A végítélet órája még soha nem járt ilyen közel az éjfélhez. Vlagyimir Putyin új típusú atomrakétákat rendszeresít. De valóban annyira újak ezek a rakéták, és megbízhatunk-e a világvégét előrejelző órában?
A nukleáris leszerelés évtizedei után úgy látszik, ismét eljött a fegyverkezés ideje. A hidegháború vége óta tartó enyhülési folyamat véget ért, ugyanis Kína milliárdokat fektet új eszközökbe, Amerika és Oroszország pedig ismét egymással szemben állnak.
Oroszország „felfüggesztette” részvételét az új START-szerződésben, amely korlátozza azoknak a stratégiai robbanófejeknek a számát, amelyeket Moszkva és Washington bevetésre készen tarthat. Miután a szerződés 2026-ban lejár, a paktumot valószínűleg nem fogják megújítani.
Kína egyáltalán nem hajlandó tárgyalni, és gyorsan növeli nukleáris arzenálját. Jelenleg több mint 400 robbanófejjel rendelkezik, többel, mint az Egyesült Királyság vagy Franciaország.
Ha Peking a jelenlegi ütemben folytatja a beruházásokat, a következő évtized közepére már 1500 ilyen töltettel fog rendelkezni.
Idővel tehát a jelenlegi kettő helyett már három nukleáris szuperhatalom lesz. Ez pedig még bonyolultabbá teszi a nukleáris geopolitikát, miközben felbátoríthatja a kisebb hatalmakat is – írja a The Telegraph.
Egyes szakértők szerint az ukrajnai háború soha nem látott szintre emelte a feszültséget Oroszország és a Nyugat között – a hidegháború vége óta ez minden bizonnyal így is van.
Vannak olyanok, akik szerint a helyzet rosszabb, mint valaha. Január óta a hírhedt „végítélet órája” 90 másodperccel éjfél előtt áll, ami közelebb van a nukleáris armageddonhoz, mint valaha. Egy atomtudósokból álló amerikai tudományos szervezet, a The Bulletin of the Atomic Scientists' Science and Security Board 1947 óta teszi közzé a szimbolikus óra állását. Eredetileg az óra hét perccel volt éjfél előtt. A legnagyobb biztonságban a világ a hidegháború elmúltával volt, ekkor tizenhét perc volt vissza éjfélig.
Az atomtudósok megítélése szerint tehát a civilizáció vége még soha nem volt közelebb, mint most. Azt azonban hozzá kell tennünk, hogy a legkomolyabb, atomháborúval fenyegető eseménysor, az 1962-es kubai rakétaválság annál gyorsabban bontakozott ki és zárult le, hogy a félévente ülésező testület át tudta volna állítani az órát. A veszély azonban ennek ellenére nagy, nem csupán Oroszország Ukrajna elleni háborúja miatt, hanem azért is, mert olyan, gyakran nem racionálisan és kiszámíthatóan viselkedő szereplők kezében is van atomfegyver, mint Észak-Korea.
Ezek után felmerül a kérdés, hogy mi itt, Nyugaton hogyan védhetjük meg magunkat?
A szereplők névsora mindenképpen aggodalomra ad okot. Az öt eredeti atomhatalomhoz – az Egyesült Államok, Oroszország, az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína – az évtizedek alatt további négy csatlakozott: India, Pakisztán, Észak-Korea és – bár nem bevallottan, de széles körben elterjedt vélekedés szerint – Izrael.
Folyamatosan jelen van az az aggodalom, hogy Irán nukleáris energiaprogramja révén szert tehet ilyen képességekre, és Szaúd-Arábia is efelé tapogatózik az Egyesült Államokkal Izrael állam elismeréséről folytatott tárgyalásai részeként.
Úgy néz ki, minden ellentétes várakozással szemben az atomenergia szerepe egyre nő. Fontos azonban rámutatni, hogy a fegyverek elterjedése nem feltétlenül kapcsolódik az energiatermeléshez. Igaz, hogy a világ legtöbb fegyvere reaktorokban előállított plutóniumból készül, ennek ellenére a több mint 30, polgári atomenergia-programmal rendelkező nemzet nagy többségének nincsenek fegyverei. A kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező ország közül kettőnek – Izraelnek és Észak-Koreának – van fegyvere, de nincs erőműve.
Ami a fegyverek puszta számát illeti, a helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. A csúcs 1986-ban volt, amikor valamivel több mint 70 ezer robbanófej volt a világ arzenáljaiban. Ma a becslések szerint körülbelül 12 ezer van. Az USA 1744, Oroszország 1588 ténylegesen bevetésre kész robbanófejjel rendelkezik. A puszta számok azonban nem mutatják meg a lényeget. Az elrettentést csak úgy lehet fenntartani, ha a nukleáris támadásra mindenképpen azzal is válaszolnak. Így bőven elegendő, ha valaki egyszer egyetlen rakétát kilő.
A klasszikus interkontinentális ballisztikus rakétákat föld alatti, erősen védett silókban tartják. Még egy erős ellenséges atombombának is közel kell becsapódnia egy ilyenhez ahhoz, hogy működésképtelenné tegye. Egy alternatív trükk szerint a rakétát mozgó járművön helyezik el, így azt az ellenség nehezebben tudja lokalizálni, és nehezebben tudja saját atomtölteteivel célba venni.
Mind a silók, mind a mobil indítórakéták a korai hidegháború szörnyű dilemmáját próbálták kezelni:
a félelmet, hogy az amerikai elnöknek vagy a szovjet pártfőtitkárnak csak percei vannak arra, hogy reagáljon az ellenséges rakéták indítására, mielőtt azok megérkeznének.
Ha a beérkező csapás a saját nukleáris fegyverei ellen irányulna, akkor perceken belül ellencsapást kellene elrendelnie, vagy elveszítené a képességeit.
Aggasztó módon mindig fennállt annak a lehetősége, hogy a támadásra való figyelmeztetés tévedés volt. Az ilyen téves riasztások nem egy esetben valós problémát jelentettek, és ez továbbra is igen ijesztő gondolat.
Az ellenséges megelőző csapás komor logikája volt az egyik oka, hogy a szemben álló szuperhatalmak ilyen hatalmas fegyverarzenálokat építettek ki. Annak, hogy az ellenséges támadás után is képesek maradjanak visszavágni, az egyik módja az volt, hogy több atombombával rendelkeztek, mint amennyit az ellenség egy csapásra el tudott volna pusztítani.
Az Egyesült Államok azonban megtalálta a módot ennek a dinamikának a megkerülésére: a GPS-t. A mindenütt jelen lévő műholdas navigációt – amely minden modern telefonban, autóban és sok más dologban is megtalálható – eredetileg azért fejlesztették ki, hogy a nukleáris rakétákat pontosabbá tegyék.
Az Egyesült Államok 1978-tól kezdte meg a globális helymeghatározó rendszer (GPS) műholdjainak felbocsátását. A GPS segítségével egy amerikai robbanófej szinte a célpont tetején csapódna be, és még egy megerősített silót is megbízhatóan átütne. Ebben a hadviselési módban egy amerikai robbanófej már több szovjet robbanófejjel ért fel.
A robbanófejek számát tekintve a Szovjetunió a GPS bevezetésének évében megelőzte Amerikát, az Egyesült Államok azonban nem törődött azzal, hogy növelje arzenálját: sőt, robbanófejeinek száma az 1980-as években kissé csökkent, még akkor is, amikor a szovjet készlet masszívan nőtt. Amerika okosan harcolt, nem keményen.
A ballisztikus rakéták repülés közbeni megállításának ötlete már régóta létezik, de kezdetben nem kapott nagy teret, mivel a hidegháború időszakában kötött, ballisztikus rakéták elleni egyezmény kemény korlátokat szabott a ballisztikus rakétavédelmi erőfeszítéseknek. Az Egyesült Államok azonban 2002-ben kilépett a szerződésből, és azóta épített néhány kisebb ballisztikus rakétavédelmi rendszert. Ezek közé tartozik a például a híres Patriot rakéta, amely a légkörbe zuhanó robbanófejek megállítására szolgál.
Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping most olyan fegyvereket fejleszt, amelyek képesek kijátszani a ballisztikus védelmi rendszereket. Különösen Kína és Oroszország dolgozik „hiperszonikus” robbanófejeken. Ezek elnevezése zavaros: a hiperszonikus szó általában csak annyit jelent, hogy valami, ami gyorsabb, a hangsebesség ötszörösénél, vagyis 5 Machnál. A meglévő ballisztikus robbanófejek már 20 Mach sebességgel haladnak, amikor pályájuk végén visszatérnek a légkörbe.
Egy normál ballisztikus robbanófej azonban nagyon magasra emelkedik a Föld fölé, mielőtt leereszkedik, olykor kétezer kilométer magasra – vagyis sokkal magasabbra, mint az alacsony pályán keringő műholdak. Ez azt jelenti, hogy nagyon nagy távolságból is látható, és így van idő az elfogására.
Az új hiperszonikus robbanófej, amely Putyin állítása szerint már része az orosz arzenálnak, nem emelkedik magasan az űrbe. Ehelyett alacsonyabb, gyorsabb pályára kerül, és sokkal hamarabb zuhan vissza a légkörbe, majd útja nagy részét hiperszonikus siklással teszi meg. Az ötlet nem új: ezt már az 1960-as években is ismerték, de akkoriban nem terjedt el.
A hiperszonikus rakéták nem alkalmasak arra, hogy nagy hasznos terhet szállítsanak, ezért váltak szabványossá a normál ballisztikus rakéták. Az alacsonyabb repülési útvonal azonban azt jelenti, hogy a robbanófej csak az út végén jelenik meg a radaron, nem pedig az út elején. Ez rögtön sokkal nehezebbé teszi az elfogását.
A végítélet órájának szponzori tanácsát az atomkorszak hajnalán, 1947–ben az atombombát megalkotó Manhattan-projektben részt vevő amerikai tudósok alapították. Az óra mutatóit azonban nem a szponzorok tanácsa állítja, hanem egy másik testület. Ennek 18 tagja van, és nem atomtudósokból áll. Hárman politológus végzettségűek, az egyikük jogász, és köztük van Kalifornia állam volt demokrata kormányzója.
Hárman az Obama-kormányt szolgálták, a mutatókat állítók között nincs republikánus kormányzatban dolgozó. A 18 órát állító tag közül csak hatnak van fizikai vagy mérnöki képzettsége, és közülük csak egy nevezhető „atomtudósnak”: Alexander Glaser, akinek karrierje teljes egészében a nukleáris leszerelésről szólt – közli a The Telegraph.
A konzervatív brit lap szerint a végítélet órája mögött álló testület inkább tekinthető a nukleáris leszerelés mellett kampányoló szervezetnek, mint komolyan vehető előrejelző intézménynek.
Oroszország és Kína rohamosan fegyverkezik olyan, látszólag új technológiákkal, mint a hiperszonikus rakéták, ám ez csupán a rettegés azon egyensúlyát tartja fenn, amely 60 éve éppen hogy megakadályozza az atomháborút.
(Borítókép: South Korean Defense Ministry / Getty Images)