A megbuktatott elnök úgy került hatalomra, hogy megmutassa, más, mint az apja, de végül ugyanolyan elnyomó diktátornak bizonyult, akire már csak az emberi mészárszék üzemeltetőjeként fogunk emlékezni.
2002-ben Bassár el-Aszad még merőben más figura volt, mint az a brutális autokrata, akivé később vált, és aki egy törékeny, kínzásokra, bebörtönzésekre és ipari méretű gyilkosságokra épülő állam élén állt. Akkor még csak két éve volt elnök apja, Háfez utódaként, akinek a neve maga is a brutalitás szinonimája volt.
Egy ideig az esetlen, Londonban tanult egykori szemészorvos, aki Asmát, a JP Morgan befektetési bankárát vette feleségül, nagyon szerette volna megmutatni a világnak, hogy az ország az ő vezetése alatt más utat is járhat – írja cikkében a The Guardian.
A Nyugat felé fordulva komoly PR-kampányt folytatott, hogy családját – palotáik és az elnyomó apparátus ellenére – valahogyan hétköznapinak mutassa be.
Huszonkét évvel később Bassárt az al-Kaida egyik egykori ága söpörte ki a hatalomból. Az Aszad-uralom fél évszázadának drámai végével a Közel-Kelet térképének egy kulcsfontosságú része teljesen átrajzolódott.
De még az arab tavasz előtti napokban is, a Bassár el-Aszad féle Szíria valósága – Muammar Kadhafi Líbiájához hasonlóan – egy olyan ország volt, amelyben állandóan egy hatalmas biztonsági apparátus működött, ügynökök figyelték a piacokat, a taxidroszkat és az utcasarkokat.
Elutasítva a demokrácia Szíriának megfelelő modelljét, Bassár kezdeti reformajánlata az volt, hogy a politikai átalakulást megelőzően gazdasági változásokat ígért, és a népszerűtlen állami monopóliumokat szabad piacra cserélte, ami azonban végső soron egy hozzá közel álló elitnek kedvezett.
Politikai doktrínája, mint később kiderült, nem különbözött apjáétól.
Egy erősen személyre szabott diktatúra volt, aminek hatalma a fegyveres erőkön és a hírszerző ügynökségeken alapult. Egy névtelen európai diplomata már korán megkockáztatta, hogy megkérdőjelezze valódi tekintélyelvűségét, és Szíriát „diktátor nélküli diktatúrának” nevezte. Hamarosan azonban már nem volt kérdéses, hogy mit képvisel. Valódi diktátor lett belőle.
Bassar 2001-ben számos politikai foglyot – főként kommunistákat – egy elnöki amnesztia keretében szabadon engedett, ami része volt a Nyugat felé irányuló kampányának, hogy demonstrálja, Szíria változik. Ez azonban csupán kirakatintézkedés volt. A letartóztatások valójában soha nem szűntek meg.
A 2011-es szíriai felkelés fenyegetése alatt az utolsó látszat is elszállt, és egy olyan rezsim mutatta meg magát, amely hajlandó volt nagy tömegek fogva tartását, kínzását és meggyilkolását iparszerűvé tenni. A hatalom 2011 és 2015 között csupán az „emberi mészárszéknek” nevezett Szednaja börtönben 13 ezer embert ölt meg.
Bassár uralma még szörnyűbbé vált, mint apjáé volt.
Ha Bassar kezdetben másnak tűnt, az talán azért volt, mert eleinte nem őt szánták Hafez utódjának – ez a szerep bátyjáé lett volna, azonban ő 1994-ben autóbalesetben meghalt. Ezt követően Háfez személyesen oktatta ki a hatalom gyakorlására fiát, akit korábban, mielőtt Londonból visszahívták volna Szíriába, kevéssé érdekelt a politika.
2011-re és az arab tavasz kitörésére elpárolgott az a gondosan ápolt kép, amely Bassart és családját a Háfez-korszak egészségesebb változataként ábrázolta.
Az Aszadok uralma elleni szórványos tüntetésekkel kezdődő mozgalom márciusra lángra lobbant és forradalomba torkollott. A válasz brutális volt. A biztonsági erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, miközben a sabiha néven ismert, erősen felfegyverzett, rezsimpárti milíciák megjelentek, hogy halálosztagként működjenek.
Az évek során Bassar visszatérhetett ugyanahhoz az indokláshoz, amelyet 2002-ben apja védelmében alkalmazott – miszerint a vérontás a „terrorizmus elleni háború” szolgálatában állt.
Egy évvel később, 2012-ben a WikiLeaks által kiszivárogtatott, Bassárral és családjával, valamint a régióbeli kapcsolataikkal kapcsolatos több ezer e-mail ritka alapos betekintést engedett az Aszadok Damaszkuszban zajló tanácskozásaiba és életébe: Asma drága ékszereket rendelt Párizsban; jól fizetett PR-guruk adtak tanácsokat, hogyan tűnjenek reformereknek, miközben erőszakos leszámolást folytattak.
Abban az évben – még akkor is, amikor az első orosz katonai tanácsadók kezdtek megérkezni a rezsim megerősítésére – a legfontosabb felfedezések között szerepelt, hogy Bassár személyesen is részt vett a folyamatos erőszakra vonatkozó napi parancsok aláírásában.
De ha a hatalma ebben az időszakban ingatagnak tűnt is, és a nemzetközi közösség lemondásra szólította fel, más tényezők közbeavatkoztak, és ezek elhalasztották bukását, miközben Szíria hosszú évekig tartó, atomizálódó polgárháborúba sodródott, ami 500 ezer ember életét követelte, és a lakosság felét elűzte otthonából.
Az egyik tényező az Iszlám Állam önjelölt kalifátusának megjelenése volt, aminek központja 2013-ban az észak-szíriai Rakkában volt, és amelynek szörnyű visszaélései még Bassár erőinek tetteit is háttérbe szorították, elterelve a nemzetközi figyelmet az Aszad-rezsimről, még akkor is, amikor Damaszkusz vegyi fegyvereket kezdett használni a lázadók központjai elleni támadások során, amik közül a leghírhedtebbek a Khan al-Assal és Gúta elleni akciók voltak.
A hírszerzési lehallgatások alapján évek óta folynak a viták arról, hogy Aszad személyesen rendelte-e el a támadásokat.
Az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelő Központja által tavaly, a két gútai támadás 10. évfordulója alkalmából kiadott nyilatkozat azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a kevésbé jelentős támadásokat is személyesen hagyta jóvá.
Ekkor kezdtek külföldi szereplők is belépni a konfliktusba. Az első Vlagyimir Putyin döntése volt, hogy orosz erőket vezényel Aszad támogatására egy cinikus manőver keretében, amelynek célja, hogy megerősítse Moszkva igényét a tágabb értelemben vett Közel-Keleten való jelentős befolyásra.
Irán is erőteljesen lépett, hogy megvédje a szomszédos Libanonban a Hezbollahba történt befektetését, tanácsadókat küldött és támogatta a Hezbollah harcosainak bevetését az Aszad-rezsim nevében, stabilizálva az uralmat az általa ellenőrzött területeken.
(Borítókép: Bassar al-Aszad a feleségével indiai látogatásukkor 2008-ban. Fotó: Arvind Yadav/Hindustan Times via Getty Images)