A fáraonizmus, pontosabban a neofáraonizmus nem új keletű dolog Egyiptomban. Már a XIX. század végétől jelen van, majd eltűnik, később felerősödik, politikai irányvonalak kapaszkodnak bele, majd elengedik.
A fáraonizmus tulajdonképpen nem más, mint a nacionalizmus egy egészen speciális egyiptomi formája. Újdonságnak semmiképpen nem lehet nevezni, hiszen már bő egy évszázada megjelent, és elsősorban a brit gyarmatosítókkal szembeni ellenállás egyik formája volt.
Érdekes módon ez nem párosult az arab öntudat megerősödésével.
Az egyiptomiak ugyanis elsősorban egyiptominak tartják magukat, azon nép leszármazottainak, amely már több ezer éve ugyanazon a területen él. A régióban Egyiptomra és Perzsiára tekinthetünk úgy, mint történelmi nemzetállamokra. Kulcsfontosságúnak Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítését tartják, valamikor i. e. 3100 környékén. Onnantól pedig úgy tekintenek magukra, mint egy olyan nép, amely sokkal közelebb állt mindig is Európához, mint a Közel-Kelethez.
Ezért is lényeges, hogy a XX. század elején megerősödő pánarab mozgalmaknak Egyiptom nem igazán volt tevőlegesen részese, mint ahogy az iszlamizmus vagy annak radikális formája is csak későn érintette meg Egyiptomot.
Az irodalomban, a kultúrában is a XX. század legelején lehet először tetten érni a fáraonizmust, kiteljesedése a két világháború közötti időszakra esik. A neves egyiptomi újságíró, ügyvéd és nacionalista aktivista, Musztafa Kamil pasa volt az, aki 1931-ben Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítését úgy értékelte, hogy ezzel jött létre a világ első állama, amely azóta is létezik.
Ez a megállapítása súlyosan szembemegy az iszlám azon tanításával, hogy Egyiptom története csak a muzulmán hódítástól, vagyis a 7. és a 8. század fordulójától „létezik”, ami előtte volt, azt a „barbár tudatlanság” korának tekintik, és nem létezőként fogadják el.
Persze ez mélyen sérti az egyiptomiakat, és ez is az egyik oka annak, miért nincsenek komolyabb arab érzületeik, azt állítván, hogy Egyiptom nem része az arab területeknek, és nem része az arab nemzeteknek. Aztán idővel a dolgok megváltoztak.
Faruk király 1945-ben már egyik kezdeményezője volt az Arab Ligának, majd miután 1952-ben az egyiptomi forradalom megdöntötte hatalmát, az arab nacionalizmus erőre kapott. Elsősorban Nasszer, majd az őt követő Anvar Szadat idején, amikor szándékosan tompították a fáraonizmust a társadalmon belül. Sőt az arab nacionalizmus erősítésével odáig mentek, hogy rövid időre Egyiptom és Szíria egyesült, és létrejött az Egyesült Arab Köztársaság.
Az elmúlt években a tábornokból civil államfővé vedlett Abdel-Fattáh esz-Szíszinek egyre komolyabb gondjai támadtak az egyiptomi gazdaságnak és magának az államszervezetnek a működtetése terén. Nem igazán jól jöttek ki a koronaválságból, de ami igazán megütötte az észak-afrikai államot, az az ukrán–orosz háború nyomán kialakult élelmiszerválság volt. A közel-keleti országok egy jelentős részét (Libanont, Egyiptomot, a Magreb-országokat) viszonylag olcsó ukrán és orosz gabonával látták el. Azonban a harci cselekmények nyomán leállt a gabonakivitel Ukrajna fekete-tengeri kikötőiből.
Ez azt eredményezte, hogy a közel-keleti és észak-afrikai országokban pillanatok alatt megugrott az élelmiszerek ára, ennek nyomán az infláció megnőtt, és a társadalmi elégedetlenség is egyre inkább érzékelhető volt. Ezzel együtt Egyiptom alaposan el is adósodott, külföldi adóssága olyan 150 milliárd dollár körül van.
Nemrégiben jelent meg a Közel-Kelettel foglalkozó Tahrir Intézet új tanulmánya, amely annak okait vizsgálja, miért támogatja olyan nagy előszeretettel a kairói kormány a fáraonizmus identitáspolitikáját. Az elmúlt években komoly kultusza alakult ki ennek a megközelítésnek, amely egyre erőteljesebben közvetíti az ókori Egyiptomhoz fűződő eredetet. A Szíszi-kormány pedig látványosan támogatja a neofáraonizmust, kulturális események szervezésével, új múzeumok nyitásával. Két és fél éven belül nyílt meg az Egyiptomi Civilizáció Múzeuma és a Nagy Egyiptomi Múzeum.
Jó példa volt a 2021-ben rendezett Fáraók Arany Díszfelvonulása, amelynek keretében – állami vezetők jelenlétében – vittek át 22 olyan szarkofágot az Egyiptomi Nemzeti Múzeumból az újonnan nyílt Egyiptomi Civilizáció Múzeumába, amely fáraók múmiáját őrizte. De ugyanebben az időszakban nyitották meg Luxorban a Szfinx sugárutat is.
Két eset kiválóan példázza, hogy milyen mélységig jutott el a neofáraonizmus. A Netflixen 2023 tavaszán mutatták be a Kleopátra című sorozatot. Amikor annak előzetese megjelent Egyiptomban, felrobbant a közösségi média, ugyanis kiderült, hogy Kleopátrát egy fekete bőrű színésznő alakítja.
A dühös netvilág olyan hashtageket indított, mint
A dolgot annyira felfújták, hogy idővel a régészetet is felügyelő turisztikai minisztérium közleményt adott ki, amelyben mélységesen felháborítónak tartják, hogy fekete bőrű színészre bízták Kleopátra alakítását, akinek köztudottan világos bőre volt. Azt is írták, hogy a sötét bőrt és az afrikai jegyeket, jellegzetességeket egyértelműen az egyiptomi történelem meghamisításának tartják.
A másik elgondolkodtató eset a 2023. júliusi Travis Scott-koncerttel kapcsolatos. A fellépést a piramisokhoz tervezték. Amikor a bejelentés elérte a közösségi médiát, beindult a jól ismert afrocentrista ellenesség. Már nemcsak azt tartották kirívónak, felháborítónak, hogy egy fekete bőrű, amerikai rapper áll ki a szent helynek tartott gízai piramisok lábához, hanem sorjáztak a kifogások Travis Scott szabadkőművességgel kapcsolatos felfogása miatt is. A koncertet végül le kellett mondani.
Mindkét példa jól mutatja, mennyire nem tekintik magukat afrikai gyökerűnek az egyiptomiak, és mennyire élesen elhatárolódnak mindenféle afrocentrista próbálkozástól.
A fogalom Molefi Asante afroamerikai filozófus-szociológustól ered, a témát megalapozó híres könyve 1980-ban jelent meg. Az „afrikaközpontúság” irányzata nem Afrikából ered, hanem inkább a karibi szigetvilágból, de több irányból táplálkozik. Ezek között ott van a fekete öntudat, a feketék kulturális sajátosságainak hangsúlyozása vagy a pánafrikanizmus, amely azt a célt tűzte ki, hogy Afrika alkosson egy nagy szuperállamot.
Az Indexnek nyilatkozó Pálfi László, az Óbudai Egyetem Afrika Kutatóintézetének junior kutatója néhány problémára azonban felhívta a figyelmet.
Az afrocentrizmus gyakran áltudományos gondolatokat is tükröz politikai célok érdekében.
Igaz ez Egyiptom esetében is, ahol az afrocentristák azt akarják bizonyítani, hogy az ókori egyiptomiak feketék voltak, ami nem igaz, mert az egyiptomi lakosság a koptokra (az ókori egyiptomiak leszármazottai) és az arab hódítás után bevándorolt arabokra tagolódik.
Másfelől ugyan az európai gyarmatosítást elveti, de nem ad határozott választ az arab többségű afrikai államokkal kapcsolatos viszonyra. Gyakran előfordul, hogy az arabok több államban egyenesen elnyomják a helyi feketéket. Mindemellett vita van arról is, hogy az arabok és a berberek mennyire afrikaiak a feketékhez mérve.
A metazin.hu blog összefoglalójában azt írta, hogy az államilag támogatott fáraonizmus több politikai célt is szolgál Egyiptomban. Egyrészt támogatja az arab államok befolyásának csökkentését, másrészt a nacionalista retorika segít a Szíszi-kormánynak abban, hogy elterelje a figyelmet a súlyos gazdasági bajokról: a rekordmagas inflációról és a rohamosan növekvő eladósodásról. Már csak azért is, mert Egyiptomban egyre több a fekete-afrikai bevándorló, és a radikálisabb fáraonisták azzal vádolják őket, hogy elveszik az egyiptomiak munkáját, földjét és ásványkincseit. Ezzel együtt egyre többen követelik az Európába tartó, ám Egyiptomban rekedt, nagyszámú afrikai menekült kitoloncolását is.
(Borítókép: Gehad Hamdy / picture alliance / Getty Images)