Nyolcszáz kilométeres felvidéki körutazásra invitáljuk az olvasót, amelynek állomásai: Szinyei Merse Pál, a nagy festő jernyei sírja, a berzevicei templom és a Berzeviczy család síremléke, a héthársi fogadó, a toporci Görgey-kastély és végül a roskoványi '48-as honvédemlékmű. Közben kaptunk egy kis havasesőt, de a Magas-Tátra fenséges látványa mindenért kárpótolt.
Tavaly augusztusban jártunk legutóbb a Felvidéken, természetesen akkor is a kimeríthetetlen energiatartalékokkal rendelkező Orosz Örs akcióját örökítette meg az Index stábja. Nemcsak szemtanúi, hanem segítői is lehettünk annak a magasztos cselekedetnek, amellyel visszaállítottuk a helyére a roskoványi honvédemlékművet. És akkor még nem is szóltunk arról a heroikus, az Index által is dokumentált munkáról, amit Örs végzett a Sajó megtisztításáért 2022 nyarán, amikor a folyóba ömlő méreg, az alsósajói Siderit vasércbányából kiömlő, nagy mennyiségű arzént tartalmazó szennyvíz gyakorlatilag kipusztította a folyó élővilágát.
Ezúttal az 1848-as honvédemlékművet avattuk fel hivatalosan eredeti helyén húsvét előtt az Eperjes felé vezető út felett. Itt, a völgyre néző domboldal peremén emeltük vissza a talapzatára daruskocsival jó fél évvel ezelőtt, és most időkapszulát helyeztünk el a talapzatánál az utókor okulására. A Felvidék egyik legelső '48-as emlékművét 1919-1920-ban az impériumváltás idején a csehek ledöntötték, de a derék tót atyafiak elásták, és ezzel megmentették az utókornak.
A Kárpát-medence időben első honvédemlékműve az egykori Sáros vármegyében, Héthárs (Lipany) és Roskovány (Rožkovany) község határában állt. A titokban állított emlékmű több mint száz évig pihent a föld alatt, mielőtt a Sine Metu aktivistái felfedezték és megmentették. Az emlékmű Gombaszögön várta sorsa jobbra fordulását, míg a felújítását követően, 2023 augusztusában nyáron visszakerült Roskoványba.
Apropó, Sine Metu. A latin kifejezés azt jelenti, félelem nélkül, és eredetileg (sőt, mind a mai napig) a Jameson ír whiskey mottója. Jelen esetben azonban a 2011-ben életre hívott Sine Metu Polgári Társulásról beszélünk, amely elsősorban a Gombaszögi Nyári Tábor szervezését elősegítő egyesület, azonban az Orosz Örs alapította és vezette társaság kiterjedt hagyományőrző és értékmentő tevékenységet folytat az egész Felvidéken.
Mostani riportunk végcélja is Roskovány, ahol Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója is jelen volt az időkapszula elhelyezésénél. Addig azonban feledhetetlen utazásban volt részünk, mintegy 800 kilométeren keresztül.
Miután Tornyosnémetinél (észrevétlenül) átléptük a határt, Kassán és Eperjesen keresztül megérkeztünk Jernyére. Itt nyugszik a helyi temetőben (amiből kettő van, mi először a rossz helyre mentünk) a nagy impresszionista festő, Szinyei Merse Pál, a magyar Mona Lisaként is ismert Lilaruhás nő című festmény mestere, nem messze szülőhelyétől, a szomszédos Szinyeújfalutól. A Pallas nagy lexikona 130 éve így említi Jernyét: „Kisközség Sáros vármegye sirokai járásában, (1891) 698 tót lakossal, szeszgyárral, a Szinnyey-Merse (sic!) család kastélyával, szép parkkal.”
Nem mindenki tudja, ki volt a csodálatos festmény modellje. (Egyébként a közelmúltban rekordáron elkelt Rippl-Rónai-festményt, a Kalitkás nőt is emlegetik a magyar Mona Lisaként...) Nos, Probstner Zsófiát, Szinyei Merse hitvesét ábrázolja a kép. A festő halálosan szerelmes volt feleségébe, akit 1873-ban vett el, de sajnos tizennégy évvel később a házasság felbomlott, Zsófia elhagyta a depresszióssá, egyre agresszívabbá váló művészt.
Ekkor még nem lehetett velünk Örs, az egész akció szervezője, mert délelőtt a Magyar Szövetség alelnökeként a szervezet pozsonyi székházában tárgyalt Peter Pellegrinivel, a szlovák köztársasági elnökválasztás első fordulója után állva maradt két jelölt egyikével. Nemcsak Pellegrini (akit felvidéki ismerőseink csak Pelle néven becéznek), hanem Ivan Korcok, a másik aspiráns is keresi a mérleg nyelvét képező magyar párt kegyeit, Korcokkal is tárgyalni készült Örs a második forduló előtt, a gond csak az, hogy egyik kandidáló politikus sem igazán magyarbarát...
No, de ez csak egy kitérő, máris megérkeztünk körutunk második állomására, Berzevicére. Az itteni katolikus templom udvarán áll (szlovákul Brezovica) Berzeviczy Tivadar királyi tanácsos, királyi tanfelügyelő, továbbá Berzeviczy Edmund (Ödön), Sáros megye főjegyzője és Berzeviczy Albert emlékműve. Utóbbi a jeles család leghíresebb sarja, ő volt a Magyar Olimpiai Bizottság első elnöke és nem mellesleg a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is. (Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Értéktőzsde korábbi elnöke, a BOM a Magyar Sportért Alapítvány kuratóriumának elnöke Berzeviczy Albert ükunokája, ő bocsátott az Index rendelkezésére egy családi fotót.)
Berzeviczy Tivadar a szabadságharc idején a magyar honvédők sáros megyei vezére volt. 1849 elején huszár kapitányként harcolt a kassai ütközetben. 1865-ben a Deák Párt tagjaként országgyűlési képviselővé választották. Eötvös Józseffel és Trefort Ágostonnal együtt az 1868-as „nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” című, a kor szellemét tekintve felettébb liberális törvény előkészítő bizottságának tagjaként dolgozott.
Szinyei Merse Amália bátyjának (Szinyei Merse Félix) fia volt Szinyei Merse Pál festőművész, míg nővérének (Szinyei Merse Emma) férje Dessewffy Arisztid honvéd tábornok, az aradi 13 vértanú egyike.
Berzeviczy Tivadarnak egyébként Szinyei-Merse Amália volt a felesége, aki nem más, mint a híres festő nagynénje. Így tehát a két történelmi család összefonódott...
Ennyi családtörténeti utazás után a valóságban is útrakeltünk, és elautóztunk Héthársra (Lipany), ebbe a Roskovánnyal szomszédos községbe, amelynek határában 1849. június 20-án a sokszoros túlerőben lévő cári sereg vereséget mért a lengyel önkénteseket és szlovákokat is felvonultató magyar honvéd seregre. A csata ötvenedik évfordulója alkalmából, 1899-ben az emlékművet áthelyezték, majd 1918-ban a csehek ledöntötték, és a helyiek elföldelték, hogy megmentsék az utókornak.
2020-ban a Sine Metu egyesület tagjai megtalálták az emlékmű maradványait, és Gombaszögön, ahogy már említettük, restaurálták.
Most pedig a roskoványi önkormányzat és a Nemzeti Örökség Intézete támogatásával ünnepélyesen is felavatták, a magyar-szlovák együttműködés szép és követendő példájaként.
De előbb még egy kitérőt tettünk Toporcon (Toporec), a Görgey-kastélynál!
A hatalmas épület most már viszonylag elfogadható állapotban van, bár még messze attól, hogy késznek nevezhetnénk. Amit eddig sikerült elérni a restaurálás terén, az nagyrészt Slavomir Regecnek köszönhető. Az Astra Polgári Társulás elnöke elmondta, hogy önkéntes munkával kezdték a tető újraépítését, melyet egyelőre pléhből tudtak megoldani. A szlovák kulturális minisztériumból és a helyi, megyei önkormányzatoktól sikerült csekély összegű támogatást szerezniük, eddig összesen 100 ezer eurót fektettek bele, 50 százalék önrésszel. „A történelmi Magyarország jeles személyiségei nőttek fel ebben a kastélyban. Gyerekkorunkban fájdalommal néztük a pusztulását, ezért úgy döntöttünk megmentjük, és turisztikai látványossággá tesszük. Már most is érkeznek magyar turisták, és örülnek, hogy újraéled a kastély” – mondta az Indexnek Slavomír Regec. Hosszú távon múzeum is lesz a kastélyban, az emeleten pedig kereskedelmi szálláshelyként funkcionáló helyiségek.
A kastélypark temetője a Görgey család megannyi jeles személyiségének nyughelye. Itt van például Görgey Arthur (sic!) honvédtábornok nejének, Anbonin Adélnek a sírja is, maga Görgei Artúr a Fiumei úti sírkertben nyugszik.
Ami a német eredetű Görgey családot illeti, 1240 körül települt be az ős, Görgey Arnold a tatárjárás nyomán elnéptelenedett Szepességbe, ahogy azt a helyi, alapvetően román stílusú templom falán látható emléktábla is hirdeti.
Ami azt illeti, a környék csodaszép, a nem is olyan messzi távolban jól láthatók a Magas-Tátra hófödte ormai.
A levegő csípős, Európa legkisebb területű magashegységének jeges lehelete idáig érződött, kétszer is eleredt a havaseső (!), de mikor elértük a roskoványi honvédemlékművet, újból kisütött a nap.
Ilyen szeszélyes errefelé az időjárás nem messze a lengyel határtól, a két, sebes vizű folyó, a Poprád és a Dunajec mentén.
Nem véletlenül említjük e két folyót. Tudniillik az a csapadék, ami lehullik (eső, havaseső, hó, mikor mi) a Kárpát-medencében, annak minden cseppje előbb-utóbb a Dunába kerül, mivel ez a csodálatos földrajzi egység szinte teljes egészében Európa legnagyobb folyamának a vízgyűjtő területe.
Kivéve... Kivéve a Poprádot és a Dunajecet, mert ez a két folyó északi irányban áttöri a Kárpátokat, és a Visztulába ömlik!
E kis röpke hegy- és vízrajzi kitérő után megérkeztünk a roskoványi domboldalra, ahol Móczár Gáborral, az időközben szintén megérkező Orosz Örssel, továbbá Stanislav Girásekkel, a roskoványi polgármesterrel, aki elismerésre méltó módon fejet hajtott a honvédek emlékoszlopa előtt, elhelyeztük az időkapszulát a szobor talapzatánál. A kapszula többek között aznapi újságokat, szlovákot és magyart is, továbbá 2024-es kiadású egyeurós érmét, sőt, még egy eredeti Kossuth-bankót is tartalmaz!
Lehet, hogy talán egyszer, a nem is olyan távoli jövőben megvalósul a Kárpát-medencei népek békés együttélése?
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)