Saját lányukat megerőszakoló paraziták, csoportos erőszaktevők, lelkiismeret nélküli középkorban ragadt bűnözők – mindez nem egy kazincbarcikai kocsmában hangzott el egy fröccs mellett, hanem dán szélsőségesek muszlimellenes kampányüzeneteiben. Egy amerikai kutató szerint nem erősítette meg az európai szélsőséges pártokat a válság, a Jobbik sikerét inkább kivételnek tartják, ami erősíti a szabályt. De lehet weimari köztársaság az EU-ból az EP-választásokon?
Vannak nagy igazságok, amikkel társaságban nehéz melléfogni: az állam rossz gazda, a közönség a tizenkettedik játékos, és minden valamirevaló Nobel-díjas tudós és hollywoodi színész legalább egy kicsit magyar. Hasonló aduász az is, hogy a válságok a szélsőséges pártoknak kedveznek (szemöldökráncolás) – lásd Hitler felemelkedése (tudálékos félmosoly). A baj csak az, hogy néha még a nagy igazságok sem igazak, vagy legalábbis nem lehet belőlük általánosítani: egy holland származású amerikai professzor azt állítja, hogy sem a két világháború között, sem most nem általános trend a szélsőjobb térnyerése a válság-sújtotta európai országokban: a Jobbik, a francia Nemzeti Front és a görög Arany Hajnal előretörése ugyanolyan kivétel, mint annak idején Hitleré.
Pedig a tavaszi európai parlamenti választás kapcsán többen attól tartanak, hogy egy a weimarihoz hasonló forgatókönyv veheti kezdetét, ha elég populista és radikális képviselő jut az EP-be (lásd keretes írásunkat). Szakemberek szerint ha többséget nem is szerezhetnek a szélsőségesek, lehetőséget kaphatnak, hogy nagyobb nyilvánosságot adjanak nézeteiknek és saját céljaik felé tereljék az EU erőforrásait.
Túloz a világsajtó, amikor a fasizmus visszatéréséről cikkez az EP-választások előtt – mondta Cas Mudde, a Georgia-i Egyetem holland származású kutatója a Jobboldali populizmus, szélsőségek és az európai választások című kölni konferencián, mely arra keresett választ, vajon milyen változásokat hozhat az Európai Parlament működésébe a szélsőséges és populista pártok várhatóan erős szereplése a tavaszi választásokon.
Weimarizálódásnak azt a folyamatot hívják, melyben szélsőséges csoportok leépítik a demokratikus intézményeket (például a hatóságok erőszak-monopóliumát) és diktatúrát építenek ki. 1919-ben a weimari nemzetgyűlés fogadta el a weimari köztársaság (hivatalos nevén: Német Birodalom) alkotmányát II. Vilmos német császár lemondása után. A világválság, a jóvátételi kötelezettségek, az általános elszegényedés közepette megerősödtek a szélsőségek, 1933. január 30-án Hindenburg köztársasági elnök Adolf Hitlert, a választást megnyerő nemzetiszocialisták vezetőjét nevezte ki kancellárnak.
A Jobbikkal több felszólaló részletesen foglalkozott, már a megnyitó beszéd első perceiben előkerült például a Gyöngyösi-féle listázás. Mudde azonban az Index kérdésére elmondta: a Jobbik népszerűsége magyar jelenség, mely nem általánosítható egész Európára. Legutóbbi sikerükhöz kellett az őszödi beszéd és kísérőjelenségei, és persze az is, hogy a korábban népszerű MIÉP„egyszerűen leragadt 1917-ben” (Mudde a kilencvenes évek végén élt Magyarországon, és kutatóként többször is járt MIÉP-tüntetésen).
Mudde szerint a magyar, francia és görög példa ellenére nincs bizonyíték arra, hogy egész Európa a szélsőjobb felé tolódott volna, sőt, lehet, hogy az EP-választásokon egyáltalán nem fognak erősödni a szélsőjobboldali pártok. A kutató a válság kezdete előtti és utáni választási eredményeket vetette össze a EU-tagországokban: nyolc országban (köztük a pénzügyi mentőcsomaggal megtámogatott Cipruson, Írországban, Portugáliában és Spanyolországban) nincs is komoly népszerűséget felmutatni tudó szélsőjobb, a maradék húsz országban pedig elég egyenletes az eloszlás: 11-ben erősödött a szélsőjobb, 9-ben viszont éppen gyengült. Szintén fontos, hogy a nagy országok közül (akik a legtöbb EP-képviselőt adják), egyedül Franciaországban érzékelhető jelentős növekedés. (A kutatásban Mudde a választások első fodulóját és kétkamarás parlamentek esetében az alsóházat vizsgálta, a válság előtti utolsó és az azutáni első eredményeket hasonlította össze országonként.)
Összességében Mudde azt várja, hogy 13 EU-tagállamból kerül be a parlamentbe szélsőjobbos képviselő, és legfeljebb 6 százalékkal lesznek többen, mint eddig (és az is lehet, hogy kevesebben lesznek az új parlamentben). Ráadásul az is borítékolható, hogy nem lesz zökkenőmentes az együttműködés: „A Jobbik nyílt antiszemitizmusa vállalhatatlan több másik pártnak, és az olasz Északi Liga is borítékolhatóan tesz majd megosztó lépéseket” – mondta Mudde (a szélsőjobb Nyugat-Európában inkább arabellenes és Izrael-párti, így a Jobbik egyes nézetei még saját táborában is kiverik a biztosítékot). Mudde szerint egyébként inkább a gazdaságilag kiegyensúlyozottabb időszakokban jellemző a szélsőjobb előretörése összességében:
Majd a válság után várható, hogy előretör a szélsőjobb
– mondta talán félig viccelődve.
Abban több előadó is egyetértett, hogy a populista és radikális pártok megosztottsága régiónként eltér: az északi államokban hasonlóak, Délen és Keleten országonként erősen eltérnek a mozgalmak és pártok. Elég például a Brit Függetlenségi Pártra gondolni, ami EU-szkeptikus, de több-kevesebb sikerrel igyekszik elhatárolódni a rasszista megnyilvánulásoktól, szöges ellentétben a görög Arany Hajnallal.
De nem az antiszemitizmus az egyetlen, ami megüti a nyugatiak fülét a Jobbikkal kapcsolatban: Andreas Umland, a Kijevi Állami Egyetem kutatója az orosz szimpátiát emelte ki többek közt a Jobbik esetében: „Oroszország megerősödésével ezek a pártok egy nukleáris szuperhatalom játékszereivé válhatnak” – emelte ki, hozzátéve: egy szélsőséges forgatókönyv szerint a kelet-európai fasiszták és iszlám fundamentalisták foghatnak össze például Amerika ellen. Umlandot egyébként a Jobbik erősödése a Szovjetunió felbomlása utáni időkre emlékezteti, az orosz kapcsolatot pedig (mint meg nem erősített esetleges Jobbik-finanszírozási forrást) Mong Attila, az Átlátszó.hu munkatársa is megemlítette, aki szerint „a Jobbik nem a válság terméke, hanem az EU-integrációé”.
A legnagyobb veszélyt sokan abban látják, hogy egy-egy párt látványos sikere bevonzhatja a bizonytalan szavazókat: Peter Ucen szlovák politológus Marian Kotleba szkinhed informatikatanárból lett szélsőjobboldali pártvezető példáján mutatta be, hogy az elmélet nem légbőlkapott. Kotleba, a Mi Szlovákiánk Néppárt (LSNS) eredetileg esélytelennek tartott elnöke 55 százalékot kapott a kormányzó Smer jelöltjével szemben a besztercebányai megyei választás második fordulójában 2013 őszén, így ő lett a megyefőnök.
Ehhez kellett a Szlovákiában szokásosan alacsony részvétel (kevesebb mint 25 százalék) is, de leginkább az, hogy az első forduló váratlan, de nem sorsdöntő sikerén felbuzdulva tömegesen jöttek el szavazni a második fordulóban a korábban otthon maradt vagy másra szavazó szimpatizánsok. Az LSNS szórólapjai egyébként ismerősek lehetnek, „a jóravaló emberek” (nem cigányok) érdekei mellett állnak ki könnyen értelmezhető üzenetekkel, például:
Véget vetünk a nem csak cigány paraziták igazságtalan előnyben részesítésének
– ígérte 2009-ben, amit az ügyészség még fajgyalázásnak tartott, a járásbíróság viszont már nem.
Egy másik sokak által érzékelt tendencia a szélsőséges nézetek beépülése a mainstreambe. Az iskolapéldáért itt sem kell messzire menni, elég a román parlamentet megnézni, ahol jelenleg nincs ugyan szélsőséges párt (korábban koalícióban kormányoztak is), de a szélsőséges és nem szélsőséges figurák egyaránt páratlan könnyedséggel váltanak pártot és tűnnek fel szalonképesebb szervezetekben, miközben megesik, hogy vezető politikusok koszos cigánynak hívnak egy újságírót. A témát kutató Radu Cinpoes egyébként az ilyen gyakori pártváltásra (amit, ne legyenek illúzióink, nyilván nem ingyen lépnek meg a politikusok) Nigériában találta a legközelebbi példát.
A Jobbik egyébként lassan az ország vezető intellektuális exporttermékévé válhat, legalábbis abból kiindulva, hogy hány külföldi kutató és PhD-diák kutatja a párt sikerének titkát. Abban mindenki egyetért, hogy nagyon jól használják a közösségi oldalakat és nagyon hatásosan szólítják meg a fiatalokat – olyannyira, hogy egy fiatal kutatóban felmerült, hogy a párt fejlődését a zöld mozgalmak előretörésével hasonlítsa össze. „Elképzelhető, hogy van párhuzam, hiszen mindkét esetben kiábrándult fiatalok fordultak egy új mozgalom felé″ – mondta.