Első pillantásra a világgazdaság megnyugtatóan reziliensnek tűnik. Amerika még úgy is fellendülésben van, hogy a Kínával folytatott kereskedelmi háborúja elmérgesedett. Németország kibírta az orosz gázszállítások kiesését anélkül, hogy gazdasági katasztrófa érte volna. A közel-keleti háború sem okozott olajsokkot.
A rakétákkal lövöldöző húszi lázadók alig befolyásolták a globális áruforgalmat. A világgazdaságot GDP-arányosan nézve a kereskedelem kilábalt a világjárványból, és az előrejelzések szerint idén egészséges növekedés várható.
Ha azonban mélyebbre nézünk, megpillanthatjuk a sebezhetőséget. A világgazdaságot a második világháború óta irányító rend évek óta erodálódik. Ma már közel áll az összeomláshoz. Aggasztóan sok kiváltó ok elindíthatja az anarchiába süllyedést, ahol csak az erő számít, és a háború ismét a nagyhatalmak eszközévé válik. Még ha nem is kerül sor komoly konfliktusra, a normák összeomlásának hatása a gazdaságra gyors és brutális lehet – írja elemzésében a The Economist.
A régi rend felbomlása mindenütt látható. Négyszer annyi nemzetközi szankció van hatályban, mint az 1990-es években; Amerika nemrégiben „másodlagos” büntetéseket szabott ki az orosz hadsereget támogató szervezetekre. Támogatási háború folyik, ahogy az országok igyekeznek lemásolni Kína és Amerika hatalmas állami beavatkozásait a gazdaság zöldítésének területén. Bár a dollár továbbra is domináns és a feltörekvő gazdaságok ellenállóbbak, a globális tőkeáramlások kezdenek széttöredezni.
A régi rendszert biztosító intézmények vagy már megszűntek, vagy gyorsan veszítenek hitelességükből. A Kereskedelmi Világszervezet jövőre lesz 30 éves, de több mint öt évet töltött tetszhalott állapotban az amerikaiak érdektelensége miatt. Az IMF-et identitásválság sújtja, a zöldprogram és a pénzügyi stabilitás biztosítása között vergődik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa megbénult. A Nemzetközi Bírósághoz hasonló nemzetek feletti bíróságokat egyre inkább fegyverként használják a háborúzó felek. A múlt hónapban amerikai politikusok, köztük Mitch McConnell, a republikánusok szenátusi frakciójának vezetője, szankciókkal fenyegették meg a Nemzetközi Büntetőbíróságot, ha az elfogatóparancsot ad ki Izrael vezetői ellen, amit Dél-Afrika népirtással vádol.
A széttöredezettség és a hanyatlás lopakodó adót vetett ki a globális gazdaságra: hatása érzékelhető, de csak akkor, ha tudjuk, hol keressük. Sajnos a történelem azt mutatja, hogy az összeomlás alapvetőbbé, kaotikusabbá és hirtelenebbé is válhat. Az első világháború véget vetett a globalizáció aranykorának, amelyről akkoriban sokan azt feltételezték, hogy örökké tart majd. Az 1930-as évek elején, a gazdasági világválság kitörését és a Smoot–Hawley-vámokat követően az amerikai import mindössze két év alatt 40 százalékkal esett vissza. 1971 augusztusában Richard Nixon váratlanul felfüggesztette a dollár aranyra való átválthatóságát; mindössze 19 hónappal később a rögzített árfolyamok Bretton Woods-i rendszere szétesett.
Ma egy hasonló válság nagyon is elképzelhetőnek tűnik. Donald Trump visszatérése a Fehér Házba a maga zéróösszegű világnézetével tovább folytatná az intézmények és normák erózióját. Az olcsó kínai import második hullámától való félelem ezt felgyorsíthatná.
Egy Amerika és Kína közötti, Tajvanért folytatott nyílt háború – vagy a Nyugat és Oroszország közötti –, mindenre kiterjedő összecsapás teljes összeomlást okozhatna.
E forgatókönyvek közül sokban a veszteség komolyabb lehet, mint azt gondolnák. Divatos a korlátlan globalizációt bírálni, mint az egyenlőtlenség, a globális pénzügyi válság és az éghajlatváltozás okozóját. Az 1990-es és 2000-es évek – a liberális kapitalizmus csúcspontja – eredményei azonban páratlanok a történelemben. Kínában százmilliók emelkedtek ki a szegénységből, ahogy Kína integrálódott a világgazdaságba. A csecsemőhalandóság világszerte kevesebb mint a fele az 1990-es értéknek. A világ népességének állami alapú konfliktusok által megölt aránya 2005-ben elérte a háború utáni mélypontot, 0,0002 százalékot; 1972-ben ez az arány ennek közel negyvenszerese volt. A legfrissebb kutatások azt mutatják, hogy a „washingtoni konszenzus” korszakában, amelyet a mai vezetők fel akarnak váltani egy újabbal, a szegény országok növekedést produkáltak, és felzárkóztak a gazdag világhoz.
A rendszer hanyatlása azzal fenyeget, hogy lelassítja ezt a fejlődést – vagy akár vissza is fordíthatja. Ha pedig egyszer már megtört, nem valószínű, hogy új szabályokkal pótolható. Ehelyett a világ ügyei a banditizmusnak és az erőszaknak kedvező anarchia természetes állapotába fognak süllyedni. Bizalom és az együttműködés intézményes keretei nélkül az országoknak egyre nehezebb lesz megbirkózniuk a XXI. század kihívásaival, a fegyverkezési verseny megfékezésétől a mesterséges intelligencián keresztül a világűrben való együttműködésig. A problémákat a hasonlóan gondolkodó országok klubjai fogják kezelni. Ez működhet, de gyakrabban jár majd kényszerrel és ellenszenvvel – mint például Európa szén-dioxid-határvámjai vagy Kína és az IMF közötti viszály.
Ha az együttműködés átadja helyét az erőfitogtatásnak, az országoknak egyre kevesebb okuk lesz a béke fenntartására.
A Kínai Kommunista Párt, Vlagyimir Putyin vagy más cinikusok szemében egy olyan rendszer, amelyben csak az erő számít, ez nem lenne újdonság. Ők a liberális rendet nem magasztos eszmék megvalósulásának, hanem az amerikai hatalom nyers gyakorlásának tekintik – egy olyan hataloménak, amely most azonban szerintük hanyatlóban van.
Igaz, a második világháború után kialakult rendszerben sikerült összeházasítani Amerika internacionalista elveit és stratégiai érdekeit. A liberális rend azonban a világ többi része számára is hatalmas előnyöket hozott. A világ szegényei közül sokan már most is szenvednek attól, hogy az IMF képtelen volt megoldani a Covid–19-világjárványt követő államadósság-válságot. Az olyan közepes jövedelmű országok, mint India és Indonézia, abban reménykednek, hogy kihasználhatják a régi rend széttagoltsága által teremtett lehetőségeket, végső soron azonban mégis a világgazdaság integráltságának és kiszámíthatóságának megőrzésére támaszkodnak. A fejlett világ nagy részének jóléte, különösen az olyan kis, nyitott gazdaságoké, mint Nagy-Britannia és Dél-Korea, teljes mértékben a kereskedelemtől függ. Az erős amerikai növekedésnek köszönhetően úgy tűnhet, hogy a világgazdaság mindent túlélhet, ami csak rázúdul. Ez azonban egyáltalán nem így van.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin és Joe Biden 2021-ben. Fotó: Peter Klaunzer – Pool / Keystone / Getty Images)