Mi az a „dzsihád”? A szó jelentéséről szóló vita azt követően robbant ki újra, hogy a Hamász palesztin csoport újabb háborút provokált azzal, hogy 1400 embert mészárolt le Izraelben. Az Egyesült Államok és Európa által terrorszervezetként megjelölt csoport az Izrael elpusztítására irányuló erőszakos kampánya leírására használja a szót. A Hamász azonban jelentős mértékben különbözik az elmúlt két évtized leghírhedtebb dzsihádista csoportjaitól, az al-Kaidától és az Iszlám Államtól.
A dzsihád szó szerinti jelentése arabul „erőfeszítést tenni”, és magában foglalhatja az Isten szolgálatának nevében tett szellemi, retorikai, tudományos vagy katonai erőfeszítéseket. A kifejezés használata az Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett merényletekért felelős al-Kaida és az Irak és Szíria egyes részeit 2019-ig öt éven át uraló Iszlám Állam részéről maga után vonta a vitát a szó jelentéséről. Egyes muszlimok szerint
a dzsihád leginkább belső harccal járó lelki kötelesség.
E nézet szerint az erőszakos dzsihád csak szélsőséges esetekben megengedett, ha azt törvényes hatóságok szentesítették. Mint minden iszlamista, a dzsihádisták is a saría, azaz a főként a Koránban és a próféta életéről szóló feljegyzésekben, a hadíszokban lefektetett előírások szerinti uralmat támogatják. A legtöbb iszlamistával ellentétben azonban a dzsihádisták elfogadják az erőszakot – írja a Bloomberg.
John L. Esposito, a Georgetown University professzorának tanulmánya szerint dzsihád szó eredetileg törekvést jelent. Az iszlámon belül a szónak két alapvető teológiai értelmezése van: A „nagyobb dzsihád” az alacsonyabb rendű „én” elleni harc – a szív megtisztításáért, a jó cselekedetekért, a rossz elkerülésére és a jobb emberré válásért folytatott küzdelem. A „kisebb dzsihád” a külső harc.
A dzsihád olyan erkölcsi elvet jelent, amely a jó útjában álló minden akadály ellen küzd.
Egy gyermek kihordása, megszülése és felnevelése például a külső dzsihád példája, mivel a gyermek sikeres megszületéséhez és felneveléséhez számos akadályt kell leküzdeni. A dzsihád magában foglalhatja az igazságtalanságot elkövető elnyomók és támadók elleni küzdelmet is.
Ez nem „szent háború” abban az értelemben, ahogyan egy keresztes hadjárat szent háborúnak számítana, és bár az iszlám megengedi, sőt ösztönzi a hittérítést, de tiltja a kényszerített térítést.
Az iszlám hagyomány szerint a dzsihád harccal járó formája különleges etikai feltételeket követel meg, amelyek mellett megengedett a harc, valamint egyértelmű harci szabályokat ír elő, például a nem harcolók védelmének követelményét. A tudósok a harccal járó dzsihádot az „igazságos háború” keresztény fogalmához hasonlítják.
Az iszlám felemelkedésétől, a muszlim közösség létrejöttétől és terjeszkedésétől kezdve a dzsihád központi szerepet játszott az iszlámban. A dzsihádot néha az iszlám hatodik pillérének nevezik. A történelem során (más vallásokhoz hasonlóan) a Koránt felhasználták, és visszaéltek vele, értelmezték és félreértelmezték, hogy igazolják az ellenállást és a felszabadító harcokat, a szélsőségességet és a terrorizmust, a szent és szentségtelen háborúkat.
A dzsihád fontossága a Koránnak az Isten útján való küzdelemre vonatkozó parancsában, valamint Mohamed próféta és korai társai példájában gyökerezik. Legáltalánosabb értelmében a dzsihád arra a kötelezettségre utal, amely minden muszlimra – az egyénekre és a közösségre – hárul, hogy kövessék és megvalósítsák Isten akaratát: erényes életet éljenek, és megerősítsék az iszlám közösséget, például prédikálással, oktatással, példamutatással és szövegek írásával. A dzsihád magában foglalja azt a jogot, sőt kötelezettséget is, hogy megvédjük az iszlámot és a közösséget az agresszióval szemben. A történelem során a dzsihádra való felhívás a muszlimokat az iszlám védelmére buzdította.
A XX. század vége óta a dzsihád szó figyelemreméltóan elterjedt: az ellenállási, felszabadító és terrorista mozgalmak egyaránt használják, hogy legitimálják ügyüket és motiválják követőiket.
Az afgán mudzsahedinek, a tálibok és az Északi Szövetség dzsihádot vívtak Afganisztánban az idegen hatalmak ellen és egymás között; a kasmíri, csecsenföldi, dagesztáni, a Fülöp-szigetek déli részén, Boszniában és Koszovóban élő muzulmánok dzsihádnak nevezték küzdelmeiket; A Hezbollah, a Hamász és az Iszlám Dzsihád dzsihádként jellemezte az Izrael elleni háborút; az algériai Fegyveres Iszlám Csoport dzsihádot folytat az ottani kormány ellen, Oszama bin Laden és az al-Kaida pedig globális dzsihádot folytat a muszlim kormányok és a Nyugat ellen.
A dzsihád jelentősége a Korán azon parancsában gyökerezik, hogy „küzdjünk vagy fáradozzunk” Isten útján. A Korán tanításai alapvető jelentőséggel bírnak a muszlimok önmegértése, jámborsága, mozgósítása, terjeszkedése és védelme szempontjából. A dzsihád mint küzdelem a jó élet nehézségeire és összetettségére vonatkozik: nem más, mint az önmagunkban lévő rossz ellen való küzdelem – erényesnek és erkölcsösnek lenni –, komoly erőfeszítéseket tenni a jó cselekedetek elvégzésére és a társadalom reformjának elősegítésére. Attól függően, hogy milyen körülmények között élünk, jelentheti az igazságtalanság és az elnyomás elleni küzdelmet, az iszlám terjesztését és védelmét, valamint egy igazságos társadalom megteremtését is – prédikálással, tanítással és szükség esetén fegyveres harccal vagy szent háborúval.
A dzsihád két tág értelemben vett, erőszakmentes és erőszakos jelentését egy jól ismert prófétai hagyomány állítja szembe egymással. A muszlim hagyomány arról számol be, hogy amikor Mohamed visszatért a csatából, azt mondta követőinek: „A kisebb dzsihádból visszatérünk a nagyobb dzsihádba”. A nagyobb dzsihád eredetileg az ember egója, önzése, kapzsisága és gonoszsága elleni nehezebb és fontosabb harc.
A dzsihád többféle jelentéssel bíró fogalom, amelyet az iszlám történelem során használtak, és visszaéltek vele.
Bár mindig is fontos része volt az iszlám hagyománynak, az utóbbi években egyes muszlimok azt állították, hogy egyetemes vallási kötelesség minden igaz muszlim számára, hogy csatlakozzon a dzsihádhoz a globális iszlám forradalom előmozdítása érdekében.
Ha a dzsihádnak ennyi jelentése van, hogyan kell értelmezni? Melyik értelmezés a helyes? Melyik jelentés segíti elő a pozitív változást és a reformokat, és melyiket használták ki a szélsőségesség és a terrorizmus igazolására? Ezek a kérdések nem újak – a muszlimok korokon át vitatkoztak róluk.
Mint minden szentírást, az iszlám szent szövegeket is abban a társadalmi és politikai kontextusban kell olvasni, amelyben kinyilatkoztatták őket. Nem meglepő, hogy a Koránban, akárcsak a héber Szentírásban vagy az Ószövetségben, vannak olyan versek, amelyek a harcról és a hadviselésről szólnak. Az Ószövetség világa, akárcsak a Koráné – és valójában a középkori Európa –, gyakran a törzsi portyázások és háborúk, a hódítás és a zsákmányszerzés világa volt, amelyben
a harc és a háborúzás egyben a biztonság és a szabadság garantálásának elsődleges eszköze is volt.
Mohamed és a kialakulóban lévő iszlám közösség világa valójában durva környék volt. Arábiát és Mekka városát, ahol Mohamed élt, és ahol a muszlim hit szerint Isten kinyilatkoztatását kapta, törzsi portyázások, bosszúállás és vérbosszú sújtotta.
Ráadásul a tágabb értelemben vett Közel-Kelet, amelyben Arábia is feküdt, maga is két háborúzó nagyhatalom, a bizánci (keletrómai) és a szasszanida (perzsa) birodalom között oszlott meg.
A Korán harcra vonatkozó parancsa az Arábia és környéke politikai realitásaira adott válasz volt, és így, ahogy Sherman Jackson írja: „a muszlim közösség fizikai integritásának megőrzésének szükségessége egy olyan időben és helyen, amikor a harc – néha megelőző, néha védekező jelleggel – az egyetlen módnak számított. Az biztos, hogy a Korán harcra vonatkozó felszólításai gyakran szent háborúra, azaz pusztán vallási különbségen alapuló háborúra való felszólításnak tűnnek. De ez egyszerűen azért van így, mert Mohamednek és a korai muszlimoknak csak a nem muszlimoktól kellett félniük.” A későbbi jogtudósok ezt a kettősséget, a mi és ők, a veszély, a háború és a hódítás világát tükrözték a világnak az iszlám lakóhelyére és a háborúság lakóhelyére való felosztásában.
Mohamed az évek során kritikus pontokon olyan kinyilatkoztatásokat kapott Istentől, amelyek iránymutatást adtak a dzsihádhoz.
Ahogy a muszlim közösség növekedett, hamarosan kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes viselkedés a háború idején. A Korán részletes iránymutatásokat és előírásokat adott a hadviseléssel kapcsolatban: kinek kell harcolnia, és ki mentesül (48:17, 9:91), mikor kell beszüntetni az ellenségeskedést (2:192), és hogyan kell bánni a foglyokkal (47:4). A legfontosabb, hogy az olyan versek, mint a 2:294, hangsúlyozzák, hogy a hadviselésnek és az erőszakra és agresszióra adott válasznak arányosnak kell lennie: „Aki ellened vét, válaszolj hasonlóképpen”.
Ugyanakkor a Korán versei azt is hangsúlyozzák, hogy a béke, nem pedig az erőszak és a háborúskodás a norma. Az ellenség elleni harc engedélyezését a béketeremtés erős megbízatása ellensúlyozza: „Ha az ellenséged a békére hajlik, akkor neked is békére kell törekedned, és bízzál Istenben” (8:61), és „Ha Allah akarta volna, uralomra juttatta volna őket feletted, és így ha békén hagynak, és nem harcolnak ellened, és békét ajánlanak neked, akkor Allah nem engedi, hogy utat törj ellenük” (4:90).
Az iszlámban a legkorábbi időktől fogva tilos volt a nem harcolók, valamint a nők és gyermekek, szerzetesek és rabbik megölése, akiknek mentességet ígértek, hacsak nem vettek részt a harcokban.
Az olyan terroristák, mint például Oszama bin Laden, túllépnek a klasszikus iszlám kritériumain
az igazságos dzsihád tekintetében, és nem ismernek el más határokat, csak a sajátjukat. Bármilyen fegyvert vagy eszközt alkalmaznak. Elutasítják az iszlám jognak az érvényes dzsihád céljaira és legitim eszközeire vonatkozó előírásait: az erőszaknak arányosnak kell lennie, és csak a szükséges mennyiségű erőt szabad alkalmazni az ellenség visszaveréséhez, ártatlan civileket nem szabad célba venni, és a dzsihádot az uralkodónak vagy az államfőnek kell meghirdetnie.
A muszlimoknak hagyományosan feltétel nélkül tilos az öngyilkosság, mert csak Istennek van joga elvenni az általa adott életet. A Koránban egyetlen olyan mondat van, amely az öngyilkossággal kapcsolatban relevánsnak tűnik: „Ó ti, akik hisztek! Ne használjátok fel vagyonotokat rossz módon – inkább csak kölcsönösen elfogadott kereskedelemmel, és ne öljétek meg magatokat. Bizony, Isten irgalmas hozzátok” (4:29). Sok muszlim exegéta azonban úgy vélte, hogy a „ne öljétek meg magatokat” jelentheti azt is, hogy „ne öljétek meg egymást”, mivel ez illik a vers szövegkörnyezetébe. Az öngyilkosság témáját ezért az exegetikai irodalomban kevéssé tárgyalják. A prófétai hagyományok (hadíszok) azonban gyakran, egyértelműen és feltétlenül tiltják az öngyilkosságot.
Történelmileg mind a szunnita, mind a síita muszlimok általában tiltják az „áldozati vallási öngyilkosságot” és a terrorcselekményeket.
A nizari iszmailitákat, akiket népszerűen orgyilkosoknak neveztek, és akik a XI. és XII. században hírhedtek voltak arról, hogy öngyilkos merénylőket küldtek ellenségeikre, a főáramú iszlám fanatikusokként elutasította. A huszadik század végén azonban a kérdés újra előkerült, mivel sokan – síiták és szunniták egyaránt – az öngyilkos merényleteket a mártíromsággal, a hitért való életfeladással azonosították.
Izraelben és Palesztinában az izraeli célzott merényletek sok palesztin és muszlim körében megerősítették azt a meggyőződést, hogy az úgynevezett öngyilkos merénylők nem öngyilkosságot, hanem önfeláldozást követnek el, ellenállást és megtorlást tanúsítva az izraeli megszállás és elnyomás ellen. Ahogy a ciszjordániai és gázai egyetemeken elhelyezett diákplakátok hirdették:
Izraelnek atombombái vannak, nekünk emberi bombáink.
Vagy ahogy egy palesztin harcos megjegyezte: „Az izraeliek felrobbantanak minket. Miért ne mehetnék Izraelbe, és miért ne vihetnék magammal néhányat közülük?”.
A csoport eredeti, 1988-ban kiadott chartája szerint: „A palesztinkérdésre nincs más megoldás, mint a dzsihád”. A 2017-ben felülvizsgált charta a „Palesztina felszabadításáért” folytatott dzsihádot minden palesztin számára kötelességnek minősítette. Palesztina alatt a Hamász a Gázai övezetet, Ciszjordániát és a mai Izrael területét érti. Riválisa, a szekuláris Palesztinai Felszabadítási Szervezet az 1990-es évek elején békeszerződéseket kötött Izraellel, amelyek korlátozott palesztin autonómiát hoztak létre Ciszjordániában és a Gázai övezetben – azzal a céllal, hogy végül Izrael mellett palesztin államot alakítsanak ki. A Hamász szent háborúját védekezésnek tekinti, amelynek célja, hogy magának követelje a területet, amelyet Isten adományának és a muszlim nép örökkévaló adományának tekint.
Az al-Kaida és az Iszlám Állam dzsihádistái szalafistáknak nevezik magukat, Mohamed próféta korai követői után. A Hamász nem illik bele a szalafista formába.
Ügye szűk és nacionalista,
míg a szalafisták transznacionális célokat követnek. És a Hamász a saria, az iszlám vallásjog érvényesítésére vonatkozó megközelítése Gázában lényegesen enyhébb volt, mint az Iszlám Államé az elfoglalt iraki és szíriai területeken. A Hamász konfliktusba került a Gázában azóta létrejött kisebb szalafista csoportokkal is azóta, hogy 2007-ben átvette a terület irányítását.