti Hszi hatalmi pozícióját. Ahogy Erdogan, Putyin és még Maduro is tanúsíthatja, azok az autokraták, akik megszegik a „nem politizálsz, nincs probléma” paktumot, általában a lassuló, sőt néha még a csökkenő növekedés ellenére is hivatalban maradnak.
A valóság az, hogy a helyi pártfőnökök és tisztviselők gyakran még több lojalitást tudnak kicsikarni a lakosságból, legalábbis egy ideig. Egy instabil gazdasági környezetben a jó oldalhoz való tartozás jutalma − és a haragjuk kivívásának veszélye − növekszik, és kevesebb a biztonságos alternatíva az állami pártfogás helyett.
Hszi egy ideig gazdasági intézkedésekkel fedheti el a repedéseket, ahogyan például Erdogan és Putyin is tette ezt sikeresen, az uniós források, illetve az energiabevételek felhasználásával. Célzott kormányzati kiadásokkal és ágazatspecifikus intézkedésekkel − például állami lakástámogatásokkal és nyilvános biztosítékokkal arról, hogy vége a technológiai cégekkel szembeni kemény fellépésének − Hszi átmenetileg még fellendítheti a növekedést.
Ez a dinamika azonban nem tart örökké. Amint arra számos megfigyelő joggal rámutatott, Kínában aggasztóan magas a fiatalkori munkanélküliség, különösen a felsőfokú végzettségű munkavállalók körében. Ha a KKP politikája továbbra is csökkenti az emberek hosszú távú gazdasági lehetőségeit és stabilitását, a párttal szembeni elégedetlenség növekedni fog. A tehetősek közül néhányan már most is bebiztosítják magukat. A bizonytalanság miatt külföldre viszik a megtakarításaikat, áthelyezik az üzleti termelést és a beruházásokat, sőt kivándorolnak a kevésbé bizonytalan piacokra. Idővel az ilyen lépések egyre vonzóbbnak tűnnek majd a kínai társadalom szélesebb rétegei számára
Még ha a kínai pénzügyi eszközök kiáramlása egyelőre korlátozott is marad, a hosszú távú ösztönzők egyértelműek: az átlagos kínai megtakarítók számára, akik a legtöbbet, sőt talán az összes megtakarításukat jüanban denominált eszközökben tartják, a külföldi eszközvásárlás már a világjárvány előtt is értelmet nyert. Most még inkább van értelme, hogy a hazai növekedési kilátások csökkennek, és a KKP szeszélyeiből eredő kockázatok növekednek.
Az Egyesült Államoknak üdvözölnie kellene ezeket a megtakarításokat, valamint a zöldebb legelőket kereső kínai vállalkozásokat, befektetőket, diákokat és munkavállalókat. A jelenlegi politika azonban, amelyeket mind a Trump-, mind a Biden-kormányzat bevezetett, ennek éppen az ellenkezőjét teszi. Arra törekszik, hogy elzárja az amerikai egyetemeket és vállalatokat a kínai diákok és munkavállalók elől. Korlátozza a befelé irányuló külföldi befektetéseket és a tőkebeáramlást, és elriasztja a kínai vállalatokat attól, hogy az Egyesült Államokba és a szövetséges gazdaságokba költözzenek, akár termelés, akár kutatás és fejlesztés céljából. Csökkenti a jüanra nehezedő lefelé irányuló nyomást, és a kínai átlagemberek szemében csökkenti a kormányuk és az Egyesült Államok magatartása közötti ellentétet.
E korlátozások enyhítésének nem kell a kereskedelmi korlátok csökkentésével járnia, bármennyire is előnyös lenne ez az amerikai gazdaság- és külpolitika szempontjából. Valójában, ha az amerikai gazdaság jobban vonzaná a termelő kínai tőkét, munkaerőt és innovációt, akkor ezek a beáramlások részben kompenzálnák az Egyesült Államok és Kína közötti kereskedelmi konfliktus következtében felmerült jelentős gazdasági költségeket. Washingtonnak sem kellene felhígítania a kritikus technológiákra vonatkozó nemzetbiztonsági korlátozásokat. A kínai befektetők általi tiltott technológiaátadás megakadályozása érdekében az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek természetesen korlátozniuk kell a hozzáférést bizonyos meghatározott ágazatokhoz, ahogyan bizonyos érzékeny exportcikkeket is korlátoznak. Valójában azonban a legtöbb kínai szellemi tulajdon ellopása az amerikai vállalatoktól a kiberbűnözés, a visszafejtő mérnöki munka és a régimódi ipari kémkedés formájában történik − vagyis a legtöbb esetben közvetlenül, a külföldi befektetések korlátozásán kívül más eszközökkel kell fellépni.
A kínai tehetség és tőke előtt álló legtöbb akadály megszüntetése nem veszélyeztetné az Egyesült Államok jólétét vagy nemzetbiztonságát – érvel a szerző. Megnehezítené azonban Peking számára egy olyan növekvő gazdaság fenntartását, amely egyszerre stabil, önellátó és szigorú pártellenőrzés alatt áll. Az Egyesült Államok Kínával szembeni jelenlegi gazdasági stratégiájához képest, amely konfrontatívabb, korlátozóbb és büntető jellegű, az új megközelítés csökkentené a Washington és Peking közötti veszélyes eszkaláció kockázatát, és kevésbé bizonyulna megosztónak az Egyesült Államok szövetségesei és a fejlődő gazdaságok között. Ehhez a megközelítéshez azt kellene kommunikálni, hogy a kínai embereket, megtakarításokat, technológiát és márkákat szívesen látják az Egyesült Államokban; ez az ellentéte az őket nyíltan kirekesztő elszigetelő erőfeszítéseknek.
Számos más gazdaság, köztük Ausztrália, Kanada, Mexikó, Szingapúr, az Egyesült Királyság és Vietnám már most is profitál a kínai diákok, vállalkozások és tőke beáramlásából. Ezáltal javítják saját gazdasági erejüket és gyengítik a KKP hazai hatalmát. Ez a hatás maximalizálódna, ha az Egyesült Államok követné a példát. Ha Washington ehelyett a saját útját járja − talán azért, mert a következő amerikai kormányzat a további konfrontációt vagy a nagyobb gazdasági elszigetelődést választja –, akkor legalább lehetővé kellene tennie más országok számára, hogy a kínai emberek és a kínai kereskedelem számára lehetőségeket biztosítsanak – véli a szerző. Amikor a kínai magánkereskedelemről van szó, az Egyesült Államoknak nem szankciókban, hanem agyelszívásban kellene gondolkodnia, különösen mivel a KKP egyre szilárdabb ellenőrzést gyakorol a kínai vállalkozások felett.
Minél inkább megpróbálja Peking megakadályozni a hasznos gazdasági termelési tényezők kiáramlását − például szigorú tőkeellenőrzések fenntartásával és az Egyesült Államokban működő vállalatok tőzsdei jegyzésének korlátozásával −, annál inkább elmélyíti a bizonytalanság érzését, amely eleve az ilyen kiáramlásokat ösztönzi. Más autokraták is próbálkoztak már ezzel az önpusztító stratégiával; sokan kénytelenek voltak az ideiglenes tőkeellenőrzéseket határozatlan ideig fenntartani, csak azért, hogy az emberek és a vállalatok még nagyobb erőfeszítéseket tegyenek a kijátszásukra. Amint azt Latin-Amerikában és másutt, többek között a Szovjetunió végső hanyatlása során is többször láttuk, az ilyen politikák szinte kivétel nélkül még nagyobb ember- és tőkekiáramlást ösztönöznek.
A kínai gazdaságot sújtó gazdasági hosszú-Covid lehetőséget kínál az amerikai döntéshozók számára a stratégiaváltásra. Ahelyett, hogy saját gazdaságuk nagy költségei árán próbálnák megfékezni Kína növekedését,
az amerikai vezetők hagyhatják, hogy Hszi elvégezze helyettük a munkát,
és országukat jobb alternatívaként − és a kínai gazdasági eszközök mindenféle formájának befogadó célpontjaként − pozicionálhatják. Még a hozzáértő tisztviselők is hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy ez a stratégia milyen jól szolgálta az Egyesült Államokat a huszadik században a rendszerszintű riválisokkal való szembenézésben. Gyakran elfelejtik, hogy a nagy gazdasági világválság idején korántsem volt nyilvánvaló, hogy az amerikai gazdaság képes felülmúlni az európai fasiszta rezsimeket, és a hidegháború nagy részében hasonló bizonytalanság uralkodott a relatív növekedési teljesítményt illetően. E bizonytalanság ellenére az Egyesült Államok részben azért került ki győztesen, mert nyitott kapukat tartott fenn az emberek és a tőke számára, elszívta a tehetségeket és a befektetéseket, és végül ellenük fordította az autokratikus rezsimek saját gazdasági ellenőrzését. Miközben a KKP a saját maga által okozott gazdasági hosszú-Coviddal küzd, ezt a stratégiát ma érdemes újraéleszteni.
(Borítókép: Éjszakai gyorséttermek Csungkingban. Fotó: CFOTO / Future Publishing / Getty Images Hungary)