A szakértő szerint a transzatlanti kapcsolatokra és a világ biztonságára csak pozitívumot jelenthet, ha az öreg kontinens visszafogja az Egyesült Államok Kína-politikáját.
2023 áprilisában Emmanuel Macron francia elnök Pekingbe látogatott, ahol hat órát beszélgetett Hszi Csin-ping kínai elnökkel. A hazafelé tartó repülőúton Macron kijelentette, hogy Európának „stratégiai autonómiára” kell törekednie, és el kell szakadnia az Egyesült Államoktól. A kontinensnek – mondta – nem szabad „az amerikai kottából játszania”, és nem szabad „olyan konfliktusokba keverednie, amelyek nem az övék”. Macron még azzal is érvelt, hogy az európai országoknak csökkenteniük kellene az amerikai dollártól való függőségüket, hogy ne váljanak Washington egyszerű „vazallusaivá” – írja a Foreign Affairs hasábjain Dominic Tierney, a Swarthmore College politikatudományi tanszékének vezetője.
Macron megjegyzései hízelegtek Pekingnek, ezzel szemben az Egyesült Államokban dühös visszahatást váltottak ki. Mike Gallagher republikánus képviselő, aki az amerikai képviselőház Kínai Kommunista Párttal foglalkozó különbizottságának elnöke, „kínosnak” és „szégyenteljesnek” minősítette a megjegyzéseket. Ian Bremmer, az Eurasia Group alapítója azt írta, hogy Macron újságíróknak tett megjegyzései „arrogánsak és rossz ítélőképességet tükröznek”. Marco Rubio szenátor, a szenátus külügyi bizottságának republikánus tagja egy videóban azt javasolta, hogy az Egyesült Államoknak az Európának nyújtott segélyek csökkentésével kellene válaszolnia. A kontinens – elmondása szerint – „több mint 70 éve nagymértékben függ az Egyesült Államoktól. Ha saját elhatározásukból elszakadnak tőlünk, és követik Macron példáját, azzal rengeteg pénzt spórolhatunk meg”.
Ez a harag logikusnak tűnik – írják a szerzők. Az Egyesült Államok és Kína között egyre élesebb a küzdelem, és attól tartanak, hogy leglényegesebb szövetségesük, Európa megbízhatatlan partner lesz. Olaf Scholz német kancellár is szorgalmazta, hogy barátságos kapcsolatot ápoljanak Kínával, amely Berlin kulcsfontosságú üzleti partnere. „A világ országai közül Németországnak – amely a hidegháború alatt olyan fájdalmasan tapasztalta meg a megosztottságot – a legkevesebb érdeke, hogy új blokkok alakuljanak ki a világban” – írta a Politico 2022 novemberében megjelent véleménycikkében. Úgy tűnik, hogy a párizsi és berlini tisztviselők választóik akaratát képviselik. Az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű think-thank által végzett felmérés szerint
az európai lakosok többsége inkább semleges maradna egy hipotetikus, Tajvan miatt kitörő amerikai–kínai háborúban.
A transzatlanti megosztottság valóban létezik. Az amerikai döntéshozóknak azonban nem kell túlságosan aggódniuk. Sőt, megtanulhatják értékelni ezeket a különbségeket. Mindenkinek, aki a globális biztonságra törekszik, mindenképpen ezt kell tennie. A sokféle nézőpont megléte fékezi a téves amerikai elképzeléseket, és ellensúlyt képez azoknak a politikai tételeknek, amelyek veszélyes konzekvenciákat vonhatnak maguk után. Az európai függetlenség Kínát is mérsékletre bírja, különösen, ha Oroszországról és Ukrajnáról van szó. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy Nyugaton senkinek sem kell félnie Európa autonómiájától. Ráadásul ez elkerülhetetlen velejárója az Egyesült Államok már régi követelésének, hogy Európa növelje védelmi kiadásait.
A transzatlanti ellentétek természetesen nem kizárólagos előnyt jelentenek. Európának is megvan a maga elfogultságokkal és tévedésekkel teli háttere, és ez akadályozhatja a hasznos globális kezdeményezéseket. Az amerikai politikával szembeni ellenállása bizonyára kellemetlen lehet az ottani döntéshozóknak, de a szerző szerint az Egyesült Államok és Európa közötti élénk vita összességében jobb eredményekhez vezet, és biztonságosabb világot teremt.
A szövetségesek véleménye évtizedek óta jó mutatója az amerikai politika előrelátásának. Washington szövetségesei közül sokan ellenezték például az iraki és a vietnámi háborút, és mindkettő katasztrofálisnak bizonyult. Ezzel szemben 1991-ben partnerekként támogatták az öbölháborút, amelyet az Egyesült Államok vezette koalíció gyorsan megnyert. A szövetségesek szintén csatlakoztak az Egyesült Államokhoz, amikor komoly támogatást nyújtott Ukrajnának, ami segített ellensúlyozni Oroszország agresszióját.
Néha, ahogy Irak és Vietnám példája is mutatja, a szövetségesek figyelmeztetései nem tudják azt megakadályozni, hogy az Egyesült Államok belezuhanjon a szakadékba. Máskor azonban képesek hatással lenni Amerikára. Gondoljunk például a koreai háborúra – az utolsó alkalomra, amikor az Egyesült Államok közvetlenül harcolt Kína ellen. 1950 őszén az amerikai és szövetséges csapatok, úgy látszott, hogy a győzelem küszöbén állnak, amikor a kínai–észak-koreai határon fekvő Jalu folyóhoz közeledtek. Peking azonban októberben belépett a háborúba, és az Egyesült Államok történetének egyik legsúlyosabb harctéri vereségét okozta, amikor a kommunista erők a szövetséges csapatokat a Koreai-félsziget közepéig szorították.
Válaszul az Egyesült Államok kockázatos eszkalációs lépéseket fontolgatott. Harry Truman amerikai elnök kormánya támogatta a kínai repülőgépek üldözését Kínába, ami a konfliktustkínai területre is kiterjesztette volna. Az amerikai hadsereg vezérkari főnökei tengeri blokádot akartak bevezetni és felhatalmazni a tajvani kínai nacionalista erőket arra, hogy megszállják az anyaországot. Douglas MacArthur tábornok, az ENSZ koreai erőinek vezetője pedig a nukleáris fegyverek bevetését szorgalmazta.
Szerencsére a szövetségeseknek sikerült visszafogniuk Washingtont. Az Egyesült Királyság 1951-ben úgy jellemezte az Egyesült Államok eszkalációs javaslatait, hogy azok „a megfontolás nélküli megsemmisítést” kockáztatják. Ugyanebben az évben Ernest Bevin brit külügyminiszter azt mondta az indiai kormánynak, hogy „az Egyesült Államok még mindig fiatal ország”, amely hajlamos „meggondolatlan merészségekre”, és hogy London „a saját feladatának tekintette, hogy megpróbálja megfékezni”. A francia és a holland kormány Londonnal együttműködve óvatosságra intette az Egyesült Államokat.
A figyelmeztetések célba értek. Emlékirataiban Truman azt írta, hogy Washington szövetségesei „kivétel nélkül határozottan ellenezték” a kínai gépek nyomon követését, ezért elvetették az ötletet. 1953 júniusában a Külügyminisztérium fontolóra vette az atomfegyverek alkalmazását Koreában, de egy jelentésben arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államoknak „választania kellene a szövetségesek támogatása és a javasolt akciók folytatása között”. Kevesebb mint két hónappal később a háború fegyverszünettel ért véget.
Ma ismét úgy tűnik, hogy Európa visszafogja Washington Kínával szembeni túlkapásait. Donald Trump amerikai elnökként felkarolta az Egyesült Államok Kínától való „leválasztásának”, vagyis a gazdasági kapcsolatok szisztematikus megszakításának gondolatát. Hivatalba lépésekor Joe Biden amerikai elnök nagyrészt folytatta elődje kereskedelmi politikáját, és kacérkodott azzal, amit egy elemző „agresszív, teljes spektrumú szembenállásnak” nevezett Pekinggel.
Egy ilyen harcias hozzáállás veszélyesen lelassítaná a globális gazdasági növekedést, miközben a világ két legerősebb országa még feszültebb viszonyba kerülne egymással. Ennek eredményeképpen Európa elzárkózott a példa átvételétől. Ehelyett a kontinens a „de-risking”, a „kockázatkerülés” gondolatát szorgalmazta, vagyis a leválasztás helyett csak egy maroknyi kínai iparágat vágott le a nyugati ellátási láncokról. Végül a Biden-kormányzat is közelítette egymáshoz az amerikai és az európai álláspontot.
Az amerikai–kínai feszültségek európai felügyelete különösen hasznosnak bizonyulhat, ha Tajvan miatt válság tör ki. Joe Biden jelezte, hogy ebben az esetben az Egyesült Államok amerikai erőket küldene a sziget védelmére, ami háborút robbantana ki a világ két vezető hatalma között. Az európai államok azonban az Egyesült Államok csendes-óceáni szövetségeseivel együtt képesek lehetnek megelőzni vagy kontrollálni egy ilyen konfliktust. Európának minden bizonnyal érdeke lenne egy Tajvanért folyó háború megállítása vagy korlátozása. Az Európai Unió Kína legnagyobb exportpiaca, és Peking valószínűleg hajlandó lenne visszafogni magát a blokk követeléseire – írja az amerikai lap.
(Borítókép: Hszi Csin-ping és Emmanuel Macron 2023. április 6-án. Fotó: Ng Han Guan / Pool / Getty Images)