Kína és Oroszország nagy erőkkel próbál befolyást teremteni a kontinensen, amelyet az Egyesült Államoknak mindenképpen ellensúlyoznia kell.
„Többé már nem vitatható – írták Hal Brands és John Lewis Gaddis tudósok a Foreign Affairs 2021. októberi számában –, hogy az Egyesült Államok és Kína saját, új hidegháborújukba léptek.”
Az általános nézetek szerint ez az új geopolitikai verseny nem fog átterjedni a globális Délre, mint az első hidegháború idején, amikor a kormányok egyik vagy másik oldal érdekszférájába tartoztak, ami a világ felosztásához vezetett. „Nem hiszünk abban, hogy bárkinek az ellenségei lennénk” – mondta Yoweri Museveni ugandai elnök 2022 júliusában Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek. A Foreign Affairs 2023. május–júniusi számát az „el nem kötelezett világnak” szentelte, és a szerzők egyetértettek: a globális Dél távol fogja tartani magát a nagyhatalmi versengéstől, amely őket nem érinti – írja a lapban megjelent elemzésében Brett L. Carter, a Stanford Egyetem Hoower Intézetének munkatársa.
Az általános nézetek azonban, amennyiben Afrikáról van szó, teljes mértékben helytelenek.
Afrika diktátorai Pekinget és Moszkvát fogják választani, mert ez a partnerség szolgálja a hazai érdekeiket.
A demokratikus afrikai országok sem fognak egységesen viselkedni. Néhány vezető Pekinggel és Moszkvával fog szövetkezni abban a reményben, hogy megszilárdítják hatalmukat. Mások a két oldal között fognak lavírozni, segítséget, adósságkönnyítést és befektetéseket keresve mind az Egyesült Államoktól, mind ellenfeleitől. Míg a hidegháború utáni világ a demokrácia történelmi jelentőségű elterjedésének tanúja volt, amely katalizálta a gazdasági fellendülést, a második hidegháború a demokrácia visszaszorulásának időszaka lesz.
A szerző szerint rövid távon ez a megosztottság Washington számára szövetségesek elvesztését és befolyásvesztést fog okozni. Hosszú távon azonban Peking és Moszkva olyan nyomással fog szembesülni az afrikai országokban, amely miatt kevésbé lesznek vonzó partnerek a kontinens kormányai számára. Washington központi külpolitikai feladata az, hogy mindaddig, amíg ez meg nem történik, megőrizze globális vezető szerepét. Ehhez támogatni kell az afrikai demokráciákat, segíteni kell az autokráciák polgárait a változás megteremtésében, fel kell készíteni a multilaterális intézményeket a válságok kezelésére, és olyan nemzetközi rendet kell építeni, amely elismeri Afrika fontosságát. A kontinensét, amely hamarosan a világ népességének negyedét fogja adni.
A Szovjetunió összeomlása után Washington és szövetségesei számos afrikai országot meggyőztek arról, hogy tartsanak rendszeres választásokat, ami a civil társadalom mozgósítását ösztönözte. A nyugati országok elkezdték korlátozni az afrikai kormányok azon képességét is, hogy elnyomják polgáraikat. 1995-re az afrikai kormányok közel fele közeledett ahhoz, hogy demokráciává váljon. Ezzel egyidejűleg a kontinensen kevesebb puccs és polgárháború történt. A demokrácia elterjedése és a globalizáció milliókat emelt ki a szegénységből. 2019-től kezdődően a történelemben először fordult elő, hogy évente több afrikai menekült meg a mélyszegénységből, mint ahányan belekerültek abba.
A 2000-es években azonban az Egy övezet, egy út doktrína szellemében történő terjeszkedés jegyében Kína kezdte felváltani a nyugati országokat Afrika legfontosabb gazdasági partnereként. 2006-ban Kína megelőzte Németországot Afrika legnagyobb importforrásaként. 2013-ban Kína kiszorította az Egyesült Államokat Afrika elsődleges exportcélpontjaként.
2020-ra Kína több építkezésért volt felelős Afrikában, mint Franciaország, Olaszország és az Egyesült Államok együttvéve.
A kínai támogatású infrastrukturális projektek megnyitották a piacokat, és növelték az életszínvonalat, ugyanakkor Peking érdekeit is szolgálták.
A külföldi befektetések ösztönözték a keresletet a hazai túlkínálatban lévő ipari alapanyagok, például az acél és a textil iránt, ami segített megelőzni a kínai adósságválságot. Peking biztosította a természeti erőforrásokat, hogy az iPhone-tól kezdve az elektromos járművekig mindent ellásson energiával. Kína például uralja a kobalt piacát a Kongói Demokratikus Köztársaságban, amely a világ kobalttermelésének 70 százalékát adja.
Kína hosszan udvarolt az afrikai elitnek, hogy hozzáférést nyerjen a kontinenshez. Peking megértése az afrikai vezetők számára kulcsfontosságú abban, hogy kiderüljön, a második hidegháború hogyan fogja megosztani majd Afrikát. A kínai pénzügyek egyedülállóan alkalmasak a mecenatúra és a személyes gazdagodás hálózatainak kiépítésére. Ugyanakkor a kínai befektetések nem rendelkeznek a legtöbb nyugati finanszírozási forrás által előírt korrupcióellenes biztosítékokkal.
Az első hidegháború nagy részében Kína a Szovjetunió junior partnere volt a Washingtonnal folytatott versenyben. A második hidegháborúban a szerepek felcserélődtek. Oroszország érdeke Afrikában szűkebb, mint Kínáé: Moszkva természeti erőforrásokat akar és finanszírozást, segítséget a dezinformációs kampányokban, és fegyvereket kínál. Oroszország jelenleg az afrikai országok által importált fegyverek 40 százalékát adja, és a kontinens legnagyobb fegyverbeszállítójává vált.
A Kreml több mint 20 afrikai országgal kötött katonai megállapodásokat, és legalább 14 országban folytat nyersanyag-kitermelést. Oroszország befolyása azokon a területeken a legerősebb, ahol a Wagner félkatonai vállalat működik. 2022-ben a Wagner 5000 katonát állomásoztatott a térségben, ami majdnem annyi, mint az Egyesült Államok által az egész kontinensen állomásozó csapatok száma, de a Közép-afrikai Köztársaságban, Líbiában, Maliban és Szudánban koncentrálódnak. A Wagner számos szolgáltatást nyújt az összeomlás-közeli kormányok megerősítésére. Cserébe átveszi az ellenőrzést a természeti erőforrások felett. A Wagner atrocitásokat követett el a Közép-afrikai Köztársaságban és Maliban, és a Mohamed Hamdan Dagalo tábornok által vezetett félkatonai csoportnak, a Rapid Support Forcesnek küldött fegyverekkel táplálta a szudáni polgárháborút.
Még Afrika demokratikusan megválasztott elnökei is érdeklődnek az iránt, amit Peking nyújtani tud, és ezért Kína és az Egyesült Államok között ingadoznak. A Kínához vonzódó vezetők kétféleképpen közelednek Kínához. Néhányan elkötelezett demokraták, akik a növekedés érdekében jelentős infrastrukturális beruházásokkal kampányoltak. Az ilyen projektek létrehozásához Peking támogatására van szükségük. Ghánában az egymást követő kormányok Pekingre támaszkodtak az energia- és a feldolgozóipar forradalmasításában, valamint hidak, utak, kikötők és ipari övezetek építésében. Az afrikai demokráciáknak adósságkönnyítésre van szükségük Pekingtől, és nagyobb beleszólást akarnak a globális kormányzásba, amit Hszi Csin-ping kínai elnök – állítása – szerint támogat.
A Kína iránt érdeklődő, látszólagos demokráciák más elnökei olyan leendő autokraták, akik aláássák a demokráciát. Edgar Lungu, Zambia akkori elnöke 2015-ben 440 millió dolláros partnerséget indított a Huaweijel, amelynek része volt egy olyan adatközpont, amelyben a Huawei mérnökei ellenfeleket figyeltek meg. Lungu 2021-ben lemondott a hatalomról, de csak azért, mert nagy különbséggel elvesztette a választásokat. A Huawei máshol is nyújtott ugyanilyen szolgáltatásokat.
Kína mélyreható válságokkal küzd, többek között a pekingi zéró-Covid-politika által súlyosbított gazdasági visszaeséssel és a 20 százalékos ifjúsági munkanélküliséggel. A munkaképes korú népesség száma hamarosan tetőzni fog, ami a munkaerőben rejlő komparatív előnyök megszűnését, valamint a nyugdíjak és az idősgondozás növekvő költségeit jelzi. Az Egy övezet, egy új kezdeményezés keretében nyújtott hitelek egynegyede fizetésképtelen, így Pekingnek választania kell az adósságok elengedése vagy a külföldi biztosítékok lefoglalása között. Hongkong 2020-as nemzetbiztonsági törvénye megrázta a pénzügyi szektort. A kormánynak a kínai magánszektorral szembeni kemény fellépése ezer milliárd dollárral csökkentette a kínai vállalatok értékét. Az Egyesült Államok félvezetőkre vonatkozó exportkorlátozásai ártanak a kínai technológiai cégeknek. A kínai ingatlanpiac összeomolhat, ami eltörölheti a megtakarításokat, és megterhelheti a bankokat.
A szerző szerint mindezek folyományaként Washingtonnak olyan új nemzetközi rendet kell elképzelnie és kialakítania, amely az afrikai országokat az őket megillető tisztelettel kezeli. 2050-re Afrika 2,5 milliárd ember otthona lesz, Nigéria a világ harmadik legnagyobb országaként megelőzi az Egyesült Államokat, Kelet- és Nyugat-Afrika lakossága pedig meghaladja majd Európa lakosságát. 2100-ra Afrika olyan népes lesz, mint Ázsia, és a világ népességének negyedét, valamint munkaerőben több mint egynegyedét teszi majd ki. A II. világháború után kialakult nemzetközi rend – amely a győzteseknek kiemelkedő szerepet adott a kormányzásban – elvesztette legitimitását. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának kibővítése nehézségekbe ütközik, és rövid távon valószínűleg kudarcot vall. A reformtörekvések irányítása lehetővé teszi Washington számára, hogy megvédje biztonsági érdekeit, és aláássa Peking és Moszkva igényeit a globális Délen.
(Borítókép: Az Afrikai Unió székhelyének főcsarnoka Addisz-Abebában. Fotó: Sean Gallup / Getty Images)