Fonnyadt kaktusz, törött virágcserepek, felborított bútorok látványa fogad a Nir Oz kibucban, ami az egyik legsúlyosabb támadást szenvedte el a Hamász tavaly október 7-i terrortámadása idején. Az izraeli kibuc négyszáz lakosának felét megölték vagy túszul ejtették, épületeinek jelentős részét megrongálták. Ahogy beljebb haladunk, látjuk már a félig kiégett házakat, a betört ablakokat, a romos lakásbelsőket.

Szörnyű belegondolni, hogy nem egy katasztrófafilm díszletei között lépkedek. Itt nemrég valódi vér folyt, hús-vér embereket kínoztak és gyilkoltak meg, öregeket, gyerekeket, nőket és férfiakat, akik ugyanolyan életet éltek, mint mi. Az egykor virágzó kibuc ma kísértettanya, amelyet Auschwitzhoz hasonlóan múzeumként kezelnek, hogy érezze, lássa a világ az izraeliek tragédiáját, a túlélőkét is, akik közül az egyik épp itt áll előttem. Bár Olga Metzger a támadás óta átmeneti szállásokon lakik a családjával Eilaton, miután a terroristák csodával határos módon nem törtek be az otthonába, de a szomszédjait kivégezték. Közel nyolc hónap telt el a terrortámadás óta, de még mindig több tízezer ember él kitelepítve Izrael különböző pontjain.

Olga Kirgizisztánból vándorolt be Izraelbe huszonévesen, és amikor megismerkedett a férjével, a Nir Oz kibucba költöztek, a gázai határ mellé. A kizárólag civilek által lakott kibuc lakói korábban is többször áldozatául estek palesztin mesterlövészeknek, 2013-ban terroralagutat fedeztek fel a környékén, és 2008 óta éjszaka dolgoztak a földművesek a földjeiken, hogy csökkentsék a támadások esélyét. Ennek ellenére Olga szeretett itt élni.

A rossz elviselhető volt, azt mondanám, kilencven százalékban minden szép és jó volt, a gyerekek szabadon jöttek-mentek környéken

– mutat arra a mezőre is, amely mögött a távolban már a gázai épületek látszanak. A legtöbb lakos még fegyvert sem tud használni, Olga szerint a védelem a hadsereg feladata. „Nem szeretném, ha a gyerekeimnek úgy kellene felnőniük, hogy állandóan fegyvereket látnak maguk körül” – mondja Olga, aki a kibuc számos lakójával együtt a történtek ellenére is azt tervezi, idővel visszaköltözik ide.

A Nir Oz kibucot még 1955-ben, jóval a Gázai övezet kialakítása előtt alapították, eredetileg – sok más kibuchoz hasonlóan – úgynevezett Nahal település volt, amelyeket általában a határok mentén, területvédelmi és országépítési célból hoztak létre az izraeliek, majd később ez a funkciója átalakult. Mindenesetre az itt lakók tisztában vannak azzal, hogy mit vállalnak, ám azt is tudják, hogy bátorság nélkül ez az ország sehova sem jutott volna.

Valami eltört az izraeli pszichében

Nem sokkal arrébb, az egyiptomi határhoz közel található Naveh mosavot (szövetkezeti alapon álló települést – a szerk.) is olyan emberek alapították, akik nem riadnak vissza a nehézségektől. A főként mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó, vallásos zsidókból álló közösséget azután alapították, hogy a zsidó telepeseknek el kellett hagyniuk a Gázai övezetet 2008-ban. Az itt lakók kifejezett célja, hogy életre keltsék és benépesítsék a ritkán lakott, európai szemmel élhetetlen, forró Negev-sivatagot. A nehézségekhez hozzá vannak szokva az itt élők, minden nap kemény harcot folytatnak a föld megmunkálásával, a természet megszelídítésével, de arra még nem volt eddig szükségük, hogy fizikai támadásokkal szemben védjék meg magukat. Ők is bíztak az izraeli hadseregben, amelyről október 7. óta sokan érzik úgy, a politikai vezetéssel együtt cserben hagyta őket.

Az itt élő Zion Leshem szerint ahhoz hozzá voltak szokva, hogy időről időre rakéták csapódnak be a földjeiken, de az egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejükben, hogy a terroristák átjuthatnak a határon. A mosavot végül nem érték el a terroristák, de rengeteg sérült és áldozat érkezett ide a környékbeli településekről, mert a kórházba vezető utakat a Hamász tartotta ellenőrzés alatt, és minden arra járót lemészároltak.

Csak egy-két orvosunk volt, de igyekeztünk mindent megtenni a sérültekért, amíg megérkeztek a mentőhelikopterek

– meséli Leshem.

A mosav lakóit később evakuálták, 700 gyerek és 1000 felnőtt élt hónapokig összezsúfolva egy hotelben, de mára visszatértek otthonaikba. Színes turbánt viselő fiatal és idősebb nők, kipát viselő férfiak sétálnak a település utcáin. Az egyik fiatal anya kisbabát ringat a babakocsijában, és azt mondja, örül, hogy újra otthon lehetnek. „Nagyon nehéz hónapok voltak” – mondja, miközben próbál mosolyt erőltetni az arcára, de látszik rajta, a múltnál jobban aggódik a jövő miatt.

A történtek után próbálnak ugyan bizakodni, de nem tudják leplezni az elkeseredettségüket, hogy lehet-e egyáltalán még biztonságról beszélni. Október 7-én valami eltört az izraeli pszichében, állítják sokan. Egy idősebb nő csak csóválja a fejét, amikor Gázáról esik szó, azt mondja, hiába szeretnének, sosem fognak tudni egymással békében élni.

Agresszor vagy áldozat?

Ahogy a globális figyelem egyre inkább Izrael gázai hadjáratára irányul, és egyre jobban elítélik a zsidó államot a palesztin oldalon lévő veszteségek miatt, sok izraeli épp ellentétes irányban halad: egyre inkább meg akarják győzni a világot arról, hogy ők áldozatok, és nem agresszorok. Izrael külügyminisztere azzal vádolja az ENSZ-t, hogy bagatellizálja az október 7-i merényletek során alkalmazott szexuális erőszakról szóló beszámolókat, és tiltakozásul visszahívta Izrael ENSZ-nagykövetét.

Fiatal izraeli influenszerek a közösségi médiában próbálnak teret biztosítani a saját olvasatuknak. A 25 éves Shiraz Shukrunnak százezer követője van az Instagramon és a YouTube-on, korábban főként samponokat, söröket népszerűsített, de az utóbbi hónapokban rendszeresen tesz közzé politikai tartalmú videókat október 7. kapcsán. Sok más izraelihez hasonlóan bántja és dühíti, hogy a világ teljesen Izrael ellen fordult az utóbbi hónapokban.

Az egyik videójában az All Eyes on Rafah, vagyis a „Figyeljük, mi történik Rafahban” nevű hashtagkampányt kritizálva arról beszél, hogy a nyugati közvéleményt nem érdekli a mai napig fogságban lévő több mint száz túsz, köztük megerőszakolt nők és ártatlan gyerekek, akiknek a kiszabadítását próbálja az izraeli hadsereg – még ha sokak által vitatott módon is – megoldani, és a további terrort a Hamász felszámolásával megállítani.

Hogy ez valóban hatékony megoldás lesz-e, egyelőre nem látni, Izrael mindenesetre egyre nagyobb nemzetközi nyomás alatt folytatja a hadműveleteit Gázában. Az viszont biztos, hogy a tavalyi terrortámadás után az izraeli társadalom világnézettől függetlenül széles körben képviseli azt az álláspontot, hogy a Hamászt bármi áron fel kell számolni, mivel október 7. számukra azt bizonyította, hogy nincs feléjük nyújtott kéz a másik oldalon.

Kitanics Márk túsztárgyaló ehhez még hozzáteszi azt is, hogy a Közel-Keleten mások a játékszabályok, mint amit mi a kényelmes európai életünkben természetesnek tartunk. „A muszlim társadalmakban nagyon fontos a dominancia felmutatása. Ezért egyértelműen az van jobb helyzetben, aki erőt tud demonstrálni az ellenségeivel szemben, csak így lehet megelőzni azt, hogy újabb és újabb életeket követeljen a konfliktushelyzet” – állítja. Kitanics Márk szerint az Izraelt körülvevő arab országok szélsőségesei tudják, hogy a zsidó állam beváltja a fenyegetéseit, éppen ezzel lehet őket a legjobban féken tartani, még akkor is, ha ez tragikus módon sok civil áldozatot követel.

Egységes társadalom, jövőbe vetett hit

A katonai, stratégiai lépéseken kívül azonban a történtek egy másik, jövőre vonatkozó olvasatát is gyakran hallani az izraeliektől. Shellie Shem Tov Tel-Avivban lakik, fiát, Omert a Nova fesztiválról rabolták el október 7-én, a fiúról azóta sem tud a család semmit. Shellie rendszeresen beszél a nyilvánosság előtt a fiáról, én is egy ilyen helyzetben találkozom vele a tel-avivi Túszok terén, ahol többek között egy gázai alagút ember nagyságú makettjét állították fel, hogy a látogatók legalább minimálisan át tudják élni az áldozatok helyzetét.

Shellie Shem Tov világi életet élő nő, nadrágban, fedetlen hajjal, rövid ujjú pólóban fogad minket, mégis ugyanúgy az összefogásról, a különböző nézeteket valló izraeliek közötti párbeszéd fontosságáról beszél, mint a Jeruzsálemben lakó, vallásos Jan Airly, aki már elvesztette katona fiát a háborúban.

Spirituális szinten október 7. figyelmeztetés volt, történhetett volna még sokkal rosszabb is, ha a Hezbollah is támadni kezd északról, miközben mi öltük egymást az előző hónapokban a tüntetéseken

– mondja a két nő egymástól függetlenül, utalva az Izraelt tavaly megrázó hatalmas demonstrációkra és az izraeli társadalmat szétszabdaló éles törésvonalakra. „Korábban nem fordulhatott volna elő, hogy mi jóban legyünk” – mondja Shellie Shem Tov a kísérőmnek, a vallásos, ciszjordániai telepen élő Noah Lewisnek, akivel az utóbbi hónapokban lettek jó barátok. „Ez a tragédia mindannyiunk számára megmutatta, hogy félre kell tennünk a különbségeket, segítenünk kell egymást, mert ez a konfliktushelyzet már nem csupán az izraeli telepekről, hanem Izrael létéről szól” – jelenti ki Noah Lewis.

Jan Airly azt mondja, számos Gázából hazatérő katonával beszélt, és mindannyian azt erősítették meg, amit ő maga sem szeretne elhinni. „A palesztin otthonok tele vannak palesztin zászlókkal borított Izrael-térképpel, a gyerekeket már az iskolában arra tanítják, hogy Izrael elpusztítása legyen az életcéljuk. Ez annyira szomorú, de ezeknek a gyerekeknek esélyük sincs, hogy mást tanulva nőjenek fel. Így mi hiába akarunk békét” – mondja.

A fia elvesztése először letaglózta a családot, de ő is, mint annyi izraeli, próbál mindenből valami előremutatót meríteni, mert csak így tudják tovább élni az életüket anélkül, hogy megtörnének a nehézségek súlya alatt. Jan Airly mosolyogva mondja, hogy a fiával történt tragédia és az egész mostani konfliktushelyzet valami nagyobb isteni tervnek a része, hogy végre tényleg eljöjjön a nyugalom és a béke ideje. Egyfajta isteni megváltásra céloz.

Ez a jövőbe vetett hit és a közösségért való tenni akarás hatja át Rachelle Fraenkelt is, akit nemzeti hősnőként tisztelnek Izraelben, amióta 2014-ben elrabolták és meggyilkolták az egyik fiát két másik tinédzserrel együtt. Rachelle egyébként különleges nőnek számít az ortodox világban, zsidó jogot és Tórát tanít két nagy tekintélyű jeruzsálemi intézményben, és ő volt az első nő, aki nyilvánosan, kamerák előtt kaddist (halotti imát) mondott a fia halálakor. A fájdalom ellenére nem a bosszú vezérelte, még inkább a hit felé fordult, és elítélte azokat, akik a vallás nevében bosszút kiáltottak, és meg is gyilkoltak egy ártatlan arab fiút.

A béke szeretete mellett viszont felhívja a figyelmet arra is, hogy nem lehet a végtelenségig megértőnek lenni egy olyan helyzetben, amikor Izrael ártatlan civiljeit ilyen brutális támadás éri.

Bár sokak szerint a háború csak a gyűlöletet fokozta mindkét oldalon, az amerikai Pew Research Center friss felmérése azt mutatja, hogy az izraeli zsidók elsöprő többsége – beleértve a kétállami megoldást támogató, főként baloldali szavazókat – úgy véli, hogy Izrael nem ment messzire a palesztin területeken végzett hadműveletekben. „Látni kell, hogy Izrael egy kollektivista társadalom, ahol sokkal erősebb a társadalmi kohézió, mint itt, Európában, és éppen ez teszi lehetővé, hogy megvédjék magukat. Hasonló helyzetben mi, európaiak nagyon rosszul járnánk, nálunk messze nem lenne olyan társadalmi egység, mint ahogy ezt Izraelben megfigyeltük” – teszi hozzá Kitanics Márk.

A szerző a Kalligram és a Park kiadó írója, rendszeresen publikál a nők társadalmi helyzetéről és a zsidóságról szóló írásokat, cikkeket.

(Borítókép: A Nir Oz kibuc egyik lerombolt lakóháza, az elhurcolt tulajdonos fotójával. Fotó: Chana Baumel)