A Nyugattal szembenálló autokratikus rendszerek egyre határozottabban próbálják megkérdőjelezni azt a rendszert, ami a hidegháború alatt és után létrejött, azért, hogy a nukleáris fegyverek bevetését megakadályozzák. Ha valamelyik állam a gyengébb normák megsértésével precedenst teremt, elindulhat az eszkalációs spirál.
A nukleáris háború kockázata a hidegháború vége óta most a legmagasabb. Ennek oka elsősorban Oroszország folyamatos nukleáris fenyegetése az ukrajnai konfliktus közepette – de nem kizárólag. A közel-keleti feszültségek arra ösztönözhetik Iránt, hogy felgyorsítsa nukleáris programját. Észak-Korea is folytatja atomarzenáljának modernizálását és bővítését. És ha Donald Trump újra elnök lesz, az Egyesült Államok is visszatérhet a nukleáris kísérletekhez, ahogyan azt Trump korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, Robert O’Brien idén nyáron felvetette.
Ezek a fejlemények kihívást jelentenek azoknak az intézményeknek, amelyek Hirosima és Nagaszaki óta megakadályozták a nukleáris fegyverek használatát. A nukleáris rend erodálódása azonban nem elszigetelten történik. Az autokratikus vezetők – elsősorban Kínában, Iránban, Észak-Koreában és Oroszországban – gyakran összehangoltan dolgoznak, hogy aláássák a meglévő nemzetközi rendet, megkérdőjelezve az emberi jogokkal, a nemzetközi határokkal és – egyre inkább – a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos normákat. A nukleáris fegyverek használata körüli szabályok kialakítására irányuló globális diplomáciai erőfeszítések sikere ellenére a világ már nem feltételezheti, hogy az atomfegyvereket nem fogják bevetni hagyományos konfliktusban – vélik a nukleáris nonproliferáció szakértői, Doreen Horschig és Heather Williams a Foreign Affairs hasábjain.
Azt, hogy a szereplők egy adott helyzetben mit tehetnek meg, a nemzetközi normák határozzák meg. Ezeket megtestesíthetik intézmények és szabályok, mint például az 1973. április 5-én készült és az 1998. szeptember 22-i kiegészítő jegyzőkönyvvel módosított atomsorompó-egyezmény. A normák azonban nem mindig konkrétak. Az úgynevezett nukleáris tabu az atomfegyverek használatának széles körű morális és politikai elutasítására támaszkodik. A hidegháborúban és azóta is egyértelmű volt, hogy a nukleáris fegyverek kizárólag az elrettentés eszközei – hiszen amennyiben valamelyik fél használná őket, azzal
saját pusztulását is előidézi.
A diktatórikusan vezetett, autokrata rezsimek esetében azonban nem garantált, hogy a külső szemlélő számára racionálisan viselkednek – mint ez Oroszország esetében Ukrajna megtámadásakor is látható volt.
Mostanra a legtöbb állam kötelezettséget vállalt arra vonatkozóan, hogy nem fejleszt vagy tesztel nukleáris fegyvereket. Ezen normák jól megalapozottak, azonban történelmileg vitatottak. Ezeket a 20. század közepe óta szilárdan érvényben lévő normákat egyre inkább megkérdőjelezi egy maroknyi szereplő. Az egyik sebezhetőséget a normák egymáshoz való kapcsolódása jelenti: ha egy normát, például a nukleáris tesztelés tilalmát megsértik, akkor más normák, köztük a használat és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása is veszélybe kerülhet. Így egy nukleáris norma elutasítása az egész nukleáris rend elutasítását eredményezheti – közölték a szerzők.
Az, hogy egyre szélesebbé válik a nemzetközi rendet vitató szereplők köre, még fontosabbá teszi a nukleáris fegyverek körüli normák megőrzését. Hszi Csin-ping kínai elnök 2014 óta ragaszkodik ahhoz, hogy Kína versenyben van a nemzetközi rend meghatározójának szerepéért, és megkérdőjelezi azokat a szövetségeket, intézményeket és elveket, amelyekre az Egyesült Államok már régóta támaszkodik a nemzetközi rendszer alakításában. Vlagyimir Putyin orosz elnök szintén egy új, Oroszország érdekeihez jobban igazodó világrendet követel. 2024 augusztusában rendeletet írt alá arról, hogy „segítséget kell nyújtani minden olyan külföldinek, aki el akar menekülni az országában érvényesülő neoliberális eszmék elől, és Oroszországba akar költözni”.
Kína, Irán, Észak-Korea és Oroszország egyre inkább lehetővé teszik egymás számára a „felforgatás tengelyét”, ahogy Andrea Kendall-Taylor és Richard Fontaine érveltek cikkükben, miszerint „a négy ország közötti növekvő együttműködést a nyugati dominanciájú globális renddel szembeni közös ellenállásuk táplálja, amely abban a meggyőződésükben gyökerezik, hogy ez a rendszer nem biztosítja számukra a nekik járó státuszt vagy cselekvési szabadságot”.
Ez a négy hatalom
mind a három fontos nukleáris normát meg akarja kérdőjelezni.
Regionális és stratégiai céljaik eléréséhez nukleáris fegyverekre – és az azok bevetésével való fenyegetésre – támaszkodnak. És mindannyian hajlandók aláásni a nukleáris rendet, hogy ezt elérjék. Oroszország és Észak-Korea az elmúlt években egyaránt fenyegetőzött atomfegyverek bevetésével. Putyin 2024 februárjában kijelentette, a nyugati nemzeteknek „fel kell ismerniük, hogy nekünk [Oroszországnak] is vannak olyan fegyverei, amelyekkel el lehet érni az ő területüket”. Kim Dzsongun észak-koreai vezető szintén többször fenyegetőzött azzal, hogy megelőző jelleggel atomfegyvereket vet be. Kína gyorsan bővíti nukleáris arzenálját, miközben ellenzi a fegyverzetellenőrzésről szóló tárgyalásokat.
Irán felborította a nukleáris fegyverek fejlesztése elleni normát, és olyan nukleáris fegyverprogramot vezet, amely cáfolja Teherán békés szándékról szóló állításait, és amelyet nehezebb megfékezni, amióta az Egyesült Államok 2018-ban kilépett abból az atomalkuból, amely az iráni fegyverprogram korlátozását célozta. Észak-Korea szintén elutasította a proliferáció elleni korlátozó intézkedéseket azáltal, hogy 2003-ban kilépett az atomsorompó-szerződésből, majd ezt követően nukleáris fegyvereket és rakétatechnológiát fejlesztett, nukleáris kísérleteket hajtott végre, és dacol a nemzetközi szankciókkal – írja Horschig és Williams.
Az országok a leggyengébb normát, a nukleáris kísérletek ellenit támadják. A közelmúltban a három norma legkirívóbb megsértése Észak-Korea 2017-es, feltételezhetően termonukleáris fegyverrel végrehajtott tesztje volt. Oroszország jelezte, hogy a megnövekedett geopolitikai feszültségek közepette hajlandó újraindítani atomkísérleteit. Ezek – különösen, ha azt nem Észak-Korea végzi, amelyet széles körben páriának tekintenek – aláásnák a normát, és új fegyverkezési verseny kialakulásával fenyegetnének. A nukleáris kardcsörtetés pedig annak kockázatát is növeli, hogy egy hagyományos háború nukleáris konfliktusba torkollik.
(Borítókép: Kim Dzsongun felügyeli a rakétakilövést 2024. szeptember 13-án. Fotó: Kcna / Reuters)