Az, hogy Washington ennyi katonai felszerelést és személyzetet vezényelt a közel-keleti térségbe, azt is eredményezheti, hogy határozatlan idejű kötelezettségeket vállal egy olyan régióban, amelybe kódolva van a politikai feszültség, és ahonnan a közelmúltig igyekezett kivonulni.
Az Egyesült Államok gyors és széles körű választ adott a gázai válságra. Közvetlenül a Hamász-támadások után Joe Biden két repülőgép-hordozót – egyenként nagyjából 7500 fős haditengerészeti kötelékkel – vezényelt a Földközi-tengerre és a Vörös-tengerre.
Ezek mellett egy Ohio osztályú, nukleáris fegyver hordozására is képes tengeralattjárót, fejlett vadász- és közeli légi támogató repülőgépeket, például F–16-os, F–15-ös, F–35-ös és A–10-es repülőgépeket telepített a térségbe. A Közel-Keleten már állomásozó mintegy 45 ezer amerikai katonai alkalmazotton felül további 1200 katonát is küldött. Mindezeken túl az Egyesült Államok Patriot légvédelmi zászlóaljakat is a regionális partnereihez irányított, köztük Irakhoz, Jordániához, Kuvaithoz és Szaúd-Arábiához, és legalább egy Terminal High Altitude Area Defense rendszert telepített a régióba.
Ez az első alkalom, hogy az Egyesült Államok a 2001-es afganisztáni inváziója óta ilyen fegyverrendszert a Közel-Keletre telepített.
A számottevő amerikai haderő és hadieszköz mellett Izrael közel 4 milliárd dollárt is kap évente az Egyesült Államoktól. A tengerentúli ország a második világháború óta több támogatást nyújtott Izraelnek katonai célokra (1948-as megalapítása óta összesen több mint 124 milliárd dollárt), mint bármely más országnak a világon. Október 7-e után Biden elnök kérelmet nyújtott be a kongresszushoz egy 14,3 milliárd dolláros, Izraelt segítő sürgősségi fegyvercsomagról. Ez a kérelem nem az Izraelnek nyújtott támogatás eddigi hiánya miatt, hanem az Egyesült Államok saját politikai működési zavarai miatt van még függőben.
A gyors és határozott válasz egyedülálló, különösen annak fényében, hogy Biden megfontolt, néha nehézkes döntéshozó hírében áll. E támogatás éles kontrasztban áll az orosz inváziót követően Ukrajnának nyújtott katonai segítséggel. Különösen kontrasztos, ha figyelembe vesszük, hogy Irán és helyettesítői Oroszországhoz képest korlátozott katonai fenyegetést jelentenek. Ráadásul az Ukrajnának nyújtott támogatás átláthatóságával ellentétben az Izraelnek küldött, látszólag feltétel nélküli fegyverszállítások homályosak, ami megdöbbenést váltott ki a kongresszusban, és a külügyminisztérium egyik tisztviselőjének lemondását vonta maga után. Az illető ugyanis egy nyilatkozatában ragaszkodott ahhoz, hogy Washington Izraelnek nyújtott támogatásának mértéke „nem szolgálja az amerikaiak hosszú távú érdekeit”.
Miközben a Biden-kormányzat megduplázta a további amerikai fegyverek és erők közel-keleti jelenlétét, nem egyértelmű, hogy az amerikai döntéshozók átgondolták-e az Egyesült Államok biztonsági szerepének, térségben való megerősítésének másod- és harmadrendű hatásait, valamint azt, hogy ezt az ellenfelek és a szövetségesek hogyan fogják megítélni. Konkrétan három kockázatot kell a Biden-kormányzatnak felismernie és kezelnie: az eszkalációt, a visszahatást és a túlterhelést – írják a szerzők.
Ami az elsőt illeti, bár a Pentagon azzal érvelt, hogy az október 7-e óta végrehajtott bevetések célja egy szélesebb körű háború megelőzése, ugyanilyen valószínűnek tűnik, hogy az amerikai erők megnövekedett létszáma inkább egy eszkalációs spirált indíthat el, mintsem hogy megelőzné azt. Október óta az Irakban és Szíriában állomásozó amerikai katonai személyzet ellen iráni támogatású csoportok által elkövetett támadások száma nőtt, még akkor is, amikor az Egyesült Államok növelte regionális jelenlétét, és megtorló csapásokat mért a fegyveresek szíriai infrastrukturális célpontjaira.
Úgy tűnik, hogy sem ezek a további erők, sem a többszöri légicsapások – köztük néhány olyan, amely a jelentések szerint a milícia tagjainak halálát okozta – nem vezettek Amerika ellenfeleinek elrettentéséhez. Sőt, az ilyen támadások ellentétes hatást váltottak ki; az Irán által támogatott jemeni húszi lázadók például nemrég lelőttek egy amerikai drónt a Vörös-tenger felett, és a konfliktus kezdete óta mérnek Izraelre csapásokat.
Lehetséges, hogy az Egyesült Államok fokozott katonai jelenléte visszatartotta Iránt és helyettesítőit a komolyabb provokációktól, de valószínűbb, hogy
sem Irán, sem a Hezbollah nem akarja az eszkalációt, mivel mindketten veszítenének egy regionális háború kitörésével. Ez a számítás azonban megváltozhat, különösen akkor, ha a palesztin áldozatok száma tovább növekszik, vagy ha Izrael úgy dönt, hogy hosszabb időre megszállja a Gázai övezetet.
Egy olyan helyzetben, amelyben a felek vörös vonalai nem egyértelműek, az Egyesült Államok fokozott katonai jelenléte a régióban növeli a téves kalkulációk kockázatát. Emellett indokot ad a keményvonalasoknak Teheránban és az iráni proxicsoportoknak – akik Washingtont az izraeli támadás bűnrészesének tekintik –, hogy tovább fegyverkezzenek, és eszkalációval fenyegetőzzenek.
Másodszor, az amerikai katonai jelenlét növelése nem csak az ellenfelek között indíthat el előre nem látható folyamatokat. Alááshatja az olyan kulcsfontosságú szövetségesekkel és partnerekkel való kapcsolatokat is, mint például Egyiptom, Jordánia, az Egyesült Arab Emírségek. Washington régóta a biztonsági garanciákra és a katonai segítségnyújtásra támaszkodik mint közel-keleti szerepvállalásának központi elemére. A Gázában súlyosbodó humanitárius válság, az arab világon végigsöprő Amerika-ellenesség hullámai, valamint az arab kormányok és Washington közötti nagyon is valós nézeteltérések Izrael hadjáratával kapcsolatban azzal fenyegetnek, hogy az amerikai–arab biztonsági együttműködés alapkövét erodálják – különösen, mivel az Egyesült Államok katonai jelenléte a régióban egyre láthatóbbá és ellentmondásosabbá válik.
Az arab államok alacsonyabb hőfokra állíthatják Washingtonnal a jövőbeli biztonsági együttműködést, ami szűkítheti a térségben az USA cselekvési mozgásterét. Szélsőségesebb esetekben a partnerországok akár fel is függeszthetik a közös hadgyakorlatokat, vagy szüneteltethetnek bizonyos védelmi beszerzéseket.
Bár egyetlen állam sem fog szakítani az Egyesült Államokkal, a konfliktus kétségtelenül bonyolítja azokat a kapcsolatokat, amelyek alapján az Egyesült Államok a térségben katonai és gazdasági érdekeit védheti. Emellett nyilván nem a Kínával és Oroszországgal folytatott szélesebb körű nagyhatalmi versengés az Egyesült Államok térségbeli politikájának fő mozgatórugója. Lehetséges ugyanakkor, hogy a regionális partnerek Peking vagy Moszkva felé fordulnak, ha túlságosan problémásnak találják a Washingtonnal való együttműködést.
Végül, Amerika térségbeli megváltozott magatartása a rossz beidegződések visszatéréséhez is vezethet – azon stratégia újbóli alkalmazásához, amely a nagy létszámú csapattelepítésekre és fegyverszállításokra támaszkodik a régió biztonságának biztosítása érdekében. Ez a megközelítés korábban sem tette biztonságosabbá a régiót. Ehelyett az Egyesült Államok több évtizedes katonai szerepvállalása megerősítette a regionális rivalizálást és a fegyverkezési versenyt, ami súlyosbította a helyi konfliktusokat, nem is beszélve az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziójának katasztrofális következményeiről: az invázió több százezer civil halálát, az Iszlám Állam (ISIS) felemelkedését és az Egyesült Államok globális hírnevének erodálódását eredményezte.
Ezen túlmenően a közel-keleti partnereknek nyújtott, évek óta tartó, feltétel nélküli amerikai biztonsági támogatás gyakran lehetőséget teremtett a rezsimek számára a regionális stabilitás megingatására és az emberi jogokat semmibe vevő cselekményekre. Példa erre az Egyesült Arab Emírségek támogatása a líbiai konfliktusba történő beavatkozásakor.
A térségen túlra tekintve, minél inkább rákényszerül Washington arra, hogy erőket telepítsen, fegyvereket és felszerelést szállítson a Közel-Keletre, annál nagyobb a veszélye annak, hogy olyan módon túlterheli saját magát, hogy képtelen lesz teljesíteni kötelezettségvállalásait és elrettenteni ellenfeleit a világ más részein – különösen az indo-csendes-óceáni térségben, ahol az Egyesült Államoknak egy nagyon magabiztos Kínával kell szembenéznie. A Washington közel-keleti partnerei által leginkább keresett fegyverrendszerek – például a Harpoon rakéták és a Patriot légvédelmi rendszerek – közül sok az olyan, amire Tajvannak is égető szüksége van a kínai agresszió elleni védekezés megerősítéséhez. Idővel a Közel-Keleten való, hosszabb ideig tartó bevetésük amortizálhatja ezeket a rendszereket, így azok nem állnak majd rendelkezésre, ha Ázsiában válsághelyzet alakul ki – írják a szerzők.
(Borítókép: Amerikai hadsereg az iraki határ közelében 2003. március 13-án. Fotó: Scott Nelson / Getty Images)