Úgy tűnik, a nyugati külpolitikai elit kulcsemberei gondolatolvasók: azt állítják, hogy pontosan tudják, mik Vlagyimir Putyin orosz elnök szándékai. A prominens tisztviselők és politikai kommentátorok egyre inkább egyetértenek abban, hogy Putyin ambíciói határtalanok, és hogy Ukrajna csak az első célpontja.
Joe Biden amerikai elnök pontosan ugyanezt a figyelmeztetést adta ki még 2023 decemberében, ahogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár is. A nyugati tisztviselők nem biztosak abban, hogy Oroszország mikor fog nekimenni a NATO-nak, de egyre népesebb kórus hangoztatja, hogy elkerülhetetlen egy szélesebb körű háború, ha Moszkvát nem győzik le határozottan – írja a Foreign Policy hasábjain megjelent elemzésében Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem Robert és Renée Belfer nemzetközi kapcsolatok professzora.
Ahogy Walter Lippmann figyelmeztetett:
Amikor mindenki egyformán gondolkodik, senki sem gondolkodik túl sokat.
Az egyszerű tény az, hogy ezen tisztviselők közül senki sem tudja, hogy Putyin vagy Oroszország mit fog tenni, ha az ukrajnai háború úgy ér véget, hogy Ukrajna 2022 előtti területének egy része Oroszország ellenőrzése alá kerül. És senki más sem, kivéve talán magát Putyint – és lehet, hogy ő maga sem tudja biztosan. Lehetséges, hogy Putyinnak valóban hatalmas ambíciói vannak, és megpróbál egy költséges ukrajnai siker után egy újabb támadást végrehajtani valahol máshol. De az is teljesen lehetséges, hogy az ambíciói nem terjednek túl azon, amit Oroszország – hatalmas költségekkel – már megszerzett, és nincs szüksége vagy akarata arra, hogy többet kockáztasson. Putyin például nemrég kijelentette, hogy Oroszország nem fogja megtámadni a NATO-t, bár arra is rámutatott, hogy az Ukrajnának szállított F–16-osok vagy más repülőgépek legitim célpontok lennének, ha egyszer ott telepítik őket. Senki sem veheti készpénznek Putyin biztosítékait, de azt sem szabad automatikusan feltételezni, hogy minden, amit mond, hazugság.
Az a meggyőződés, hogy Putyinnak korlátlan ambíciói vannak, részben azon a jól ismert liberális állításon alapul, hogy minden autokrata eleve agresszív és nehezen elrettenthető. A logika egyszerű:
Putyin diktátor, ergo Putyin nem fog megállni Ukrajnánál. Quod erat demonstrandum.
Ez a szillogizmus a liberális elit hitvallása, de kevés bizonyíték támasztja alá. Az biztos, hogy néhány diktátor – például Napóleon vagy Adolf Hitler – veszélyes sorozatos agresszor volt, ezért minden autokratát, akivel manapság véletlenül összetűzésbe kerülünk, elkerülhetetlenül „egy újabb Hitlernek” bélyegeznek.
Más diktátorok azonban meglehetősen jól viselkedtek a nemzetközi színtéren, bármilyen felháborító volt is a viselkedésük otthon. Mao Ce-tung bárki definíciója szerint zsarnok volt, és politikája több millió honfitársának haláláért volt felelős, de Mao egyetlen hódító háborúja Tibet 1950-es elfoglalása volt. Otto von Bismarck Poroszországa nyolc év alatt három külön háborút vívott, de az 1871-ben kovácsolt egységes Németország a század hátralévő részében határozottan status quo hatalom volt. Ahogyan Sztanyiszlav Andreski sok évvel ezelőtt érvelt, sok katonai diktatúra azért hajlik a békére, mert ha háborúba indulnának, akkor saját polgáraikat kellene felfegyverezniük, és ez veszélyeztetné a hatalmuk megtartását. Az a tény, hogy Putyin kegyetlen diktátor, aki bebörtönzi vagy meggyilkolja hazai riválisait, és más aljas cselekedeteket követ el, szinte semmit sem mond arról, hogy meg akar-e hódítani egy csomó, Oroszországgal szomszédos államot, vagy hisz-e abban, hogy képes lenne rá. És aligha kell ahhoz diktátornak lenni, hogy valaki provokálatlan, illegális és rendkívül pusztító háborút indítson; van példa néhány kiemelkedő liberális demokráciára, amely többször is megtette ezt.
Másodszor, Oroszország nem lesz olyan állapotban, hogy újabb agresszív háborúkat indíthasson, amikor az ukrajnai háborúnak végre vége lesz. Az amerikai hírszerzés úgy véli, hogy Oroszország több mint 300 ezer katonát vesztett el Ukrajnában, valamint több ezer páncélozott járművet és több tucat hajót és repülőgépet. Putyin vonakodott további csapatmozgósításokat elrendelni – bár most, hogy „újraválasztása” bekövetkezett, megteheti –, egyrészt azért, mert az ilyen intézkedések tovább gyengítenék az orosz gazdaságot, másrészt pedig a népi elégedetlenséget kockáztatják. A nyugati szankciók nem ártottak annyira az orosz gazdaságnak, mint azt az Egyesült Államok és szövetségesei remélték, de a hosszú távú gazdasági következmények Oroszország számára még mindig súlyosak lesznek. Hosszú, hagyományos háborút vívni költséges, és egy újabb háborút kezdeni, amikor a jelenlegi véget ér, még vakmerőbb lenne, mint Putyin eredeti döntése, hogy egy szerinte könnyű „különleges katonai műveletet” indítson. Nem ugyanilyen valószínű, hogy Oroszország ukrajnai nehézségei miatt Putyin a jövőben sokkal óvatosabb lesz, még akkor is, ha hadserege végül pirruszi győzelmet arat?
Harmadszor, ha Putyin elsősorban azért döntött a támadás mellett, hogy megakadályozza Ukrajna nyugati pályára állását és egy nap a NATO-hoz való csatlakozását, akkor elégedett lehet, ha egy későbbi békemegállapodásban kizárják ezt a lehetőséget. Az államok gyakran inkább félelemből, mint kapzsiságból indítanak háborút, és ha Oroszország biztonsági félelmei csökkennének, akkor feltehetően csökkenne az ösztönzése arra, hogy más európai országokat is támadjon.
A NATO tagjainak természetesen nem szabad ezt a lehetőséget biztosra venniük, de ugyanolyan hihető, mint az a feltételezés, hogy Putyin céljainak nincsenek határai.
A szerző kiemeli, hogy nem azt mondja, hogy tudja, mit fog tenni Putyin. Azt sem gondolja, hogy egyszerűen feltételeznünk kellene, hogy a szándékai jóindulatúak, vagy hogy az ukrajnai háború végeztével megbízhatóan fenntartja majd a status quót Európában. Ami ellen tiltakozik, azok azok a befolyásos hangok, akik azt állítják, hogy pontosan tudják, mit fog tenni, és akik puszta találgatásokra alapozzák azt, hogy továbbra is irreális célokat fog követni.
Ha az ukrajnai háború nem teljes ukrán győzelemmel fog végződni, akkor a megfelelő válasz az, hogy kevésbé valószínűvé tegyük, hogy más országok Ukrajna sorsára jussanak a jövőben. Mivel egyikünk sem tudja, hogy Putyin mit tehet, a NATO európai tagjainak növelniük kell védelmi képességeiket, és ki kell javítaniuk minden nyilvánvaló sebezhetőséget. Ugyanakkor azonban az Egyesült Államoknak és NATO-szövetségeseinek el kell ismerniük Oroszország jogos biztonsági aggályait – és mint minden országnak, Oroszországnak is vannak ilyenek –, és meg kell fontolniuk, mit tehetnek ezek eloszlatása érdekében. Egy ilyen erőfeszítés ellentmondásos és nehéz lenne, tekintettel arra a makacs vágyra, hogy Oroszország „megfizessen” azért, amit tett. A bölcs államvezetés azonban előretekintő, és a jövőbeni háború megelőzésének kellene elsőbbséget élveznie. Ehhez a hiteles elrettentés és a hiteles biztosítékok kombinációjára lesz szükség, hogy Putyinnak vagy utódainak kevésbé kelljen erő alkalmazását fontolgatniuk, és kevésbé bízzanak abban, hogy ezzel Oroszország jobban járna – írja Walt.
(Borítókép: A háborúban lerombolt templom látképe Bohorodychne Donyecki területen Ukrajnában 2024. április 5-én. Fotó: Fotó: Wojciech Grzedzinski / Anadolu / Getty Images)