Thuküdidész csapdája arra a természetes, elkerülhetetlen felfordulásra utal, amely akkor következik be, amikor egy felemelkedő hatalom azzal fenyeget, hogy kiszorít egy aktuálisan domináns hatalmat – olvasható Graham Allison amerikai politikatudós Háborúra ítélve – Megmenekülhet-e Amerika és Kína Thuküdidész csapdájából? című könyvében, amely immár magyarul is kapható a könyvesboltokban.
Egy júliusi cikkünkben már írtunk arról, hogy Thuküdidész egy ókori görög történetíró, sztratégosz volt, aki az időszámításunk előtti V. századi Athén és Spárta közötti véres konfliktusról írt könyvet A peloponnészoszi háború címmel. Részletesen foglalkoztunk azzal, hogy mi a jelentősége ennek az időtálló történeti munkának, milyen kutatást végzett ezzel kapcsolatban a Harvard Egyetem, és mi a lényege annak az elméletnek, amit Graham Allison „Thuküdidész csapdájának” nevezett 2017-ben megjelent könyvében. Az amerikai politikatudós elismert szaktekintély, több védelmi miniszter tanácsadójaként dolgozott, és öt évtizeden át tanított a Harvard Egyetemen.
Idén nyáron, tusnádfürdői beszédében a miniszterelnök is idézte Allison felismerésének konklúzióját az Egyesült Államok és Kína viszonyával összefüggésben.
A világpolitikában ma a legveszélyesebb pillanatban vagyunk, amikor az első számú nagyhatalom látja magát a második helyre süllyedni. A tapasztalat az, hogy az uralkodó nagyhatalom általában jobb indulatúnak, jobb szándékúnak látja saját magát, mint amilyen, és a kihívónak pedig gyakrabban tulajdonít rosszindulatot, mint indokolt lenne, illetve kellene. Következésképpen a szemben álló felek nem a másik szándékából, hanem a másik képességéből indulnak ki, vagyis nem abból, hogy mit akar tenni, hanem mire volna képes. És már kész is a háború. Ezt hívják Thuküdidész csapdájának, aki megírta a Spárta és Athén közötti, peloponnészoszi háború történetét, és először azonosította be ezt a problémát
– fejtette ki Orbán Viktor júliusban.
Graham Allison könyve ősszel a Magyar Vezetőképző Alapítvány gondozásában jelent meg magyarul. Jó érzékkel az Osiris Kiadó is leporolta Thuküdidész munkáját, és újra kiadták A peloponnészoszi háborút. Így a két kötet most már bárki számára összevethető, egyszerre tanulmányozható.
Ahogy azt már megírtuk, Allison és a Harvard Egyetem kutatása 16 olyan történelmi esetet, vagyis thuküdidészi csapdát azonosított, amikor egy régi domináns, uralkodó hatalom szembekerült egy új, feltörekvő, emelkedő hatalommal. A 16 esetből 12 pusztító háborúval végződött, és csupán négyszer volt békés az átalakulás. Utóbbiakat korábbi cikkünkben ismertettük, könyvében Allison az összes esetet közölte és részletesen elemezte. Az amerikai politikatudós szerint nemcsak a rendkívüli, váratlan események, hanem akár a külügyek egészen hétköznapi esetei is nagyszabású konfliktust válthatnak ki, Thuküdidész beszámolójából pedig kiderül, hogy pontosan ez a dinamika sodorta háborúba Athént és Spártát.
Annak ellenére, hogy Allison munkája 2017-ben jelent meg, továbbra is aktuális, sőt talán most még inkább, mint hat évvel ezelőtt. A Háborúra ítélve többről szól egy kutatásnál és néhány történelmi analógiánál:
A nyugati világban gyakori hiba Kínával szemben, hogy csupán egy „kommunista diktatúrának” tekintik, mintha ezzel a két szóval máris leírható, megmagyarázható lenne minden, amit erről a felemelkedő nagyhatalomról tudni lehet és kell. Allison rávilágított, hogy ez súlyos tévedés, mert Kína sok szempontból más, mint bármely más felemelkedő hatalom a történelemben. Márpedig ha a nyugati világ, az Egyesült Államok ezt nem érti meg, akkor a téves következtetések rossz stratégiákhoz vezethetnek.
„Hagyjuk Kínát aludni! Amikor felébred, a világ beleremeg” – nem véletlenül idézte Napóleont a könyvében Allison, aki rögvest megjegyezte: „Immár Kína felébredt, és alapjaiban kezd megrendülni a világ.” A politikatudós szerint Li Kuang-jaónak, Szingapúr alapítójának és első miniszterelnökének egyedülálló meglátásait érdemes alapul venni Kína megismeréséhez. Li Kuang-jao kijelentette:
A világ egyensúlyának Kína által okozott elmozdulása olyan mértékű, hogy a világnak új egyensúlyt kell találnia. Nem lehet úgy tenni, mintha csak egy újabb nagy játékosról lenne szó. Ez a világtörténelem legnagyobb játékosa.
Néhány évtized alatt Kína olyan gazdasági fejlődésen ment át, amely minden más ország számára lehetetlen lett volna. A legtöbb mutató tekintetében már megelőzte az Egyesült Államokat, és az sem kizárt, hogy olyan területen is, ahol csak a nyugati intézményrendszer módszertanai „segítik” előnyhöz az amerikaiakat. A szédítő gazdasági fejlődést Allison számos példával és adatokkal is alátámasztotta. Van azonban egy másik szempont is, amit érdemes figyelembe venni Kína vizsgálatánál: a történelem.
A „kínai sajátosságú szocializmus” létezése évtizedekben mérhető, a Kínai Népköztársaságot 1949-ben kiáltották ki, de a kínai civilizáció több ezer éves múltra tekint vissza. Míg nyugaton a történelemszemléletet egyre inkább a bűn és bűnhődés kérdése határozza meg, a történelmi múlt, annak tapasztalataival, hagyományaival a szerves részét képezi a kínai öntudatnak.
A több mint ötezer éves múltra visszatekintő kínai civilizáció szilárd szellemi alapot nyújt az ország töretlen fejlődéséhez és gyarapodásához
– jelentette ki Hszi Csin-ping elnök 2014 júniusában egy beszédében (forrás: Xi Jinping – Kína kormányzásáról, magyar kiadás: Antall József Központ, 2017 – A kínai nemzet megújulása a kínai emberek közös álma, 70. o.).
Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó (akit többször is idézett Allison), az amerikai–kínai kapcsolatok úttörője Kínáról című könyvében felidézte, hogy 1962-ben Mao Ce-tung a kínai–indiai háborúban egy több mint 1300 évvel azelőtti konfliktusból merített saját stratégiájához.
Egyetlen másik országban sem lenne elképzelhető, hogy egy modern vezető bármilyen nagyobb szabású vállalkozáshoz ezeréves események stratégiai elveit elevenítse fel – egy ilyen vezető még csak azt sem várhatná el, hogy a kollégái megértsék az utalásai jelentőségét. Kína azonban egyedi. Egyetlen más ország sem dicsekedhet ilyen hosszú és folyamatos civilizációval, ilyen bensőséges kapcsolattal régmúltja, illetve a stratégia és az államvezetés klasszikus elvei irányában
– mutatott rá Kissinger (forrás: Kínáról, magyar kiadás: Antall József Központ, 2014).
Allison megértette ezt, és így azokat a filozófiai különbségeket is, amelyek az Egyesült Államok és Kína kormányzati elképzeléseiben tükröződnek.
A kínaiak számára a rend a központi politikai érték, a rend ellentéte pedig a káosz. A harmonikus rend a hierarchia által jön létre, amelyben a társadalom tagjainak nemcsak a helyük van megteremtve, hanem ők azt is tudják, hol van az. […] A szabadság, ahogyan az amerikaiak értik, felborítaná a hierarchiát és káoszt idézne elő
– írta az amerikai politikatudós.
Ezzel ellentétben az amerikaiak számára a demokrácia – „a népé, a nép által és a népért történő kormányzás” – az egyetlen legitim kormányzati forma.
Az amerikaiak szerint bármely kormány politikai legitimitása csak a választók beleegyezésével szerezhető meg. A legtöbb kínai nem értene egyet ezzel. Szerintük a politikai legitimitás a teljesítménytől függ. […] Röviden szólva, a teljesítmény igazolja a pártállami uralmat. Amerika kormánya demokratikus köztársaságként született, míg Kínát – a Csing-császárok és a Kommunista Párt vezetői alatt – leginkább rugalmas önkényuralomként lehetne jellemezni
– fejtette ki Allison, majd hozzátette: a politikai legitimitás versengő elképzelései fájdalmas ponttá váltak az amerikai–kínai kapcsolatokban.
Az amerikai (illetve nyugati) retorikában valóban az ebből következő kritikák jelennek meg a leghangsúlyosabban. Allison idézte, hogy Samuel P. Huntington (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című munka szerzője) szerint az Egyesült Államok „küldetéstudatos nemzet”, amelyet az a meggyőződés vezérel, „hogy a nem nyugati népeknek el kell kötelezniük magukat a demokrácia, a szabadpiac, a korlátozott kormányzás, az emberi jogok, az individualizmus és jogállamiság nyugati értékei mellett, és intézményeikben meg kell testesíteniük ezeket az értékeket”. Ugyanakkor a kínai hozzáállás az, hogy mások felnézhetnek rájuk, csodálhatják erényeiket, sőt megkísérelhetik utánozni viselkedésüket, de nem próbálják meg másokra ráerőltetni ezeket az értékeket.
Hozzá kell tenni, noha az amerikai politika felszínén gyakran esik szó morális kérdésekről, a Kínával való verseny mégiscsak a gazdasági és geopolitikai elsőbbségért zajlik.
A Háborúra ítélve című munkájában Graham Allison több forgatókönyvét is felvázolta egy lehetséges amerikai–kínai háborúnak. A politikatudós szerint az egyik legreálisabb kiindulópontja a Dél-kínai-tenger lehet.
Nem elképzelhetetlen, hogy Elliot Ackerman író, amerikai ex-tengerészgyalogos és James Stavridis, a NATO volt európai főparancsnoka olvasták Allison könyvét (és Huntingtonét is), mielőtt megírták a sajátjukat. A 2021-ben megjelent 2034: A következő világháború regénye című könyvük az Egyesült Államok és Kína között kirobbant, globálissá terebélyesedő, pusztító konfliktusról szól, amely a Dél-kínai-tengeren kezdődik. (Ebben a cikkünkben írtunk a könyvről.) A két háborús forgatókönyv nagyon hasonló. Előbbi egy politikatudós elmélete, utóbbi egy fikciós regény, de mindkettő figyelmeztetés az Egyesült Államok és a világ számára.
„Az Egyesült Államok és Kína közötti háború nem elkerülhetetlen, de lehetséges” – szögezte le Allison. Mint hozzátette, az általa bemutatott forgatókönyvek is mutatják, hogy a Kína rohamos felemelkedése által okozott feszültség olyan feltételeket teremt, amelyekben véletlenszerű, egyébként következmény nélküli események is nagyszabású konfliktust válthatnak ki.
A jelenlegi tendenciák alapján egy katasztrofális háború az Egyesült Államok és Kína között az elkövetkező évtizedekben nem csak lehetséges, hanem sokkal valószínűbb, mint amennyire azt a legtöbben hajlandóak vagyunk beismerni
– állapította meg a politikatudós.
Négy potenciális stratégiát is felsorolt a felemelkedő Kínával szemben:
Összegzésként Allison azt írta, hogy az amerikai vezetőknek összetett gondolkodásra és kemény munkára lesz szükségük, ezért négy alapvetést is megfogalmazott a számukra: létfontosságú az amerikai érdekek tisztázása; Kína törekvésének a megértése; egy stratégia készítése; továbbá a belpolitikai kihívások középpontba állítása (a politikatudós szerint az amerikai demokrácia „végzetes tüneteket” mutat, a pártoskodás „mérgezővé” vált, a kormányzatba vetett közbizalom szinte teljesen eltűnt).
Graham Allison arra figyelmeztetett, hogy a világ még sohasem tapasztalt olyan gyors, tektonikus változást a globális erőegyensúlyt tekintve, mint amilyet Kína felemelkedése idézett elő. Az amerikai politikatudós szerint biztosra vehető, hogy a Thuküdidész által azonosított dinamika az elkövetkező években egyre intenzívebbé válik majd, Allison üzenete világos: „tartozunk annyival a jövő generációinak, hogy szembenézünk a történelem egyik legbrutálisabb tendenciájával, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy csökkentsük a kockázatot”.
(Borítókép: Joe Biden és Hszi Csin-ping egy videokonferencián 2021. november 15-én. Fotó: Mandel Ngan / AFP)