Bár az utóbbi időben Oroszország és Irán rendkívül közel állt egymáshoz, a háttérben számos törésvonal is jelen van a két ország között. Az Egyesült Államoknak és a Nyugatnak ezeket kellene kihasználniuk arra, hogy háttérbe tudják őket szorítani.
Az ukrajnai invázió kezdete óta Oroszország és Irán közeli szövetségesek lettek. Oroszország katonai támogatást, diplomáciai és hírszerzési hátteret nyújtott a perzsa államnak. Teherán emellett fegyverekkel látta el Moszkvát, és támogatta a Kreml propagandáját. 2022 júliusában például Ali Hámenei iráni legfelsőbb vezető „veszélyes entitásnak” nevezte a NATO-t, és azt állította, hogy ha Oroszország nem ragadja magához a kezdeményezést, a Nyugat mindenképpen háborút okozott volna Ukrajnában.
Megfigyelők számára ez a szoros partnerség nem meglepetés. A két ország a Nyugat legkönyörtelenebb ellenfelei közé tartozik. Irán vezetői az 1979-es forradalom óta folyamatos Amerika-ellenességgel lépnek fel, azt állítva, hogy állandó célpontjai az ország elszigetelésére irányuló összeesküvéseknek. Vlagyimir Putyin orosz elnök eközben azzal érvelt, hogy az Ukrajnával vívott háború valójában védekezés a NATO-val szemben, amely Oroszország elpusztítására törekszik.
Mindkét ország páriának számít a nemzetközi közösség körében, szankciókkal sújtottak, és mindenhol partnerekre szorulnak, ahol csak szóba állnak velük. Mindkettőt tekintélyelvű vezetők irányítják, akiket egy elszigetelt oligarchikus elit támogat – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent cikkében Maria Snegovaya, a Georgetown Egyetem adjunktusa és Jon B. Alterman Center for Strategic and International Studies alelnöke.
A közöttük lévő hasonlóságok ellenére azonban partnerségük sokkal törékenyebbnek bizonyulhat, mint amilyennek elsőre tűnik. Iránnak és Oroszországnak közös az ellensége és a kormányzati rendszere. Közös történelmük azonban tele van konfliktusokkal, amelyek soha nem tűntek teljesen el. Gazdaságuk az olajtermelésre alapul, és így ugyanazokért a piacokért versengenek. Politikailag komoly vitát jelent közöttük, hogy melyikük legyen az elsődleges regionális hatalom a Kaukázusban és Közép-Ázsiában.
A Közel-Kelet helyzetét is másképp közelítik meg. Valójában a nyugati hegemónia aláásásán kívül nincs közös koherens nemzetközi programjuk. Még Washingtonnal kapcsolatban is vannak stratégiai nézeteltéréseik. A 2024-es amerikai elnökválasztáson Oroszország Donald Trumpot igyekezett segíteni. Az amerikai hírszerzés szerint eközben Irán merényletre készült a politikus ellen.
Irán és Oroszország az elkövetkező években közelebb kerülhet egymáshoz, de a szorosabb együttműködés nem garantált. Az iráni–orosz szövetség minden előnye ellenére magában hordozza az ellentmondásokat, a kölcsönös bizalmatlanságot és az egymással versengő érdekeket.
Az egyik legnagyobb akadály Irán és Oroszország közös történelmében rejlik. A két állam, amelyet földrajzilag a Kaszpi-tenger köt össze, évszázadokat töltött birodalmi rivalizálással. A második világháború alatt a szovjet csapatok megszállták Irán egy részét, Irán pedig a hidegháború nagy részében a nyugati tábor fontos tagja volt. Ez persze megváltozott az 1979-es forradalom után, de Irán új, klerikális vezetésének nem volt érdeke, hogy szövetkezzen a deklaráltan szekuláris Szovjetunióval. Khomeini ajatollah, az Iszlám Köztársaság első legfőbb vezetője gyűlölte Washingtont. De Moszkva iránt sem rajongott, amelyet „a kisebbik sátánnak” nevezett.
Miután a hidegháború véget ért, a két állam a posztszovjet szférában néha kínos módon alkalmazkodott egymáshoz. Irán az 1990-es évek elején hideg fejjel elfordult az Oroszországtól való függetlenségért harcoló muszlim csecsenektől. Annak ellenére, hogy az iráni alkotmány „testvéri elkötelezettséget követel minden muszlim iránt”. A két ország óvatos volt akkor is, amikor Örményország és Azerbajdzsán a 2000-es évek elején összecsapott egymással. A második hegyi-karabahi háború, 2020 óta Moszkva megpróbál segíteni Bakunak egy folyosó létrehozásában, amely összeköti Azerbajdzsánt Törökországgal. Teherán eközben megpróbálta megakadályozni ezt, attól tartva, hogy a folyosó elvágná közvetlen hozzáférését Örményországhoz, és csökkentené regionális befolyását.
Irán és Oroszország a Közel-Kelet kérdésében sem ért egyet. Irán és Izrael nyílt ellenségei egymásnak. Oroszország azonban szoros munkakapcsolatot ápol Izraellel. Igaz, hogy a gázai háború kezdete óta Putyin kritikusan nyilatkozott a zsidó államról, sőt még a Hamász küldöttségét is meghívta Oroszországba. Az orosz fegyverek Izrael számos regionális ellenfeléhez is eljutottak. Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy több mint egymillió izraeli beszél oroszul, ami Moszkvának okot ad arra, hogy Izrael biztonságát prioritásként kezelje.
Izrael pedig az orosz érdekeket kíséri figyelemmel Szíriában. Oroszország a közel-keleti arab országokkal is igyekezett szorosabbra fűzni a kapcsolatait, hogy a szankciókkal sújtott orosz tőkét az öböltérség bankintézetein keresztül mozgassa. Ezek az igények természetesen érzékenyebbé teszik Oroszországot az arab világnak Irán magatartásával való számos panaszára.
Iránnak és Oroszországnak nem pusztán a geopolitikai érdekei eltérőek. Bár kereskedelmi partnerségről beszélnek, mindkét államot végső soron a szénhidrogén ipara tartja el. És mivel a nyugati szankciók korlátozzák a lehetőségeiket, kénytelenek ugyanazon a néhány piacon árulni az olajat. A verseny hamarosan fokozódhat: e piacok közül a legnagyobb Kína, amely gazdasági lassuláson megy keresztül, és ez alááshatja az energia iránti keresletét.
Végül, egy alapvetőbb szinten, Irán és Oroszország eltérő stratégiai kultúrával rendelkezik. A XX. század nagy részében Moszkva volt a két globális szuperhatalom egyike, és továbbra is rendelkezik a történelmi kivételesség tudatával. Bár az irániak is táplálnak hegemón törekvéseket, ezek azonban mélyen regionálisak. Ráadásul az iráni vezetőket a dominanciáról vallott álmok helyett inkább a neheztelések vezérlik. Az irániak évszázadok óta úgy érzik, hogy az erősebb államok – köztük Oroszország – kihasználják őket. A 2010-es években Moszkva is együttműködött a nyugati szankciókkal, hogy nyomást gyakoroljon Iránra, és megfékezze nukleáris programját.
Jelenleg Washingtonban Iránt és Oroszországot egy kalap alá veszik, és valamiféle tartós tengelyként kezelik őket, amely az amerikai érdekeket fenyegeti. Azonban a két ország számos különbözőségét tekintve az amerikai tisztviselők úgy kezelhetnék őket, mint amilyenek: alkalmi partnerek. Ez azt jelenti, hogy Amerikának az lenne a célja, hogy egymás ellen fordítsa őket.
Az Egyesült Államok kezdheti azzal, hogy okosabban kezeli a szankciókat. A személyeskedő diktatúrák más diktatúráknál érzékenyebben reagálnak a szankciók okozta külső bevételkiesésre. Mivel inkább a személyes pártfogásra, mint a hivatalos intézményekre támaszkodnak, állandó bevételi forrásra van szükségük, amely könnyen célba vehető. Iránban és Oroszországban ezek a bevételek túlnyomórészt a fosszilis tüzelőanyagok exportjából származnak.
A Biden-kormányzat azonban az energiapiacok stabilitását helyezte előtérbe Irán és Oroszország teljes kiszorításával szemben, így a két államnak sikerült fenntartania a kitermelését. Azonban egy olyan világban, amelyet most elárasztanak a tartalék kapacitások, az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy agresszíven csökkentse szénhidrogén-bevételeiket.
Ha Washington fokozza a szankciók érvényesítését, az növelni fogja a kockázati prémiumot, amelyet Kína követel majd az olaj megvásárlásáért, ezáltal csökkentve mind Irán, mind Oroszország bevételeit. Az Egyesült Államok és a többi G7-ország által az orosz olajra 2022-ben kivetett árplafon szigorúbb végrehajtása ugyanezt tenné, akárcsak bármely más, az olajárak csökkentésére irányuló amerikai erőfeszítés.
Az Egyesült Államok előnyre tehetne szert, ha ráerősítene a két ország közötti ellentétekre. Mindez nem jelenti azt, hogy a Nyugat jelenlegi erőfeszítései kudarcot vallanak. Az Egyesült Államok és partnerei eredményesen ássák alá Irán hozzáférését a kritikus árukhoz és technológiákhoz, amelyeket Teherán aztán újraexportál Oroszországba. Az azonban nem elégséges megközelítés, ha a két országot az Egyesült Államok egyetlen egységként kezeli. Évszázadok óta feszült a kapcsolatuk, és jó okkal az. Az amerikai stratégia akkor lehet eredményes, ha fokozza ezeket a feszültségeket, nem pedig felülírja őket – írják a szerzők.
(Borítókép: Maszúd Pezeskian iráni elnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök Aszgabatban, Türkmenisztánban 2024. október 11-én. Fotó: Iráni Elnökség / Handout / Anadolu / Getty Images)