Nem meglepő, hogy obertauerni riportunk megmozgatta az Ausztriában dolgozó, és az Indexet rendszeresen böngésző magyar munkavállalók fantáziáját. Máris megérkezett az első olvasói reakció részletes levél formájában, amelynek írója beszámol saját tiroli élményeiről. Az úriember buszsofőr, és bár oda-vissza 1800 kilométert kell autóznia, ha meg akarja látogatni szeretteit Budapesten, egy percig sem érzi úgy, hogy rosszul választott, amikor egy Facebook-felhívásra kiutazott Söldenbe.
László – maradjunk csak a keresztnévnél, bár az ötvenöt éves férfi felhatalmazott teljes neve közlésére is – tavaly nyáron találkozott a Facebookon azzal a felhívással, amelyben sofőröket kerestek egy söldeni székhelyű buszvállalathoz. Mivel László éppen szakított barátnőjével – vagy a barátnője vele, ez már csak részletkérdés –, továbbá két huszonéves lányával sem volt éppen felhőtlen a viszonya, úgy döntött, lecsap a lehetőségre. Világéletében az autóvezetés volt a szenvedélye és a szakmája, hiszen taxisofőrként kereste a kenyerét. Még a katonaságtól rendelkezett a szükséges D kategóriás vezetői engedéllyel, ami a teherautók és a buszok kormányozásához is elegendő, és most sok év után elővette.
„De nem is ez volt igazából a döntő érv a kiutazás mellett, hanem azok a fotók, amiket a világhálón felkutattam a söldeni régióról – mondta László az Indexnek. – Olyan meseszerű volt a táj, hogy azt mondtam magamban, nekem ott a helyem. Szerencsére elég jól síelek, továbbá imádom a természetet, így aztán nem haboztam, és felkerekedtem.”
Sölden igazi síparadicsom az Ötztalban, nem messze az olasz határtól, vetekszik az előző riportunkban bemutatott Obertauernnel. A 2023–2024-es világkupa-sorozat nyitánya itt volt október végén, jelenleg is csaknem kétméteres hó borítja a lejtőket, a síterep hóbiztosságáról a Tiefenbach- és a Rettenbach-gleccser gondoskodik. Az Ötztal átnyúlik Olaszországba, Dél-Tirolba, ott találták meg minden idők legjelentősebb jégkorszaki embermaradványát, Ötzit, 1991. szeptember 19-én Olaszország és Ausztria határán, az Ötz-völgyi-Alpokban, a Hauslabjoch közelében, 3210 méter magasan. A mumifikálódott, 5300 évvel ezelőtt élt vadász, a „Jégember” megtalálása egy csapásra felhelyezte Ötztalt a világtérképre, és felpörgette az addig is pezsgő helyi turizmust.
„Természetesen hallottam Ötziről, tudtam, az a környék a turisták paradicsoma – említi László. – Szóval, tavaly augusztusban kocsiba ültem, jelentkeztem az Ötztaler nevű cégnél, amely Tirolnak abban a régiójában szervezi a tömegközlekedést, és rövid betanítást követően munkába is álltam. Ausztriában a Postbus a nagy közlekedési cég, amely Volánbusz és a BKV keveréke. Az Ötztalernek helyi és távolsági járatai is vannak, de síelőket is szállít, vannak 30-40 személyes nagy buszai, de kilencszemélyes kisbuszai is, az úgynevezett falubuszok. Nekem mindenféle járművet kell vezetnem, de nem gond, mindegyikhez értek.”
Ausztriában nagyon szigorúan betartják és betartatják az uniós szabályokat, az AETR-t ( Accord Européen Transports Routiers, magyarul Európai Közúti Szállítási Megállapodás). Ennek a leglényegesebb pontja, hogy egyfolytában nem vezethet 4,5 óránál többet a sofőr, utána kötelező beiktatni egy legalább 45 perces pihenőt.
„Mindezt tachográffal ellenőrzik, és az is lényeges, hogy minden második héten köteles kiadni a munkáltató két egybefüggő szabadnapot – sorolja László. – Szóval, nagyon odafigyelnek a munkavédelmi előírásokra, szó sem lehet a munkavállaló túlhajszolásáról, kizsigereléséről.”
Ha már szó esett a munkafeltételekről: Lászlóék szállása a garázs felső szintjén van, szépen berendezett garzonlakás, de a családosok nagyobb lakásban vannak elhelyezve.
Lászlónak havonta 250 eurót kell fizetnie a lakásért, ami kevesebb, mint 100 ezer forint, és ebben már a rezsi is benne van, beleértve az internetet.
Ez pont a fele a piaci árnak, a maradékot a cég állja. Közlekedésre egy fillért sem kell kiadni, fél perc alatt bent van a munkahelyén. Az autóját legfeljebb akkor használja, ha szabadnapján elmegy túrázni, vagy nagy ritkán hazavezet Budapestre.
„Sokat túrázok, síelni is szoktam, már-már profi szintre fejlesztettem a sítudásomat – büszkélkedik. – A cégnek vannak elektromos kerékpárjai, azokat is előszeretettel használom, és a jól felszerelt fitnesztermet is rendszeresen látogatom.”
Mindez gyönyörű, de hát egy magyar munkavállaló nem azért megy ki csaknem ezer kilométerre az otthonától, hogy elektromos biciklizzen és tökéletesítse a sítudását.
„A fizetés nem rossz, a költségek levonása után megmarad 2300-2500 euró, ebből élek. Sokat jelent, hogy míg otthon a hónap végére elköltöttem a fizetésem 80 százalékát, itt fordított az arány: a bérem 80 százaléka megmarad. Itt a túrázáson és a síelésen kívül nincs szórakozási lehetőség, persze kocsma van, de én nem iszom és nem is dohányzom. Természetesen be vagyunk jelentve, nem EKHO-ra, nem is minimálbérre, hanem a teljes fizetésünk beleszámít a nyugdíjalapba, és az egészségbiztosításunk is megoldott. Itt magától értetődik a 13. és 14. havi fizetés, ha pedig nem veszem ki a teljes szabadságomat, az öt hetet, a beragadt szabadnapokat is kifizetik. A munkakörülményeinkhez az is hozzátartozik, hogy új buszokat vezetünk, nem leharcolt tragacsokat, 400 000 kilométer után lecserélik a járműveket.”
Az Ötztalban minden két-három család kezében van, így a közlekedési cégek is, szinte mindenre a családias hangulat a jellemző. De azért ennek is vannak határai, ahogy az László szavaiból kiderül.
„Bármennyire is szeretnénk, itt lehetetlen meghitt, baráti viszonyt kialakítani az utasokkal. Hamar kiderült, hogy minket, 90 százalékban vendégmunkássofőröket csak a busz tartozékának tekintenek, afféle bantuk vagyunk nekik, ahogy ezt egymás között mondjuk. De ez van, amikor kijön Nyugatra az ember dolgozni, sajnos ezzel számolni kell.”
A cégnél dolgozó ötven buszsofőr között alig vannak osztrákok, a 90 százalék, mint említettük, vendégmunkás, kivétel nélkül Kelet-Európából.
„A legtöbben mi, magyarok vagyunk, tízen, közöttünk ketten a Székelyföldről – mondja László. – Van egy békéscsabai kollégám, otthon 260 ezer forintot keresett sofőrként úgy, hogy kidolgozta a belét. A többiek jórészt az egykori Jugoszláviából érkeztek, szerbek, horvátok, bosnyákok, macedónok, van egy lengyel, egy bolgár és még egy görög is. Nem számít, hogy sokan nem beszélnek semmilyen nyelvet az anyanyelvükön kívül, így is alkalmazzák őket, mert hiány van sofőrökből. Söldenben mindössze háromezren laknak, a szezonban viszont felmegy a létszám harmincezerre, valakinek el kell látnia ezt a rengeteg turistát.”
Az eddigiekből akár az is kiderülhetne, hogy László úgy él Söldenben, mint Marci Hevesen, de ez nincs teljesen így.
„Magányos vagyok, messze vannak a lányaim, az édesapám, és az a helyzet, hogy itt ismerkedni nagyon nehéz, jóformán csak az interneten lehet. Mit szépítsem, itt mi csak papíron vagyunk egyenrangú állampolgárok, a helyiek, ha nem is lenéznek minket, de nem nagyon keverednek velünk. Van még tíz évem a nyugdíjig, azt valószínűleg kitöltöm itt, hacsak nem történik valami változás a magánéletemben. Hiszen azért a jó fizetés és a gyönyörű természeti környezet sok mindenért kárpótol.”
László egy kicsit úgy érzi magát Söldenben, mint annak idején a katonaságnál. Persze azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy jól megfizetik, és hódolhat a szenvedélyének, a sízésnek és a természetjárásnak.
(Borítókép: László)