Az egykori Szovjetunió kimagasló katonai erejének időszakában alig volt olyan ország, mely apró jelzésekkel vagy demonstratív kiállással jelezni merte volna az európai labdarúgás színterén, hogy ami Magyarországon, vagy később Afganisztánban történt, az elítélendő. Az orosz agresszor ukrajnai háborújával azonban most nagyot fordult a sportpolitika. Mutatjuk a példákat.
Azzal, hogy 2022. február 14-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, a most zajló labdarúgó-Európa-bajnokságra készülő orosz nemzeti válogatott lába alól kihúzták a szőnyeget. Két héttel az inváziót követően, február 28-án az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) már ki is zárta az oroszokat, így októberben a selejtezőcsoportok összeállításának frankfurti sorsolásán Oroszország neve egyik kalapban sem szerepelt. (A büntetés mérlegelésénél az oroszokat kiszolgáló Fehéroroszország kizárása is felmerült, ám végül az őket idegenben 5–0-ra verő Svájc és Románia jutott tovább az I csoportból.) Az oroszoktól a szentpétervári BL-döntő megrendezésének jogát is elvették.
Tekintettel arra, hogy az Európa-bajnokság, mint a kontinens egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó futballviadala csak 1960-tól indult, a Magyarországgal szembeni 1956-os orosz katonai agresszió, illetve az arra adott európai reakciók még nem tükröződhettek benne. Nem érdektelen ugyanakkor, hogy a szovjet labdarúgó-válogatott nemzetközi versenyen elért három aranyérme közül az egyiket épp 1956. december 8-án, a magyar forradalom vérbefojtása után szerezte meg. A nyári olimpiát ekkor november 24. és december 8. között Melbourne-ben rendezték. A Népsport korabeli beszámolója szerint a döntőre az eső ellenére 100 ezer néző volt kíváncsi a helyszínen. A novemberi történések elleni tiltakozásnak nem maradt sok nyoma a labdarúgó-eseményen, ha csak nem értékeljük a magyar sportlap névtelen tudósítójának sorait, aki szerint:
Sötét felhők kergették egymást az égbolton, és hideg szél söpört végig a stadionon.
Ha valamelyik labdarúgó-válogatott az ’56-os forradalom eltiprásának kárvallottja volt, az a magyar ifjúsági válogatott, az MLSZ ugyanis összes december 1-je utáni mérkőzését letiltotta, és erről táviratban tájékoztatták a mérkőzések lejátszásában érdekelt svájci, olasz és NSZK labdarúgó-szövetségeket is. Felnőtt válogatottunk szeptember 23-án (egy hónappal a forradalom kitörése előtt) még 1:0-ra verte Moszkvában a szovjeteket, utolsó mérkőzését pedig október 14-én Ausztria ellen játszotta. Az orosz invázió után azonban elveszítette alapembereit – Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán is külföldön maradt –, az aranycsapat szétesett, a nagyok közül többen Spanyolországban találták meg új csapatukat.
A magyar nemzeti tizenegy szovjetekhez fűződő különös viszonyát az első Európa-bajnokság (akkori nevén Európai Nemzetek Kupája) is megmutatta. 1960-ban az elsőként Franciaországban megrendezett kontinensbajnokságon csapatunk rögtön az első körben összekerült a szovjet válogatottal, ahol oda-vissza kikaptunk. Nagy meglepetésre viszont
a Szovjetunió csapata egészen a döntőig menetelt, ahol a jugoszlávokat legyőzve megszerezték az első Európa-bajnoki trófeát.
A szovjet típusú szocialista hatalomgyakorlás az 1960-as labdarúgó-viadalon azonban nem maradt teljesen reflektálatlanul. A lengyeleket kiejtő és esélyesnek számító spanyol csapat a négyes finálét megelőző selejtezőben (a negyeddöntőben) a szovjetek ellen az antikommunista autoriter elnök Francisco Franco tábornok utasítására – egyértelműen politikai okból – egyszerűen nem állt ki.
1979 decemberében a szovjet csapatok megszállták Afganisztánt, 1980-ra már csaknem 100 ezer fős intervenciós hadsereg állomásozott az országban. Az iszlám térhódításának megakadályozásával és a szovjet rendszer megszilárdításának igényével indokolt szovjet invázió egészen 1989 februárjáig tartott és becslések szerint 1 és 2 millió közötti afgán áldozata volt.
1980 júliusában először rendeztek nyolccsapatos Európa-bajnokságot, ezúttal Olaszországban. Ennek előkészületi mérkőzéseit már 1978-ban elkezdték lejátszani. A szovjet csapat a 6. csoportban szerepelt, de még mielőtt sor került volna a fegyveres beavatkozásra Afganisztánban, a csapat a 4. helyen végzett és kiesett. (Bár a magyar válogatott ugyanebben a csoportban 1978-ban legyőzte 2–0-ra, ’79-ben pedig 2–2-t játszott a szovjetekkel, csak a második helyet tudta megszerezni és szintén kiesett.)
A szovjet katonai agressziót ugyan a nemzetközi közvélemény elítélte, az Egyesült Államok pedig még kereskedelmi szankciók bevezetéséről is döntött, igazán nagy visszhangot nem váltott ki a futball különböző színterein. Az USA, és vele együtt több tucat ország ugyan magáévá tette a híres szovjet atomtudós, Szaharov felhívását, amellyel kezdetben az 1980-as moszkvai olimpiát Görögországba akarták áthelyeztetni, végül pedig bojkottálták az egész eseményt,
a szovjetek elleni 1980-as diszkvalifikációs lendület az 1988-as labdarúgó-Európa-bajnokságra teljesen kifújt.
A látványos tiltakozások elmaradásában közrejátszhatott, hogy az 1984-es Eb-re az oroszok ki sem jutottak, később pedig – a nyolcvanas évek második felére – a politikai fókusz a Szovjetuniót illető glasznoszty és peresztrojka irányába tevődött át (mi több, 1987-ben már az afganisztáni kivonulás terve is felmerült).
1988. június 10-től szintén Németországban (az NSZK-ban) rendezték a foci-Eb-t, ekkor azonban még javában páncélosok dübörögtek Afganisztán földjén, ugyan már Oroszország irányába, de még a visszavonulás útvonalán sűrű bombázásokkal. A Szovjetunió együttese a 3. csoport selejtezőköréből jutott végül a döntőbe, ahol a hollandokkal szemben csak az ezüstérmet szerezték meg. Marco van Basten, a hollandok gólkirálya fanatikus szurkolótáborról áradozott, az Eb értékelésekor nyoma sem volt nagypolitikai utalásoknak. Rinus Michels, Hollandia szövetségi kapitánya értékelése szerint ez volt eddigi pályafutása legszebb eseménye.
A most zajló 2024-es németországi Európa-bajnokságra az ukránok Münchenbe hozták a porrá lőtt harkivi stadion egy teljes szektorát, hogy azt kiállítva mutassák meg a focidrukkereknek a háború brutalitását és hatását a sportra.
(Borítókép: Egy harkivi stadion lelátójának installációja Münchenben 2024. június 17-én. Fotó: Angelika Warmuth / Reuters)