Az EUrologushoz hasonlóan azok a ritka egyedek, akik a nagy téli szünetben a kajakóma ellenére egyik éber szemüket az európai politikai színtéren nyugtatták, kevés dologról olvashattak. Ezek közé tartozott viszont a populista jobb határokon átívelő összefogása és az EU 2014 utáni jövőjének esélylatolgatása.

Egyrészt, az Economisttól a New York Timesig és a földi halandók által fogyasztott európai lapoktól az uniós szaksajtóig sokan behatóan írtak a francia Marie Le Pen és a holland Geerdt Wielders összeborulásáról. A két jobboldali populista politikus sokak szerint alapjaiban befolyásolhatja a közös Európa eszméjét. Másrészt, régóta tart az EU demokratikus deficitjéről szóló vita, amely legújabban a következő Európai Bizottság vezetésének megválasztási módja kapcsán került ismét az érdeklődés középpontjába.

Ugyanis tetszik vagy sem, távolról sem alaptalan az a Brüsszelt a gazdasági válság óta egyre erősebben érő kritika, hogy a polgárai frusztráltak amiatt, hogy egyre kevesebb ráhatásuk van a politikai és gazdasági elitre. Ez a felfelé ívelő időszakokban – mint amilyen a 2008 előtti Európa volt – még csak-csak elfedhető növekedéssel és a jóléti rendszerek fenntartásával. Viszont amikor beüt a ménkű – és az európai polgárok megszorításokkal, csökkenő fizetésekkel és romló szociális helyzettel kénytelenek szembenézni –, kiábrándultságot és a szélsőséges politika felé fordulást hoz.

Ilyenkor hiába húz elő több milliárd eurós ifjúsági foglalkoztatási alapot a kalapjából a második Barroso-bizottság, vagy döngeti a mellét a brüsszeli vezetés, hogy itt a kilábalás. A polgárok romló fizetésekkel, dráguló élettel és a politikusaik által egymás ellen hangolt európai emberekkel ébrednek (lásd például a román és bolgár munkavállalók elárasztják Angliát).

Ezért noha sokan beérnék az európai gazdaság újbóli szárnyalásával, és mondjuk a rebesgetett EU–USA szabadkereskedelmi megállapodás megkötésével – az uniós polgárok elégedetlensége ellen ezek is kevesek. Az utóbbi hat évben ugyanis alapvetően csappant meg a polgárok nemzeti kormányaikba és az EU-ba vetett bizalma  – ezért különösen fontos lehet a jelentős változást ígérő 2014-es év.

Hiába nagyon rövid idő ugyanis egy év az uniós döntéshozatalban gyökeres változások foganatosításához, mégis fontos visszajelzéseket adhat az idei májusi európai parlamenti választás és őszi új Európai Bizottság felállása. Az első esetében a fő kérdés, mennyire válik valósággá az egyes előrejelzések szerint a 751 parlamenti helyből akár 90-et is megszerző EU-ellenes erők térnyerése. Hiába érvel ugyanis sok uniós vezető azzal, hogy az populista-nacionalista, EU-ellenes pártok Európa-szerte nagyon különbözőek, a történelem azt mutatja: ennek ellenére nagyon is képesek az EU gyengítése érdekében közös nevezőt találni. Elég, ha a második világháborúra gondolunk, amikor a „mások” (zsidók, romák, melegek, marxisták és sorolhatnánk) ellen képes volt a magát minden faj fölöttinek tekintő náci Németország összeállni a fasiszta Olaszországgal és a militáns Japánnal, hogy aztán az elfoglalt területek nacionalistáit is magába gyúrja.

Ma sincs ez nagyon másképpen, az amúgy melldöngető nacionalisták örömmel összeállnak a szomszédos nemzetieskedőkkel, ha éppen a kisebbségek, bevándorlók vagy másképp gondolkodók elleni zászló alá gyűlhetnek. Az unióellenes erők térnyerése még komolyabb fejtörést okozhat Brüsszelnek, ha folytatódik az EP-választásokon való részvételi arány 1979 óta tartó csökkenése.

Javíthat viszont az EU megítélésén, ha vezetőinek sikerül az uniós polgárok számára a legkevésbé értett és megértéssel kezelt szembenállást enyhíteni a nemzeti kormányok és az újonnan felálló brüsszeli vezetés között. Az európaiak gyomra ugyanis nehezen veszi be, hogy miközben elvileg a kormányok és az uniós vezetők kart karba öltve értük vannak, valójában a nemzeti politika és Brüsszel egymás között pingpongozik a felelősség elhárítása és a politikailag népszerűtlen viszont nélkülözhetetlen döntések meghozatalakor.

2014-ben az EU két régi tagállamában, Spanyolországban és Nagy-Britanniában is próbára teszi a politikát a szeptemberre kitűzött skót és a két hónappal későbbre tervezett katalán függetlenségi népszavazás. Bármi legyen is ezeknek a szavazásoknak az eredménye, egyértelműen azt üzenik a londoni és a madridi kormánynak, hogy nem elégedettek vezetőik teljesítményével.

A kontinensszerte jellemző kiábrándultság a politikai vezetőkből azonban ennél mélyebb gyökerű s leginkább a technokrata, a gazdasági érdekeket mindenek fölé helyező politikai elit okolható érte. Ezt bizonyítja, hogy az EU saját közvélemény-kutatása, egy tavaly májusi Eurobarometer-felmérés szerint 2007-ben a megkérdezettek 57 százaléka bízott az unióban, ám a mutató tavalyra 31 százalékra zsugorodott. Ezzel párhuzamosan a nemzeti kormányokba vetett bizalom 41 százalékról 25-re esett vissza.

Tagadhatatlan, hogy a drasztikus politikai bizalomvesztés mögött erősen jelen van az életszínvonal romlása és általában a 20. századi Európára jellemző szociális állam felszámolása, amely eddig a kapitalizmusban és a demokráciába vetett bizalmat leginkább táplálta.

Nagy hiba lenne azonban nem figyelembe venni a gazdasági tényezőket, a korrupciót, a bevándorlás kihívásait és a tömegpártokba vetett szavazói bizalom elpárolgását. Mindezek mögött pedig ott tornyosul az európaiak kiábrándultsága, amiért úgy érzik, egyre kevesebb ráhatásuk van nemzeti és uniós elitjük döntéseire.

Ezért persze masszívan felelősek a nemzeti kormányok, melyek például az immár 18 tagú eurózóna esetében továbbra is autonómiáért óbégatnak a nemzeti gazdasági önrendelkezés tekintetében. Ez azonban a közös piac, a közös valuta és az egyre inkább valósággá váló egységes bankrendszer koordinátájában maga a paradox.

Viszont mivel a gonosz Nemzetközi Valutaalapra, Németországra és brüsszeli politikusokra és londoni bankárokra mutogatnak a miniszterek és kormányfők – kevéssé meglepő, hogy a görög, spanyol, de az olasz és francia szavazók is úgy érzik, külső erőknek kiszolgáltatva vergődnek. Erre a hullámra pedig hülye lenne nem felülni a populista politikai haszonlesők egy-egy csoportja, még ha használható megoldásokat a legritkább esetben sem kínálnak.

Ezért hiába tér vissza a növekedés, és a létesülnek megint tömegével új munkahelyek, az európai politikai elit kénytelen lesz a közös politikába vetett bizalmat is megerősíteni. Ameddig pedig ez nem történik meg, nincs miért csodálkozniuk, hogy előretör és szavazók tömegeit viszi el a határokon átívelő EU-ellenes pártok laza szövetsége.