Évtizedekig tartó nyugalom után az Antarktiszon felbomlóban van a status quo. Ma a kontinens az összeomlás szélén egyensúlyoz – szó szerint és átvitt értelemben is. Nemcsak az éghajlatváltozás alakítja át visszafordíthatatlanul a kontinens fizikai környezetét, hanem az Antarktiszra vonatkozó politika is gyorsan változik, mivel a nagyhatalmi verseny és az erőforrások iránti növekvő kereslet miatt a kontinens a globális napirendre került.
Kína, Irán és mások is feszegetik a kontinensen szankcionálható tevékenységek határait, és jövőbeli területi igényeket fontolgatnak. Tavaly ősszel Shahram Irani, az iráni haditengerészet parancsnoka bejelentette, hogy Teherán állandó bázis építését tervezi az Antarktiszon, sőt odáig ment, hogy azt állította, Iránnak valamilyen módon „tulajdonjoga” van a Déli-sarkon.
Novemberben aztán Kína eddigi legnagyobb antarktiszi flottája mintegy 460 fővel érkezett, hogy megépítse az ország ötödik kutatóállomását a kontinensen. Három hónap alatt végeztek a munkával, és az állomás februárban megnyílt. A kontinensen folytatott tevékenységeket szabályozó Antarktiszi Szerződés értelmében Kína terjeszkedése teljes mértékben megengedett.
Az, hogy az új állomás legális, nem szünteti meg azt a gyanút, hogy a kínai kutatóállomásokon katonai célú, akár megfigyelési tevékenységek is helyet kaphatnak. A kutatóműholdak hétfőn a jégtábla elmozdulásait követhetik nyomon, kedden pedig az ausztráliai erőmozgások feltérképezésére használhatók – írja a Foreign Affars hasábjain megjelent elemzésében Elizabeth Buchanan, a West Point Katonai Akadémia Modern Háborús Intézete 6633-as projektjének társigazgatója, az Ausztrál Stratégiai Politikai Intézet vezető munkatársa és az Ausztrál Nemzeti Egyetem Nemzetbiztonsági Kollégiumának szakértő munkatársa.
A nagyhatalmi versengés megjelenése az Antarktisz partjainál szakítást jelentene egy hosszú korszakkal, amelyben a kontinens a nemzetközi együttműködés helyszíne volt. Az 1961-ben hatályba lépett Antarktiszi Szerződés megtiltja a kontinens katonai célú használatát, és ehelyett a tudományos együttműködést támogatja. Az Antarktiszi Szerződések Rendszere néven ismertté vált további megállapodások sorozata sikeresen megtartotta a kontinenst semleges nemzetközi helyszínként. A rendszer azonban most minden eddiginél nagyobb feszültségnek van kitéve.
Az Antarktiszról az Atlanti-, az Indiai- és a Csendes-óceánra is el lehet jutni. A tengeren és a tengerparton hatalmas értékes ásványianyag-, kőolaj- és földgázlelőhelyekkel büszkélkedhet. A kontinens a globális kommunikáció szempontjából is központi szerepet játszik, mivel itt a legtisztább a világűr, ugyanis a levegőben lévő nedvesség megfagy, így az antarktiszi földi állomások létfontosságúak a műholdak működtetéséhez.
Megfigyelők gyakran vontak párhuzamot az Antarktisz és az Északi-sarkvidék között. A két régió hasonló a felszínen – a Föld szélsőséges pontjai, a sarkvidéki éghajlat. Ugyanazok az országok – nevezetesen Kína, Oroszország és az Egyesült Államok – érdeklődésének tárgyát képezik. Azonban döntő fontosságú, hogy a régiók igazgatása eltérő: az Északi-sarkvidéknek nincs szerződéses rendszere, míg az Antarktisznak van. Földrajzilag az Északi-sarkvidék tengeri terület, míg az Antarktisz kontinentális szárazföld.
Az Északi-sarkvidék nem része a globális közös javaknak; ez egy olyan régió, amelyet nyolc állam vitathatatlan szárazföldi területei vesznek körül. Mindkét világháború és a hidegháború idején az Északi-sarkvidék kulcsfontosságú hadszíntér volt. Irányítását 1996 óta az Északi-sarkvidéki Tanács segíti elő, egy kormányközi fórum, amely a kommunikációt és a környezetvédelmi partnerségeket támogatja. Oroszország 2022 februárjában végrehajtott teljes körű ukrajnai invázióját követően az Északi-sarkvidéki Tanács tagjai úgy döntöttek, hogy szüneteltetik a tanácsban végzett munkájukat, amíg Oroszország elnököl a tanácsban. Az eredmény Oroszország tényleges kivonulása volt az Északi-sarkvidéki ügyekből.
Miután 2023-ban az elnöki tisztség Norvégiára szállt, a tevékenységek újraindultak, de Oroszország részvétele nélkül. Februárban bejelentették, hogy fokozatosan újraindulnak a virtuális munkacsoportok ülései, miután egyes kutatók riadalmat keltettek az orosz sarkvidéki éghajlati adatok hiányának globális következményei miatt.
Az Antarktisznak az Antarktiszi Szerződésnek köszönhetően nem kellett átvészelnie ugyanezeket a nehézségeket. Eredetileg azért hozták létre, hogy az Antarktisz tudományos rezervátumként való kijelölésével megakadályozzák a hidegháborús feszültségek átterjedését a Déli-sarkra.
A kontinensen tilos a katonai tevékenység és a nukleáris fegyverek tesztelése, kivéve, ha az tudományos célokat szolgál.
A szerződő felek kötelesek szabad és tisztességes hozzáférést biztosítani a kutatóállomásaikhoz (és hajóikhoz), amelyeket ellenőrizni kell. Az Antarktiszon jól beváltak a szabályok, és nagyrészt sikerült a kontinenst elszigetelni a geopolitikai feszültségektől – írja a szerző.
Bár az Antarktiszi Szerződések rendszere évtizedekig stabilan tartotta a régiót, a nagyhatalmi verseny visszatérése új instabilitást hoz a Déli-sarkra, mivel egyes országok megpróbálják felforgatni a rendszert. Kína például anélkül építette meg új kutatóállomását, hogy a szükséges környezetvédelmi értékeléseket a szerződésben előírtaknak megfelelően benyújtotta volna a tagországoknak. Az orosz halászhajók a védett vizeken folytatott illegális halászati tevékenységek elrejtése érdekében meghamisították helyzetüket a Déli-óceánon. A különböző kötelezettségek be nem tartásának e példái jól szemléltetik, hogyan tesztelik az államok, hogy mennyire úszhatják meg a dolgot.
Az sem segít, hogy nincsenek olyan végrehajtási mechanizmusok, amelyek bármilyen szankcióval reagálnának a kétes tevékenységekre, vagy elrettentenének azoktól. Bár a nemzetközi ellenőrzési jegyzőkönyvnek ezt a funkciót kellene ellátnia, a valóság az, hogy a szerződés szövegében számos kiskapu van, amelyek lehetővé teszik az államok számára, hogy megkerüljék az ellenőrzéseket, ha azok szükségesek.
Oroszország például közismerten hozzáférhetetlenné tette az állomások kifutópályáit, és kikapcsolta az állomások rádióit, hogy megakadályozza a belső ellenőrzések elvégzésére érkező felek leszállását. A szerződés lehetővé teszi, hogy az ellenőrzéseket légi úton is elvégezzék, ami azt jelenti, hogy az ellenőrző csoportok technikailag ellenőrizhetik az orosz antarktiszi állomásokat anélkül, hogy belépnének azokba.
Ezúttal a szereplők mások: Peking gyorsan fontos szereplővé vált a kontinensen. Azzal, hogy Kína képes saját jégtörőket építeni – a pletykák szerint néhány éven belül egy nukleáris meghajtású jégtörő is debütálhat –, Peking az antarktiszi képességek és ezáltal a hatalom tekintetében is elkülönül az Egyesült Államoktól és Ausztráliától. Az Egyesült Államoknak két jégtörője van – a Healy és a Polar Star –, amelyek felváltva gyulladnak ki, és következetesen jóval a várható élettartamukon túl is hajtják őket.
Ausztrália, amely a legnagyobb szuverén igényt támasztja az Antarktiszra, egyetlen jégtörővel rendelkezik, amely bár vadonatúj, jelenleg nem képes hatékonyan feltankolni hazai kikötőjében. Mind az Egyesült Államok, mind Ausztrália jégtörőket bérel, hogy antarktiszi tevékenységét támogassa.
Az Antarktisz részben azért is sebezhető a stratégiai versennyel szemben, mert az országok már most is rendelkeznek ott tudományos jelenléttel, amely könnyen katonai jelenlétté alakítható. Az Egyesült Államok stratégiai tudományos központja – az Amundsen-Scott Déli-sarki Állomás – a kontinens mind a hét befagyott területét ellenőrizheti. A bázis 150 amerikai személyt fogad, akik tudományos kutatásokat végeznek és támogatnak. Délebbre, a nyári időszakban a McMurdo állomáson akár 1500 amerikai alkalmazott is tevékenykedik. Egy harmadik amerikai állomás, a Palmer, körülbelül 40 fő fogadására képes.
Ezek az állomások együttesen erős jelét adják az Egyesült Államok jelenlétének a kontinensen. Kínában a tudományos kutatómunka és a katonai tevékenység keveredése is ismert, és ezt a megközelítést mostanra törvénybe iktatták. A kínai kormány által „polgári-katonai fúziónak” nevezett doktrína szerint minden polgári kutatási tevékenységnek katonai alkalmazással vagy hasznossággal kell rendelkeznie Kína számára. Ez kiterjed Kína antarktiszi lábnyomára is.
Bár az Antarktiszi Szerződés tiltja a militarizálást vagy a katonai telepítést a 60. szélességi foktól délre – ami az egész kontinensre kiterjed –, a katonai személyzet és a felszerelések használata megengedett, ha azok tudományos kutatási célokat támogatnak. Számos ország támaszkodik a hadseregére az Antarktiszon. Argentína, Ausztrália, Új-Zéland, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok mind katonai eszközöket és személyzetet vetnek be az antarktiszi kutatási expedíciókon. Kína és Oroszország hadserege is nyújt logisztikai támogatást egyes nemzeti antarktiszi missziókhoz.
Ez a gyakorlat teljes mértékben az Antarktiszi Szerződés rendszerének keretein belül működik, de kétértelműsége egyértelmű biztonsági következményekkel jár.
Nehéz eldönteni, hogy a személyzet polgári vagy katonai műveleteket hajt-e végre. A rendszer a bizalomra épül, ami lehetőséget ad a visszaélésekre.
A műholdak egyértelmű példát jelentenek. Az olyan rendszerek, mint az Egyesült Államok GPS-e, a kínai BeiDou, az Európai Unió Galileója és az orosz GLONASS mind az antarktiszi földi vevőkészülékekre támaszkodnak működésük során. Bár ezek a rendszerek központi szerepet játszanak az antarktiszi tudományos kutatásban, egyértelmű katonai-biztonsági alkalmazásuk is van.
(Borítókép: Török tudósok megfigyelik és mintákat vesznek az óceánból a tengeri és édesvízi ökoszisztémák kutatásához a 8. Nemzeti Antarktiszi Tudományos Expedíció keretében az Antarktiszon 2024. február 12-én. Fotó:)