Hiába jelentette be három európai pártszövetség is, hogy kezdeményezi a Magyarország elleni uniós eljárás megindítását, a jelenlegi európai parlamenti viszonyok mellett ennek sikerére nincs sok esély. De az Európai Néppárt akár házon belül is lerendezheti Orbán Viktort.
A héten a magyar demokráciával foglalkozott sok európai politikus. Az Európai Parlament három frakciója, a zöldek, a liberálisok és a szocialisták ugyanis egymás után bejelentették, hogy az uniós alapszerződés hetedik cikkelye alapján kezdeményezik a Magyarország elleni uniós eljárás megindítását.
Ez a bizonyos hetedik cikkely (a teljes Alapszerződés pdf formátumban itt található) azt mondja ki, hogy az Unió alapvető értékeit megsértő tagállamok ellen a Tanács eljárást folytathat le, ha ezt a tagállamok egyharmada, az Európai Parlament vagy az Európai Bizottság javasolja. Az alapvető értékeket, melyek védelmében ez az eljárás megindul, ugyanezen dokumentum második cikkelye sorolja fel: az eljárás kezdeményezői ezek közül a szabadság, a demokrácia, a jogállamiság deklarált alapértékeit érzik veszélyben.
Az uniós eljárás egyáltalán nem egyszerű, nem véletlen, hogy a hetedik cikkelyt még sohasem alkalmazták egyetlen tagállam ellen sem. Az egyik buktatót az jelenti, hogy az Európai Unió Tanácsának négyötödös többséggel kell állást foglalnia az ügyben. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a huszonhétből huszonegy tagállam képviselőjének egyet kell értenie abban, hogy Magyarországon fennáll a szabadság, a demokrácia és a jogállam „tartós megsértésének” veszélye. Ennek megállapítását követően meghallgatásokra és ellenőrzésekre kerül sor, és csak ezután következhetnek a szankciók – melyek közül az Alapszerződés egyedül a Tanács-béli szavazati jog felfüggesztését nevesíti. Az uniós eljárás tehát egy politikai eszköz, nem jár gyors és radikális szankciókkal. Ha nem mérgesedik el a helyzet, inkább presztízsszempontból jelenthet veszteséget Magyarországnak.
De még mielőtt a kezdeményezés a Tanács elé kerülne, szükség van az Európai Parlament döntésére is. Ez a szakasz január közepén kezdődhet, és van esély rá, hogy a kezdeményezést a parlamenti napirendre veszik a három frakció miatt. Az ugyanis, hogy a kezdeményezést már a január 16-án kezdődő strasbourgi plenáris ülés napirendjére is ki lehessen tűzni, az EP elnökségén múlik. Az elnökségben pedig az elnök, a 14 alelnök és az 5 questor (ellenőr) pártállását tekintve a kezdeményezők hajszálnyi többséggel bírnak. A kezdeményezés ezután a plénum elé kerül, ahol azonban – mivel az Alapszerződés 7. cikkelyének alkalmazásával kapcsolatban hoznak döntést - az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 354. pontjának (pdf) értelmében már kétharmados többség szükséges (ezt a szabályt az MTI téves információját átvevő összes magyar orgánum figyelmen kívül hagyta).
A kétharmad pedig a három kezdeményező frakciónak szinte elérhetetlen, hiszen együttesen is csak 333 képviselővel rendelkeznek a 754-ből. Ezt a számot még a kezdeményezéshez hivatalosan nem csatlakozó Északi Egyesült Baloldal/Zöld Baloldal frakciójának támogatásával is legfeljebb 367-re tudnák feltornászni, ami még az egyszerű többséghez is kevés.
Ezért nem véletlen, hogy az ötletgazda zöldek részéről nyilatkozó Ulrike Lunacek erőteljesen hangsúlyozta, milyen fontosnak tartja azt, hogy az Európai Néppártnak legalább egy része támogassa az eljárást. A parlamenti egyenlet szerint a kétharmad ugyanis csak akkor lehet meg, ha az EPP képviselőinek legalább a fele átáll. Normális esetben a magyar kormánynak ennek bekövetkezésétől egyáltalán nem kéne tartania.
Azonban ma az európai politika ott tart, hogy Magyarország demokratikus teljesítményével szembeni elégedetlenség már rég túllépett a párthatárokon. A január elsején életbe lépő Alaptörvényt például a jobboldali vezetésű Németország vagy Franciaország is ugyanolyan keményen kritizálta, mint Finnország vagy Ausztria. És bár maga is az uniós eljárás előterjesztői közé tartozik, Hannes Swoboda, az európai szocialisták leendő frakcióvezetője is valójában a Néppárton belülről várja a megoldást. Sajtóközleményében ezért is igyekeztek nyomás alá helyezni a pártalakulatot, arra bíztatván őket, hogy mozdítsák el Orbán Viktort a szervezet alelnöki posztjáról, és függesszék fel a Fidesz tagságát.
Összefoglalva tehát a kétharmados európai parlamenti matematika alapján csak akkor van esély arra, hogy a Tanács elé kerüljön a Magyarország elleni uniós eljárás ügye, ha az EPP testületileg elítéli a magyar kormányt, netán a néppárti képviselők nagy számban szavaznak pártszövetségük alelnöki posztját is betöltő Orbán Viktor ellen. Erre feltehetően kicsi az esély. A várható kudarc ellenére is borítékolható, hogy az uniós eljárás ügye még jódarabig napirenden marad, már csak azért is, mert az Európai Parlament a magyar politikában szokatlan érzékenységgel és komolysággal szokott reagálni minden efféle normasértésre.
Az eljárás megindulása helyett azonban valószínűbbnek tűnik az, hogy az EPP a plenáris ülésig hátralévő 10 nap alatt megpróbálja majd házon belül lerendezni a vitás kérdést. Ezt a megoldást javasolta az Economist eheti vezércikke is, tulajdonképpen Hannes Swobodával egybehangzón feltételezve, hogy a Néppártból való kizárás fenyegetése valóban visszatéríthetné Orbán Viktort „az autokráciához vezető útról”.
Az európai belpolitika informális nyomásgyakorlásának erejét nem szabad lebecsülni, de túlbecsülni sem. A 2006-os országgyűlési választások idején Hans-Gert Pöttering, az Európai Néppárt akkori elnöke még az egyetlen EP-képviselővel rendelkező MDF-et sem tudta meggyőzni arról, hogy a második fordulóra léptesse vissza jelöltjeit a Fidesz javára. Sőt, pont az ügy miatt végül az MDF megorrolt a Néppártra, és 2009-ban Bokros Lajos már a brit kormánypárt által gründolt Konzervatívok és Reformisták (ECR) frakciójába ült be. A Fidesz nemzetközi szinten tanúsított konokságát elnézve még azon sem lepődnénk meg, ha a Néppárt nem akarja majd túlfeszíteni a húrt, nem akarja majd megkockáztatni, hogy a soraiban ülő 14 magyar képviselő Bokros Lajos frakciótársává váljon.