Vasárnap választanak elnököt az Európa utolsó diktatúrájának számító Belaruszban, ahol biztosan az 1994 óta uralkodó Aljakszandr Lukasenka fog győzni. Lukasenka akkor még a változás jelöltjeként szerzett mandátumot, ugyanakkor hamar diktatúrát épített ki. Ennek ellenére a 2010-es években sokáig Lukasenka számított kapocsnak Oroszország és az emberi jogokat féltő nyugati országok között, azonban azóta sok minden változott: Belarusz 2021 óta hibrid háborút folytat az EU-tagállam szomszédjaival szemben.
Legutóbb 2020. augusztus 9-én tartottak elnökválasztást Belaruszban, ami hivatalosan a korábban magát Európa utolsó diktátorának is nevező Aljakszandr Lukasenka győzelmével ért véget, noha ez inkább köszönhető az akkor már több évtizede épített elnyomó rendszerének, mintsem a szavazóknak.
Ugyan elképzelhető, hogy valóban Lukasenka szerezte a legtöbb szavazatot kihívóival – köztük az azóta száműzetésben élő Szvjatlana Cihanouszkajával – szemben, de az szinte biztos, hogy nem a szavazatok 80 százalékát kaphatta a már 1994 óta hatalomban lévő elnök, míg a választások előtt Minszkben történelmi nagyságú demonstrációt szervező kihívója mindössze 10 százalékot ért el – nem véletlen, hogy a hivatalos eredmények nyilvánosságra hozatala után nem csupán a fővárosban, hanem több belarusz városban törtek ki spontán tüntetések.
A tüntetések során több ezer embert vettek őrizetbe vagy akár tartóztattak le a belarusz rendőrök, miközben a demonstrációkat a hatalom erőszakkal verte le, a rendszerrel szemben induló ellenzék arcait pedig vagy száműzték, vagy pedig állam elleni bűncselekmény miatt elítélték.
Közülük legrosszabbul az egyébként Németországban fuvolistaként sikeres karriert befutó Marija Kalesznyikava járt, akit 2020 szeptemberében tartóztattak le, majd pedig egy évvel később 11 év börtönbüntetésre ítéltek állítólagos puccskísérlete miatt ügyvédjével.
Az egykoron szőke rövid hajával és bőrdzsekijével ikonná váló Kalesznyikaváról elítélése óta nem sok mindent hallani – legutóbb 21 hónapnyi hallgatás után, 2024 novemberében közöltek róla egy képet, ahogy a börtönben édesapja meglátogatta, miközben már 2023 februárja óta nem küldhet levelet a börtönből, egészségügyi állapota pedig letartóztatása óta szemmel láthatóan romlott.
A 2020-as események ugyanakkor nemcsak egyéni szinten jártak tragédiával végződő következményekkel, hanem a rezsim működése és külföldi megítélése szempontjából is egy korszakhatárnak számítanak.
Ugyan a posztszovjet állam már régóta nem számít demokratikus országnak – elvégre 2012-ben Lukasenka még azzal is büszkélkedett, hogy ő Európa utolsó diktátora, amit 2023-ban már visszautasított –, ami miatt több ízben is szankcionálták az országot, de azért aktív diplomáciai kapcsolatot ápoltak Lukasenka rezsimjével, hiszen a Krím félsziget 2014-es orosz annektálása után fontos szereplővé vált a térségben.
Azonban míg a 2010-es években Lukasenka volt a kapocs Oroszország és a Nyugat között, azóta Lukasenka rezsimje már csak Oroszország csatlóstársaként van jellemezve,
a belorusz elnök hatalma pedig kiszolgáltatott Vlagyimir Putyin orosz kollégája számára. Pedig nem így indult az 1991-ben függetlenné váló Belarusz története, és mások voltak Lukasenka ambíciói is.
Mára már kicsit hihetetlennek tűnhet, de az 1994-es elnökválasztáson Aljakszandr Lukasenka még a változás jelöltjének számított, amivel nagy arányban sikerült megnyernie az elnökválasztást a még előző rendszerben is miniszterelnöki pozíciót betöltő Vjacsaszlav Kebiccsel szemben.
Ugyanakkor Lukasenkának később nagyobb tervei voltak. Mint korábbi cikkünkben bemutattuk, 1996-ban még a belarusz elnök és akkori orosz kollégája, Borisz Jelcin közösen létrehozták a két ország közötti szorosabb együttműködést, köztük a gazdasági és nem pontosan meghatározott politikai integrációt is célzó unióállamot.
A megállapodásnak a lényege az volt, hogy ugyan a két ország független marad, azonban szuverenitásuk bizonyos elemeit egyesítik, hogy azokat a továbbiakban nemzeti szint helyett nemzetek feletti (szupranacionális) szinten kezeljék.
Az Unióállam mindkét fél számára előnyös volt annak ellenére, hogy az a rendkívül aszimmetrikus kapcsolatot fagyasztotta be.
Oroszország ebben biztonságának szavatolását látta – hiszen az orosz biztonságpolitikai gondolkodás területalapú, Jelcin ezzel pedig szerzett egy ütközőállamot országa és a NATO közé –, míg Lukasenka hatalma növekedését.
Ugyan hivatalosan az orosz elnök volt az Unióállam vezetője, de Jelcin már akkor is súlyos betegségekkel küzdött, amin alkoholizmusa sem segített, ezért a belorusz elnök abban bízott: névleg ugyan majd Jelcin irányít, a gyakorlatban azonban majd ő fog valódi döntéseket hozni a szupranacionális szervezetben. Ugyanakkor hiába bízott mindkét vezető a két ország szorosabb együttműködésében, Jelcin lemondása, majd Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése mindent megváltoztatott.
Putyin nem volt híve az unióállamnak, a politikai integrációt pedig csak abban az esetben lett volna hajlandó végrehajtani, ha az a Belarusz Köztársaság Oroszországba való beolvadásával járna, emiatt a projekt sokáig meg is akadt, hiszen Lukasenka nem akarta elveszteni függetlenségét, pláne nem akarta csökkenteni hatalmát.
A két elnök nem is jött ki jól egymással, ennek ellenére törekedtek a jószomszédi viszonyra, valamint az egymás számára előnyös gazdasági és kereskedelmi együttműködésre, azonban Vlagyimir Putyin 1999-ben Csecsenföld, majd 2008-ban Grúzia ellen indított és megnyert háborúja miatt Lukasenka féltette országát és elnöki székét.
Emiatt a 2010-es évek elején, de leginkább a 2013-as ukrajnai majdani felkelés, majd a Krím félsziget 2014-es annektálása idején Lukasenka hintapolitikába kezdett:
ugyan törekedett a jó kapcsolatokra Vlagyimir Putyinnal annyira, hogy ne támadja meg, de elkezdett nyitni a nyugati országok felé is.
Az Ukrajna és Oroszország között 2014-ben kitört konfliktusban sokáig független, béketeremtő szerepet vett fel, hogy ezzel próbálja megőrizni országa függetlenségét. Részben ennek köszönhetően éppen Minszkben sikerült megállapodni az egyébként végül csak időleges tűzszünetet hozó minszki egyezményekben.
Annak ellenére, hogy Lukasenka addigra már rég egy kemény, erőskezű rezsimet vezetett – ugyebár 2012-ben büszkélkedett az Európa utolsó diktátora címmel –, partnereket talált nyugaton az emberi jogok Belaruszban folytonosan jelen lévő megsértése és a politikai elnyomások ellenére.
2020 februárjában még az akkori amerikai külügyminiszter, Mike Pompeo is járt Minszkben, hogy gazdasági és politikai együttműködésről tárgyaljon Lukasenkával,
annak ellenére, hogy Belaruszban az augusztusi elnökválasztáson Lukasenka két fő kihívóját, az állami Belgazprombank korábbi elnökét, Viktar Babarikát és a karrierdiplomata Valerij Cepkalát eltiltották a választáson való indulástól.
Annak ellenére, hogy végül a rezsim két korábbi embere, valamint az ellenzékiek körében népszerű podcaster, Szergej Cihanouszkij sem indult el az elnökválasztáson – ráadásul mindannyiukat letartóztatták –, a belorusz ellenzék összefogott: Cihanouszkij helyett felesége, Szvjatlana Cihanouszkaja indult, hogy a börtönben lévő férje kampányfőnökeként valamifajta védelemben részesülhessen.
Elemzők szerint Cihanouszkaja csak azért indulhatott el, mert a korábbi angoltanár, egyébként évek óta gyerekeit otthon nevelő nőt a rezsim nem tartotta valódi kihívónak.
Később azonban beállt mögé Babarika, valamint Cepkala kampánya is, akiket a már korábban említett kampányfőnök, Marija Kalesznyikava, valamint Cepkala felesége, Veronika képviselt.
Cihanouszkaja 2011 óta nem látott tömegeket tudott megmozgatni kampányával, pedig Belaruszban a politikai gyűléseken részt vevőket gyakran veszi őrizetbe a rendőrség, vagy éri őket másmilyen retorzió. Ráadásul kampányidőszakon kívül mindenfajta politikai gyűlés illegálisnak számít, így a belarusz ellenzékiek alaposan meggondolják, részt vesznek-e az egyébként kampányidőszakban legálisnak számító rendezvényeken.
Lukasenka helyzetéről sokat elárul, hogy míg a választás előtt Cihanouszkaját azzal vádolta, hogy orosz báb, és vele akarnak végrehajtani egy színes forradalmat – emiatt egyébként 32 orosz, állítólag Wagner-zsoldost le is tartóztattak, akik a fővárosi repülőtéren várták a csatlakozást –, addig a választás után kirobbanó tüntetéseken már Putyin segítségét kérte, hogy szavatolhassa hatalmát, és Cihanouszkaját nyugati ügynöknek bélyegezte. Ezzel pedig Lukasenka addig meglévő külpolitikai mozgásterének vége lett.
Ráadásul külpolitikai mozgásterének elvesztése után az Oroszországtól egyébként is függő gazdasága is teljesen kiszolgáltatottá vált Oroszország számára, miután 2021. május 23-án egy belarusz ellenzéki újságírót és orosz barátnőjét, Raman Prataszevicset és Szofija Szapegát egy Athén és Vilnius közötti Ryanair-járat földre kényszerítésével őrizetbe vett a belarusz KGB.
Ezután a legtöbb légitársaság elkerülte a belorusz légteret, ami fontos tranzitdíjak elvesztésével járt, később pedig az Európai Unió, valamint az Egyesült Államok által bevezetett szankciók miatt a Minszkbe tartó repülőjáratokat beszüntették, ahogy azt a kiskaput is bezárták, amivel Belaruszon keresztül kerülte meg Oroszország az ellene hozott szankciókat.
A kieső turistákat elsősorban a Közel-Keletről, Ázsiából és Afrikából próbálták pótolni, ezért közvetlen járatokat indítottak többek között Belarusz és Afganisztán, valamint Irak között.
Azonban az Afganisztánból és Irakból érkezők többnyire csomagok nélkül érkeztek, céljuk pedig nem az üdülés volt, hanem hogy Belaruszból illegálisan belépjenek az Európai Unió területére.
Eleinte a rezsim visszafordította, valamint kitoloncolta a határon megjelenteket, ugyanakkor 2021 nyarától már inkább arra biztatta őket, hogy megpróbálják a belépést Lengyelországba, Litvániába vagy Lettországba – a belorusz határőrök eleinte csak elfordultak, ha egy migránst láttak, később azonban már állami segítséggel juttatták el őket a határig.
Belarusz szomszédos országaiban pedig többször is problémát okoztak a megjelent, többségében iraki, afgán, szír és kurd nemzetiségű migránsok:
ugyanis az illegális határátlépéssel próbálkozók gyakran a két ország közötti senki földjén rekedtek, miután sem a lengyel, a litván vagy a lett határőrök nem engedték be őket, sem pedig a belarusz határőrök nem engedték vissza őket.
A lengyel–belorusz határon az immáron Lukasenka-rezsim által tudatosan indított hibrid háborúnak a tetőpontja 2021 novemberében történt, amikor egyszerre több ezer ember próbált belépni Lengyelországba, akik végül napokig a két ország közötti semleges területen rekedtek élelem, gyógyszer, valamint szállás nélkül a hidegben – közülük többen életüket is veszítették. (A belorusz–lengyel határ helyzetét az alábbi helyszíni riportunkban mutattuk be részletesen).
Belarusz pedig azóta is feláldozható fegyvernek tekinti ezeket az embereket: 2021-ben, a válság kitörésekor több mint 37 ezren próbálták illegálisan átlépni a belorusz–lengyel határt, de még tavaly is 29 707-en próbálkoztak meg ezzel – összehasonlításképp, 2020-ban mindössze 117 kísérlet volt, 2018-ban pedig mindössze 3.
Emiatt Donald Tusk lengyel kormányfő régóta segítséget kér az uniótól, valamint a mostani lengyel soros elnökség egyik fő témáját is a migráció kérdése adja.
(Borítókép: Aljakszandr Lukasenka 2024. május 3-án Minszkben. Fotó: Getty Images)