Több mint két és fél évvel azután, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök elindította „különleges katonai műveletét” Ukrajnában, világossá váltak az orosz fiatalokra gyakorolt aránytalan hatások. Otthon a fiatalok mindenütt jelen lévő indoktrinációval és a szabadságuk nagyobb korlátozásával szembesülnek. Sokan megpróbálják elterelni a figyelmüket erről az új valóságról, nem fordítanak rá túl nagy figyelmet; azt a nagyon keveset pedig, aki nyíltan kifejezi elégedetlenségét – vagy olyan dolgokat tesz, mint például hogy megpróbál felgyújtani egy katonai toborzóközpontot –, fiatal kora ellenére néha kemény börtönbüntetéssel sújtják.
Bár az orosz törvények szerint a sorkatonák (szemben az önkéntesekkel, a szerződéses katonákkal és a mozgósítás alá esőkkel) nem kerülhetnek háborús övezetbe, ma már nem mindenki hiszi, hogy a hadsereg fenntartja ezt a korlátozást. Más szóval a konfliktus alapvető jellemzője, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök és az öregedő Politbüro nemcsak azt határozza meg a fiatalabb generációk számára, hogyan éljenek, hanem azt is, hogy hogyan haljanak meg.
Az Oroszországon kívüli megfigyelők gyakran feltételezik, hogy a fiatal oroszok elkötelezettsége meginog a Putyin-rezsim alatt, és hogy az ország politikai kultúrájában bekövetkező valódi változáshoz generációváltásra van szükség a hatalmi struktúrában. Ezen gondolatok szerint ezek a fiatalok soha nem tapasztalták meg az életet a Szovjetunióban, mivel a nyitott határok és piaci kapitalizmus korszakában nőttek fel. Egy olyan korszakban, amelyben az egyéni jogok és szabadságjogok normálisak voltak. Ha a fiatalok át tudnák venni a hatalom irányítását, minden más lenne − írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Andrei Kolesnikov, a Finn Külügyi Intézet Tudományos Tanácsadó Testületének tagja.
A valóság ennél bonyolultabb. Először is, a fiatal oroszok soha nem ismertek más vezetőt, mint Putyint. Nem tapasztalhatták meg a normális demokráciát vagy akár egy minőségileg más vezetést. Emellett a konformizmus előnyeit is megtanulták. A növekvő elnyomás mellett a Putyin-rezsim jutalmak széles skáláját alkalmazza a fiatal oroszok lojalitásának megtartására – többek között különleges kiváltságokat kínálnak azoknak, akik a hadseregben szolgálnak, a hadiipari komplexumban dolgoznak, vagy más módon mutatják meg, hogy szorgalmasan követik a lefektetett irányvonalat. A rendszer a hazafias ifjúsági mozgalmakat és a közösségi médiát is igyekezett felhasználni a fiatalok hozzáállásának formálására és lojalitásuk erősítésére.
A brutális elnyomás és az agresszív „udvarlás” e keverékének a fiatalokra gyakorolt összesített hatása, legalábbis egyelőre a csend: a mai orosz fiatalok körében kevés jele van az érdemi ellenállásnak. Ehelyett sokan közülük passzív vagy aktív konformistáknak tűnnek, akik megragadják azokat a lehetőségeket, amelyeket a még mindig jelen lévő piacgazdaság vagy a nagyvállalatok kínálnak a fiatal karrieristáknak. Általában messze vannak a Kreml ideáljától, amely szerint a fiatalok generációja a katonai-ipari komplexum engedelmes munkásaiból, katonákból és sokgyermekes anyákból, a hagyományos értékek híveiből állna. De még ezek az archaikus kilátások sem tűnnek sokak számára értelmetlennek. Bár a külső viselkedés csak egy része lehet a történetnek, mégis arra utal, hogy milyen nagy kihívás lehet a putyinizmussal való szakítás.
Az orosz fiatalság története a Putyin hatalomra kerülése óta eltelt két és fél évtizedben sok szempontból ellentmondásos. Körülbelül 2018-ig a független Levada Központ által gyűjtött felmérési adatok szerint a fiatalabb oroszok, különösen a legfiatalabb felnőtt korosztály (a 18 és 24 év közöttiek) voltak általában a leghűségesebbek a rendszerhez. Ez a megállapítás csak első pillantásra paradox. Putyin uralmának kezdetén, amikor a ma 20 és 30 évesek még zsenge korban voltak, Oroszország erős gazdasági növekedésnek örvendett − az 1990-es években kiépített piacgazdaság és a század eleji magas energiaárak eredményeként. Így ők a virágzó piacok, az új kommunikációs eszközök, a nyitott határok és a fogyasztás korszakában nőttek fel.
Ez a generáció azonban alig volt kitéve a demokráciának, amelyet a kormány könyörtelenül korlátozott. Miután ultramodern fogyasztókká váltak, a fiatal oroszok jelentős része − és idősebb társaik közül is sokan − soha nem váltak teljes értékű, modern állampolgárokká. Nem értették meg a hatalom rotációjának és így a szabad választásoknak az értékét: a rendszer így is fogyasztói előnyöket biztosított. A legtöbb orosz számára a rendszer iránti lojalitás nem a putyinizmus aktív támogatásában, hanem inkább a politika iránti közömbösségben nyilvánult meg.
2018 körül azonban észrevehető változás következett be. Oroszország egyre zártabbá vált, és ez nyugtalanító volt egy olyan generáció számára, amely egy modernizált és viszonylag nyitott társadalomban nőtt fel. Maga a kormány és Putyin stílusa − akit kezdtek „nagypapának” szólítani − reménytelenül elavultnak tűnt. A fiatalok egyre inkább tudatában voltak Oroszország szűkülő politikai terének, és egyre szkeptikusabbak lettek a rendszerrel szemben.
A megváltozott hozzáállást befolyásolta a tiltakozás új divatja is, amely a fiatalok körében gyökeret vert. Bár Alekszej Navalnij ügyvéd és aktivista volt a 2011–12-es tömeges tüntetések egyik vezéralakja, ellenzéki vezetővé és a fiatalok inspirálójává csak az évtized későbbi szakaszában vált, amikor hatékony szervezetet épített ki, és egy újfajta politikai elkötelezettséget kezdett megalapozni. Több volt, mint Oroszország jövőjének szimbóluma, magatartás- és beszédmodellként szolgált. Modern, kötetlen, fiatalbarát nyelven beszélt, amely nagyban különbözött Putyin és az uralkodó osztály bürokratikus stílusától, és olyan problémákat vetett fel, köztük a korrupciót, amelyek sokak számára érthetőek voltak, megnevezve és megszégyenítve a kormány konkrét tagjait.
Az egyre inkább tekintélyelvűvé váló Kreml nem engedhette, hogy ez az ifjúsági kultúra virágozzon. Versenyezni kezdett az ellenzékkel ezért az új generációért, többek között az aktívan „hazafias” indoktrinációval, az ifjúsági szervezetekben az önfejlesztés eszközeinek felkínálásával, és a katonai szolgálat mint a későbbi karrier ugródeszkája iránti érdeklődés felkeltésével. Amikor pedig nem tudta rábeszélni őket az engedelmességre, akkor az öklét használta: a Kreml brutális fellépése a tüntetések és a szabad média ellen − amelyek akkoriban még aktívak voltak −, valamint az elnyomás közvetlen szigorítása veszélyessé tett minden tiltakozó tevékenységet.
Miután 2022-ben megkezdte a „különleges katonai műveletet”, a rezsim továbbfejlesztette ezeket a lépéseket. A hatóságok egyszerűen blokkolták vagy betiltották a független médiát, például a Novaja Gazetát, a Meduzát, az Ekho Moskvit és a TV Raint, valamint a közösségimédia-platformokat, például a Facebookot és az Instagramot; 2024-ben a YouTube-ot is lelassították. Az oroszok már csak virtuális magánhálózatokon keresztül férhetnek hozzá ezekhez a platformokhoz. És perverz módon a politikailag legaktívabb fiatalok közül sokak kivándorlása megkönnyítette az orosz hatóságok számára a csend kikényszerítését.
A háború új okot adott a rezsimnek arra, hogy maga mellé állítsa a fiatalságot. Oroszországnak katonákra, informatikai szakemberekre, a hadiipari munkásokra és egy engedelmes felnövekvő generációra van szüksége, amelyet az új tankönyvekben propagált revansista és leegyszerűsített történelemmel befolyásoltak. A Kremlnek most már kevésbé érdeke, hogy az idősebb generációkat célozza meg propagandával − ezt a televízió is el tudja látni. Az állam erőfeszítéseinek és hatalmának jelentős részét most a gyermekeikre zúdítják. Az eredmény az, hogy bár a fiatalabb korosztályok nem lelkesednek különösebben a háborúért, de többnyire egyetértenek vele.
Gondoljunk csak az önkéntesek és szerződéses katonák tömegeire, akik most pénzért vagy a hazájuk iránti kötelességtudatból mennek a lövészárkokba. Csak 2024 első félévében a hivatalos adatok szerint 190 ezer ember ember írt alá szolgálati szerződést; bár a statisztikák nincsenek kor szerint felbontva, és számos idősebb férfi is jelentkezik, feltételezhető, hogy az önkéntesek között sok a fiatal. Nyár óta Oroszország-szerte a régiók versenyeznek azért, hogy a legmagasabb fizetést ők kínálják az új belépőknek.
Az iskolásokat és a diákokat is bevonták a háborús erőfeszítésekbe. Sokukat például azzal bízták meg, hogy szőjenek álcahálókat és készítsenek gyertyákat a lövészárkokban való használatra.
Néhány orosz középiskolában már drónokat szerelnek össze, ami azt jelenti, hogy a gyerekek 16 éves koruk körül kezdik el tanulni ezt a képességet.
Jelentősek azok a nagy ifjúsági szervezetek, amelyeket az állam azért hozott létre, hogy a fiatalokat a rendszer mellé állítsa. Ezek közé tartozik a Junarmia, vagyis a Fiatal Hadsereg, az Első Mozgalom és a Büszke vagyok diákklubok, amelyeknek ma már több millió nagyon fiatal orosz a tagja.
Sok fiatal orosz megtanul egyszerre két életet élni: alkalmazkodni a rendszer szabályaihoz, de mégis másképp gondolkodni. Végül a külső politikai környezet meg fog változni, és amikor ez megtörténik, ez a széles körben elterjedt kettős tudatosság lehetővé teheti számukra, hogy elutasítsák a fojtogató rendszert, amelyet eddig ismertek. Bármennyire is rózsásnak és távolinak tűnik most ez a forgatókönyv, valószínűleg hihetőbb, mint a generációváltás bármely más leegyszerűsítő elmélete. Ez pedig egy napon talán Oroszország normalizálódásához, ha nem is demokratizálódásához vezethet − írja a szerző.
(Borítókép: Patrióta klub Oroszországban 2023. szeptember 2-án. Fotó: Contributor / Getty Images)