Számos kifejezés létezik a szélsőjobboldali pártok széles skálájának leírására, de mit jelentenek ezek – és vajon mindig a megfelelőket használjuk-e? Ezeket a pártokat nemzeti-konzervatívnak, radikális jobboldalinak, iszlámellenesnek, nacionalistának és euroszkeptikusnak nevezik. De van még több megnevezés is. Szélsőjobboldali, populista, „alt-right”, neofasiszta, bevándorlásellenes, nacionalista, autoriter, és persze a fentiek különféle kombinációi.
A terminológiában a The Guardian vágott rendet. A lap a The PopuList definícióit vette alapul, amely több mint 30 ország több mint 100 politológusának részvételével készült úttörő projekt, amely Európa politikai pártjait és azok változó ideológiáját osztályozza.
Cas Mudde, a Georgia Egyetem populizmus- és szélsőjobboldal szakértőjének munkája alapján a radikális jobboldali pártokat úgy határozzák meg, mint amelyek két alapvető ideológiát vallanak: a nacionalizmust (amelyet a legjelentősebbnek tartanak) és a tekintélyelvűséget.
A nativizmus az a meggyőződés, hogy az államokat kizárólag az „őshonos csoport” tagjainak kell lakniuk, és hogy a „nem őshonos elemek” alapvetően veszélyeztetik a homogén nemzetállamot.
Ez magyarázza, hogy a radikális jobboldali pártok, például Marine Le Pen-féle Nemzeti Összefogás (RN) Franciaországban, a Szabadságpárt (PVV) Hollandiában, a Vox Spanyolországban vagy a Fidesz Magyarországon a bevándorlásra helyezik a hangsúlyt.
A nativizmus az ekszkluzianizmus egyik kiemelkedő formája; a radikális jobboldali pártok jellemzően kirekesztőek a nem őslakosok mellett más „külső csoportokkal” szemben is, beleértve a különböző vallású (például muszlim) vagy nemű és szexuális irányultságú embereket.
A tekintélyelvűség a szigorúan rendezett társadalomba vetett hit, amelyben a jogsértéseket szigorúan büntetik, ezért a szélsőjobboldal második fő irányvonala: a törvény és a rend keményvonalas megközelítése, ahogyan azt például a német AfD vagy az osztrák FPÖ képviseli.
A szélsőjobboldali pártokkal ellentétben a radikális jobboldali pártok demokratikus keretek között működnek: nem dolgoznak aktívan a demokratikus rendszer felforgatásán, és nem helyeslik az erőszak alkalmazását.
A szélsőjobboldali pártok osztoznak a radikális jobboldali pártok két központi ideológiájában, de azoktól eltérően végső céljuk a fennálló demokratikus rend megdöntése, és céljaik eléréséhez nem ellenzik az erőszakot.
Bár részt vesz a választásokon a holland Fórum a Demokráciáért (FvD), amely összeesküvés-elméleteket és egy „ellentársadalom” létrehozását hirdeti, általában szélsőjobboldalinak számít, akárcsak a görög neonáci Arany Hajnal.
Sok politológus, köztük a PopuListában részt vevők is, a „szélsőjobb” kifejezést a radikális vagy extremista pártok gyűjtőfogalmaként használják.
Ennek oka lehet, hogy kétséges, hogy egy párt melyik kategóriába tartozik – például azért, mert egy párton belül egyes elemek szélsőségesebbek lehetnek, mint mások, így a párt üzenetei nem következetesek, vagy azért, mert a párt álláspontja megváltozott vagy változóban van.
A gyakorlatban gyakran nehéz eldönteni hogy ki hová tartozik. Előfordulhat, hogy egyes pártok tagjai szélsőséges megnyilvánulásokat tesznek, ugyanakkor hivatalos nyilatkozataikban lehet, hogy csak radikálisak
– mondta Matthijs Rooduijn, a PopuList csapatának egyik vezető tagja.
Azokat a pártokat, amelyek csak mérsékelten szélsőjobboldaliak vagy amelyek álláspontja idővel mérséklődött, határesetnek nevezhetjük.
A populista pártok – ismét a Mudde által javasolt meghatározást használva – azok, amelyek azt az elképzelést támogatják, hogy a társadalom végső soron két homogén és antagonisztikus csoportra oszlik, egy „tiszta népre” és egy „korrupt elitre”.
A populista pártok azzal is érvelnek, hogy a politikának a nép akaratát kell kifejeznie. Mindent, ami a „nép akarata” és a politika között áll, nem kedvelnek, és hatalomra jutva megpróbálhatják meggyengíteni a szabad sajtót és a független igazságszolgáltatást.
Sok, de nem minden szélsőjobboldali párt nyilvánvalóan populista is. Amikor azonban ez a helyzet – mondja Rooduijn –, mindig jobb, ha ezt ki is mondjuk. „A puszta populista kifejezés mérsékeltebbnek tüntetheti fel őket, mint amilyenek valójában.”
A populizmus persze nem korlátozódik a szélsőjobboldalra: számos baloldali és szélsőbaloldali párt is populistának számít, például a Robert Fico szlovák miniszterelnök vezette Smer vagy a Jean-Luc Mélenchon vezette France Unbowed (LFI).
A kemény jobboldal (angolul hard right) az angolszász média által széles körben használt kifejezés. Rooduijn azt tanácsolta, hogy ne alkalmazzuk ezt a kifejezést.
Szerintem inkább zavaró, mint hasznos
– mondta.
Gyakran használják a kifejezést olyan pártok leírására, amelyek a választási kampányban vagy a kormányra kerülés után mérsékelték a hangnemüket vagy álláspontjukat. „A pártok idővel változnak, mérsékeltebbek vagy kevésbé mérsékeltek lehetnek. De kerüljük a pártok besorolásának megváltoztatását, amikor kormányon vannak. A pártoknak kompromisszumot kell kötniük, ha mérsékeltebb partnerekkel koalícióban vannak, kevésbé radikálisnak kell lenniük. De ha egyszer kikerülnek a hatalomból, gyakran azt látjuk, hogy az identitásuk nem változott” – mondta Rooduijn.
Kisebb-nagyobb mértékben az európai szélsőjobboldali pártok – a nacionalizmusra és más kirekesztő ideológiákra való összpontosításuk és a legtöbb esetben populista megközelítésük mellett – számos más ideológiai álláspontot is képviselnek.
Eltérő mértékben sokan euroszkeptikusak, a teljes európai politikai és gazdasági integrációs projekt és az ország tagságának teljes elutasításától a feltételes vagy minősített ellenállásig terjedő nézetekkel.
Egyesek, különösen Közép- és Kelet-Európában, társadalmilag ultrakonzervatívak, a kötelesség, a hazafiság és a hagyományos értékek, a családi struktúrák, a nemi szerepek és a szexuális kapcsolatok fogalmait támogatják.
Egyre többen klímaszkeptikusok is, akik vagy teljesen elutasítják az éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos eredményeket, vagy ellenállnak a zöldátmenetre irányuló erőfeszítéseknek, és igyekeznek azokat késleltetni.
Sokan illiberálisak is – az igazságszolgáltatás és a média elfoglalására törekednek, bitorolják az alkotmányos szerveket, támadják a civil társadalmat – és szemben állnak a woke mozgalommal.
De ami a legfontosabb, mondja Rooduijn, az az alapvető ideológia. Nativista, kirekesztő a külső csoportokkal szemben, autoriter?
Akkor ez egy szélsőjobboldali párt.
E kritériumok alapján az Alternative für Deutschland (AfD), amely (megelőzve a kormánykoalíció mindhárom tagját) a második helyen végzett a németországi európai parlamenti választásokon, szélsőjobboldalinak, populistának – és szélsőséges elemekkel rendelkezőnek – minősíthető.
Az RN, amely Franciaországban az első helyen végzett, olyan elsöprő győzelemmel, hogy Emmanuel Macront a parlament feloszlatására késztette, szélsőjobboldali és populista, bár viszonylag baloldali – bár nacionalista – társadalmi, gazdasági politikát folytat.
Az EU-val való együttműködés és a nemzeti gazdaságpolitika irányítása terén tanúsított viszonylagos mérséklete ellenére Giorgia Meloni olaszországi Testvérek pártja, amelynek gyökereit széles körben neofasisztának tartják, szélsőjobboldalinak, populistának és szociálkonzervatívnak minősül.
A finnek, akiket jelenleg a koalíció miatt korlátoznak, szélsőjobboldaliak és populisták; a svéd demokraták, akik szintén extremista gyökerekkel rendelkeznek, most szélsőjobboldaliak és populisták; a dán Néppárt szélsőjobboldali – bár vitathatatlanul mérsékeltebb, mint sokan mások.
A spanyolországi Vox szélsőjobboldali és populista, valamint antifeminista és gazdaságilag jobboldali. A portugáliai Chega szélsőjobboldali és populista, és nagy hangsúlyt fektet a bevándorlásra, az iszlámra és a „politikai korrektségre”.
Az osztrák FPÖ szélsőjobboldali és populista, akárcsak a holland PVV (hangsúlyt fektetve az iszlámellenességre), a magyarországi Fidesz (szintén illiberális és erősen LMBTQI+-ellenes nézetekkel), valamint a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) – írja a lap.
Végül pedig számos európai jobbközép párt, köztük a francia Les Républicains (LR), a holland VVD és a brit konzervatívok is nativista politikai platformokat hoztak létre, különösen a bevándorlással kapcsolatban.
A The PopuList 2023-as jelentésében csupán az a tény akadályozta meg az akadémikusokat abban, hogy a kirekesztés nem volt ideológiájuk központi eleme, hogy a szélsőjobboldal határán álló pártok közé sorolják őket.
(Borítókép: Marine Le Pen és Jordan Bardella 2024. június 2-án. Fotó: Christian Hartmann / Reuters)