November elején járt a német államfő a Kelet-Afrika indiai-óceáni partvidékén fekvő Tanzániában. A látogatás egyúttal jó alkalom volt arra, hogy bocsánatot kérjen azokért a rémtettekért, amelyeket a német gyarmatosítók követtek el a helyi lázadások vérbe fojtása során.
Csatlakozom hozzátok, hogy gyászoljam Songea törzsfőnököt és mindenkit, akit kivégeztek.
Fejet hajtok a német gyarmati uralom áldozatai előtt, továbbá bocsánatot akarok kérni azért, amit a németek a felmenőitekkel szemben elkövettek
– mondta beszédében Frank-Walter Steinmeier elnök, amikor Songeába látogatott. A város Songea Mbano Luwafunak, a ngoni törzs vezetőjének volt egyben a szülővárosa. Korának egyik legnépszerűbb vezetője volt a régióban, akit a gyarmatosító németek értelemszerűen politikai céljaikhoz akartak felhasználni. Az úgynevezett maji-maji felkelés idején azonban a törzsfőnök fellázadt a németek ellen. Songeát elfogták, börtönbe vetették, ahol éhségsztrájkba kezdett, ám a végén a németek felakasztották, majd tömegsírba temették.
Bár a Scholz-kormány koalíciós szerződésében csak a namíbiai kártérítés ügye szerepel, elképzelhető, hogy a gyarmaton elkövetett kegyetlenségekért Németország valamilyen formában kárpótlást fog fizetni Tanzániának is, legalábbis ez derült ki Steinmeier elnök helyi nyilatkozataiból.
A korabeli események elmagyarázásához az Index Pálfi László Afrika-szakértőt kereste meg. Az Óbudai Egyetem Afrika Kutatóintézetének junior kutatója felelevenítette, hogy Németország a XIX. század utolsó harmadában próbált meg gyarmatbirodalmat kiépíteni. A hosszú távú elképzelés az lett volna, hogy egy gyarmattestet hoznak létre Közép-Afrikában úgy, hogy a nagyobb folyamok mentén veszik birtokba a kívánt területet. Az I. világháború kitörését megelőzően szó volt Belga Kongó és a portugál gyarmatok (a mai Angola és Mozambik) megvételéről is.
Ebbe az elképzelésbe illeszkedett az egykori Német Kelet-Afrika létrehozása, amely a mai Burundit, Ruandát és Tanzániát foglalta magában 1891–1918 között, Zanzibár nélkül. Afrika keleti partvidékén a német gyarmatosítás ügyét a Német Kelet-afrikai Társaság vette kézbe, ezen belül is Carl Peters, aki gyarmatosító ambícióira valószínűleg angliai tartózkodása alatt tett szert.
Peters és társai 1884-ben indultak felfedezőutakra, majd a következő évben alapították meg a gyarmatot Német Kelet-Afrika néven. A terület meghódítása során védnökségi szerződést kötöttek az afrikai törzsfőnökökkel, de gyakran ellenállásba is ütköztek. Ennek oka az volt, hogy a partvidéki részeken az arab kultúra befolyása és az iszlám vallás elterjedése miatt (muzulmán rabszolga-kereskedők a mai napig aktívak Kelet-Afrika partvidékén) a Kilimandzsáró irányába terjeszkedő német gyarmatosítók kegyetlenül megtorolták a legkisebb ellenállást is, az afrikai nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszak pedig bejárta a korabeli európai sajtót is. Bár Peters a gyarmatot 1891-ig kormányozta, az egyre hangosabb botrányok hatására a császári vezetés 1897-ben minden posztjáról lemondatta, és még a nyugdíjjogosultságát is törölték – mondja Pálfi László.
Német Kelet-Afrikában néhány kulcsfontosságú növényt termesztettek nagy kiterjedésű, latifundiális jellegű farmokon, monokulturális rendszerben: kaucsukot (gumi), kávét, szizált (kötélhez és ruhákhoz), valamint gyapotot. A szakértő érthetően párhuzamot vont a korabeli Amerikai Egyesült Államok déli államaival, ahol afrikai rabszolgákkal műveltették a földeket. És nem volt ez másként Német Kelet-Afrikában sem, hiszen a kényszerrel toborzott afrikai mezőgazdasági munkások a rabszolgákéhoz hasonló helyzetben találták magukat a németek farmjain.
Az iszlám megjelenése Afrikában azzal járt, hogy számos afrikai törzsi vezető és alattvalói áttértek az iszlám vallásra, hogy így kerüljék el az esetleges rabszolgasorsot. Azonban az iszlám vallás itt nem arab vagy közel-keleti környezetre, hanem afrikai körülményekre épült rá, és ez népi iszlám vallási csoportok kialakulásához vezetett. Nem véletlenül hívják Tanzánia fővárosát Dar es-Salaamnak, azaz a „Béke házának" – hívja fel a figyelmet az Afrika-szakértő.
Ezek a népcsoportok és vallási közösségek rendkívül ellenségesek voltak a német terjeszkedéssel szemben. Az első komoly felkelés Abusiri vezetésével robbant ki 1888-ban, ám ezt még egy év alatt leverték a németek Herman von Wissmann vezetésével. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy a német Gyarmati Véderő afrikai katonákat toborzott és vetett be. Ők voltak az aszkarik.
A gyapottermesztésre kényszerített afrikaiak 1905-ben lázadtak fel Bokero vezetésével. A felkelésnek, amely egyúttal keresztényellenes dzsihádnak számított, az első áldozata a német származású missziós püspök, Cassian Spiss volt. Az 1905 júliusától 1907 júliusáig tartó felkelés a gyarmat délkeleti részén terjedt.
Bokero mint karizmatikus vezető a híveivel „szent vizet”, azaz szuahéli nyelven maji-majit itatott (innen a felkelés neve), amely a vallási vezető szerint felfogja a német géppuskák golyóit. Tévedett!
Bokero számításai nem igazolódtak be, a felkelésnek végül 250-300 ezer afrikai halottja volt (többsége civil), őt magát 1905 nyarán elfogták és lefejezték. A németek a győzelem érdekében ismételten bevetették az aszkarikat, a gyarmatot végül 1906-ban Albrecht von Rechenberg pacifikálta. Az ő hivatali ideje alatt szorították vissza a rabszolga-kereskedelmet és a kényszermunkát.
Az I. világháború idején a német katonai vezetés elsősorban európai háborúban gondolkodott, ám ez a reményük hamar szertefoszlott. A belga és brit antantcsapatok 1914 szeptemberében megtámadták Német Kelet-Afrikát. Érdekes módon az 1914. novemberi tangai csatában az aszkarik mellett a természet is a németek segítségére sietett: egy méhkasból kitörő vadméhraj támadta meg és zavarta szét a javarészt indiaiakból álló 98. brit gyalogosezredet.
A viszonylag csekély létszámú német erők a gerilla-hadviselés magasiskoláját mutatták be a térségben vívott harcok során. A Gyarmati Véderőt és az aszkari segédcsapatokat vezető Paul von Lettow-Vorbeck ügyesen használta ki a természeti környezet adottságait, és csalta gyakran tőrbe az antantcsapatokat, majd vette el felszerelésüket.
Lettow-Vorbeck csapatai a háború végén – 1918. november 13-án –, vagyis az anyaországhoz képest két nappal később tették le a fegyvert. A német tábornokot utólag gyakran emlegették úgy, mint „Afrika oroszlánját”.
Az Óbudai Egyetem Afrika Kutatóintézetének junior kutatója elmesélte, hogy Carl Peters – az országot nemzetközi szinten is megszégyenítő botrányai miatt – a császárkori Németországban mérsékelt elismertségnek örvendett, a weimari időszakban kimondottan megvetett figurának számított. A náci időkben viszont rehabilitálták emlékezetét, így a német expanzió és nagyság egyik kiemelkedő alakjának számított. Persze azt vele kapcsolatban jótékonyan elhallgatják, hogy a gyarmati időkben poligám kapcsolatban élt afrikai nőkkel.
Az aszkarik a weimari köztársaság idején, majd a II. világháború után az NSZK-tól is katonai nyugdíjat kaptak. Ugyanakkor a náci rendszer idején a Németországban élő fekete bőrű veteránok Martin Bormann-nak, az NSDAP Pártkancellária vezetőjének a parancsára házi őrizetben éltek, és csak a gyarmati időket népszerűsítő Német Afrika Show rendezvénysorozat alkalmaikor mutatkozhattak császárkori egyenruháikban.
(Borítókép: Frank-Walter Steinmeier Tanzániában 2023. november 1-jén. Fotó: Bernd von Jutrczenka / picture alliance / Getty Images)