Minden jel arra utal, hogy az Egyesült Államok radikálisan csökkenteni kívánja jelenlétét a Közel-Keleten. Ebben az esetben a regionális hatalmaknak kell menedzselniük a térség biztonsági kihívásait.
A Gázai övezetben kitört háború hatására úgy tűnt, hogy a Közel-Kelet stabilitása ismét az Egyesült Államok külpolitikai agendájának középpontjába került. A Hamász október 7-i támadásait követő első napokban a Biden-kormányzat két repülőgép-hordozó csapásmérő csoportot és egy nukleáris meghajtású tengeralattjárót vezényelt a Közel-Keletre, miközben magas rangú amerikai tisztviselők utaztak a térségbe.
Aztán, ahogy a konfliktust egyre nehezebb volt megfékezni, az Egyesült Államok továbbment. November elején az Irán támogatását élvező csoportok által az amerikai katonai személyzet ellen elkövetett támadásokra válaszul az USA csapásokat mért az Iráni Iszlám Forradalmi Gárda szíriai fegyverraktáraira; január elején az amerikai erők Bagdadban megölték az egyik ilyen csoport magas rangú parancsnokát. Január közepén pedig, miután az Irán által is támogatott húszik kereskedelmi hajókat támadtak a Vörös-tengeren, az Egyesült Államok az Egyesült Királysággal közösen csapássorozatot indított ellenük – írja a Foreign Affairs hasábjain Dalia Dassa Kaye, a UCLA kutatója, és Sanam Vakil, a Chatham House Közel-Kelet- és Észak-Afrika-programjának igazgatója.
A szerzők szerint az említett beavatkozások ellenére nem lenne bölcs dolog arra fogadni, hogy az Egyesült Államok hosszabb távon jelentős diplomáciai és biztonsági erőforrásokat fordít a Közel-Keletre. Még évekkel október 7-e előtt több amerikai adminisztráció is kinyilvánította azt a szándékát, hogy visszavonul a térségből, hogy nagyobb figyelmet szenteljen a felemelkedő Kínának. A Biden-kormányzatnak emellett Oroszország ukrajnai háborújával is meg kellett küzdenie, ami tovább szűkítette a Közel-Keletre fordítható erőforrásokat. 2023-ra az amerikai tisztviselők nagyrészt lemondtak az Iránnal kötendő új nukleáris megállapodásról, ehelyett inkább informális deeszkalációs megállapodások megkötésére törekedtek. Ezzel egyidejűleg a kormányzat megerősítette a regionális partnerek, például Szaúd-Arábia katonai kapacitását, hogy megpróbálja átadni nekik a biztonsági terhek egy részét. Bár Joe Biden először Dzsamál Hasogdzsi újságíró meggyilkolása miatt vonakodott üzletet kötni Rijáddal, később mégis prioritásként kezelte a Szaúd-Arábia és Izrael közötti kapcsolatok normalizálását célzó megállapodást. Ebben azonban a palesztinkérdésről nem volt szó.
A terrortámadás azonban felborította ezt a megközelítést, kiemelve a palesztinkérdés központi szerepét, és közvetlenebb katonai szerepvállalásra kényszerítve az Egyesült Államokat. Mégis figyelemreméltó, hogy a gázai háború nem vezetett jelentős változásokhoz Washington alapvető irányultságában. A kormányzat továbbra is a szaúdi közvetítést szorgalmazza, annak ellenére, hogy Izrael ellenzi a kétállami megoldást, amit a szaúdiak minden ilyen megállapodás feltételévé tettek. És úgy tűnik, az amerikai tisztviselők továbbra is függetleníteni akarják az Egyesült Államokat a közel-keleti konfliktusoktól. Valószínűleg a gázai háború is ahhoz vezet, hogy Amerikának még kevesebb kedve lesz a régióban való szerepvállaláshoz. A közel-keleti kötelezettségvállalások megerősítése minden bizonnyal egyik amerikai politikai párt számára sem lesz nyerő stratégia a választási évben.
Az Egyesült Államok természetesen továbbra is jelen van a Közel-Keleten. Ha az amerikai erőkre mért rakétacsapások amerikai halálos áldozatokat követelnek, vagy ha a gázai konfliktushoz kapcsolódó terrortámadás amerikai civileket öl meg, az nagyobb amerikai katonai szerepvállalást kényszeríthet ki.
De arra várni, hogy az Egyesült Államok átvegye a vezetést a Gázai övezet hatékony irányításában és a tartós közel-keleti béke megteremtésében. Ez olyan lenne, mintha Godot-ra várnánk: a jelenlegi regionális és globális dinamika egyszerűen túlságosan megnehezíti Washington számára a domináns szerepvállalást.
Ez nem jelenti azt, hogy más globális hatalmak fogják felváltani az Egyesült Államokat. Sem az európai, sem a kínai vezetők nem mutattak nagy érdeklődést vagy képességet a feladat átvételére, még akkor sem, amikor az Egyesült Államok befolyása csökken. Tekintettel erre, a regionális hatalmaknak – különösen Izrael közvetlen arab szomszédjainak, Egyiptomnak és Jordániának, valamint Katarnak, Szaúd-Arábiának, Törökországnak és az Egyesült Arab Emírségeknek, amelyek a háború kezdete óta koordinálnak – sürgősen fel kell lépniük, és meg kell határozniuk egy közös utat a jövőre nézve – írják a szerzők.
A Hamász október 7-i brutális támadása és Izrael nagyszabású gázai hadjárata után rendkívül nehéz lesz közös nevezőt találni. És minél tovább tart a háború, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a Közel-Keleten szélesebb törések alakulnak ki. A támadásokat megelőző években azonban mind az arab, mind a nem arab államok megmutatták az együttműködés új formáinak lehetőségét, ami a kapcsolatok jelentős újrarendeződését jelentette az egész régióban. Sok ilyen kapcsolat érintetlen maradt még a háború hónapjai után is. A konfliktusok kezelése nagyon nehéz lesz, ha ezek a kormányok nem fognak össze, mielőtt ez a tendencia megfordulna.
Paradox módon az egyik legnagyobb erő, amely összetartja a régiót, maga a Gázai övezet és a palesztinkérdés lehet, amelyet a háború oly erőteljesen a világ figyelmének középpontjába állított. A radikalizálódás és a szélsőséges csoportok visszatérésének hosszú távú lehetőségével szembesülve a regionális vezetők nagyrészt összehangolták a háborúra adott politikai válaszaikat. Az Izraellel és a palesztinokkal szemben október 7. előtt alkalmazott eltérő stratégiák ellenére a közel-keleti kormányok nagyjából egyöntetűen azonnali tűzszünetet sürgetnek, ellenzik a palesztinok Gázából történő bármilyen elszállítását, humanitárius célú hozzáférést és sürgős segélynyújtást követelnek az övezetben, és támogatják az izraeli túszok szabadon bocsátásáról szóló tárgyalásokat a háború befejezéséért cserébe. A kérdés most az, hogy ezt az egységet sikerül-e egy legitim békefolyamat kiépítése felé terelni – írják a szerzők.
A gázai háború, miközben a palesztinkérdést ismét a nemzetközi érdeklődés előterébe helyezte, kiemelte a Közel-Keleten zajló új politikai dinamikát. Egyrészt úgy tűnik, hogy az Egyesült Államoknak csökkent a befolyása. Ugyanakkor a regionális hatalmak, köztük azok is, amelyek korábban egymással szemben álltak, kezdeményező szerepet vállalnak, részt vesznek a közvetítésben, és összehangolják politikai válaszaikat. Ahhoz azonban, hogy ez eredményre is vezessen, ezeknek a hatalmaknak tartósabb regionális intézményeket és megállapodásokat kell elfogadniuk.
Bár október 7-e még nem fordított meg minden regionális áramlatot, amely a deeszkaláció és a kiegyezés mellett szólt, az idő lassan kifut az újrakezdés lehetősége mögül. A vezető arab államoknak a regionális hatalmakkal, például Törökországgal együtt meg kell ragadniuk a pillanatot, hogy megmaradjon valamennyi a Gáza előtti közeledésből és az azóta kialakult koordinációból. A Közel-Kelet a számvetés pillanata előtt áll. Ha a gázai vérontás miatt megbénul, tovább süllyedhet a válságba és a konfliktusokba. Vagy elindulhat egy másik jövő építése.
(Borítókép: Amerikai katonák érkeznek a Zöld Rámpára a közel-keleti bevetésre 2020. január 4-én. Fotó: Andrew Craft / Getty Images)