Világszerte  gazdasági növekedést ígérnek a politikusok. Így tesz Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság frissen hivatalba lépett elnöke is. Juncker vérbeli politikus. Nem is mulasztotta el, hogy választási programjában gazdaságélénkítő és Európa növekedését serkentő programot tegyen közzé, amelynek részleteit november végén jelentette be az Európai Parlamentben.

Növekedni kell: punktum

Miért kell növekedni? Azért, mert emberemlékezet óta így volt, ezt írja elő az a „politikai esztétika”, amelyre Juncker is hivatkozik. A gazdasági növekedés az egész jelenkori (politikai) gazdaságtan sarokköve, amelytől rutinszerűen a dolgok valódi jobbra fordulását várjuk el. A növekedés munkahelyeket teremt, serkenti a fogyasztást, beruházásokhoz teremt forrásokat, visszaszorítja a szegénységet, csökkenti a regionális elmaradottságot.

Rég volt olyan életbevágóan fontos a gazdasági növekedés az EU országaiban, mint most. A 2008-as globális pénzügyi válság óta a teljes európai munkaerőpiacról 6 millió munkahely tűnt el, a gazdaság teljesítménye még a nehezen sebezhető, vezető európai gazdaságok esetében is csak 2013-ban közelítette meg a válság előtti szintet.

Egy-két százalékos növekedést nem érez meg az átlagpolgár

A tartós és jelentős gazdasági növekedés ugyanakkor az euróövezet országai számára évtizedeken át elérhetetlennek, megfoghatatlan zsákbamacskának bizonyult. A szerény gazdasági növekedés rövid távon nem emeli a mindennapokban érzékelhető módon a társadalom egészének  életszínvonalát. Ezek a hatások csak tempós, 3 százalék feletti növekedéstől jelentkeznek.

Az unió egészének növekedése azonban globális összehasonlításban lassú. A tagállamok gazdaságai az utolsó évtizedben éves átlagban 1,1 százalékot, az eurózónán belüli országok 0,85 százalékos növekedést mutattak fel. Ez az 1 százalék körüli növekedés alig érzékelhető, a hétköznapi polgár életén nem hagy erős nyomot.

Történelmi távlatban a mai eurozóna, az Unió fejlett gazdaságainak növekedése az elmúlt 30 évben átlagosan az évi 1 százalékot sem érte el.

Ráadásul a jövőre vonatkozó kilátások sem jobbak. A gazdasági elemzők és az Európai Bizottság egyetértenek abban, hogy a gazdasági növekedés mértéke az előttünk álló évtizedben sem haladja majd meg az évi 1-2 százalékot az eurózónában.

A boldogító gazdasági növekedésben azért hiszünk mégis töretlenül, mert sokat beszélünk róla. A növekedés kereteinek tartós biztosítása az egész uniós integráció gazdaságpolitikai alapeszméje. Az EU stratégiai dokumentumaiból, a korszaknak megfelelően változó hangszerelésben, újra meg újra ez köszön vissza.

A stabilitási és növekedési paktum (1997) középpontjában a közös pénzügyi stabilitásra épülő tartós növekedés került, a lisszaboni stratégia (2000) a „tudásalapú növekedés” eszméjére épül, a 2020-ig szóló uniós stratégia pedig intelligens, fenntartható és mindenkit tekintetbe vevő gazdasági növekedésről beszél.

Ha kívül helyezkedünk a politikai diskurzuson, és egy semleges külső szemlélő szemével figyeljük az eseményeket, akkor azt mondhatnánk Európa növekedéséről, hogy a világháborús újjáépítés és a hatvanas évek konjunktúrája egyszeri, kiugró epizódok voltak. A gazdasági növekedés globális sikertörténetei is ezt a mintát mutatják.

Japán a világháborús újjáépítés után fantasztikus növekedést produkált, amely a 80-as évekre néhány százalékosra lassult, majd a 90-es évek végétől a japán gazdaság a stagnálás tüneteit mutatta, ma pedig a gazdasági stagnálás és defláció kettős szorításából próbál kitörni. Az ázsiai kistigris-országok néhány évtized késéssel hasonló növekedési pályát jártak be: a kiugrás után lassulás, néhol stagnálás következett be. Kína és India most élik át a maguk kiugrását, de ma mindkét gazdaságban mutatkoznak a gazdasági fékeződés tünetei, csökken a beruházások mértéke, mérséklődik az infláció, és fokozódnak a belső társadalmi feszültségek is.

Ha a magas növekedés egyszeri kiugrás volt, akkor a gazdasági csoda hajszolása helyett az európai országoknak alacsony gazdasági növekedés mellett kell teljesíteniük a fontosabb társadalmi célokat, ezzel együtt csökkenteni az egyenlőtlenséget, munkahelyeket teremteni, és jövőbe mutató perspektívát adni a társadalomnak.

Miért lassult Európa?

A gazdasági növekedés visszafogottsága Európa csökkenő versenyképességével és társadalmi értékrendjével, a jóléti állam szabályaival, annak költségességével és kötöttségeivel magyarázható.

Az államok versenyképessége alapjában véve bérszínvonaluk és termelékenységük következménye. Európa fejlett gazdaságainak termelékenysége ugyan jelentősen javult az elmúlt két évtizedben, de ez a többlet a munkaidő rövidülése miatt nem hozott markáns növekedést, a bérszínvonal pedig a globális régiók közötti versenyben magas volt és maradt mindmáig.

Növekedésre két irányból számíthatunk. Az egyik a gazdaságok ciklikus működéséből, vagyis a fellendülések és válságok szinte sorsszerű váltakozásából fakad. Az EU egészének gazdasága a globális trendet nehézkesen követve 2012-13-ban kezdte a fellendülés jeleit mutatni. A növekedés különösen a nagy európai lokomotív-gazdaság, Németország és a liberális Nagy-Britannia esetében volt jelentős. Az ilyen ciklikus fellendülés persze elsősorban nem a kormányzat vagy a keményebben dolgozó gazdasági szereplők elszántságának, hanem a világtrend irányváltásának köszönhető, amelyet kormányzatok meglovagolhatnak vagy elszalaszthatnak.

Az igazán hosszú távú gazdasági növekedésnek túl kellene nyúlnia az 5-15 évente váltakozó gazdasági ciklusokon.

A harminc év átlagában évente elért 0,35 százalékos növekedés alig több, mint az évtizedek alatt felfelé, majd lefelé hullámzó tartós helybenjárás.

A dinamikusabb növekedés hajtóerejének legtöbbet emlegetett jelöltjei az informatika és a digitális kommunikáció további, átütőbb fejlesztése, a zöld, azaz energiatakarékos és környezetkímélő technológiákba való további erőteljes befektetés, az űr-, nano- és más futurisztikus technológiában való előretörés, általában az európai ipari termelés „újraélesztése”, és a kis- és középvállalati szféra széleskörű támogatása.

Hogyan lesz ebből munkahely?

A gazdasági növekedés mellett a munkahelyteremtés a kettes számú politikai bűvészmutatvány.

A munkahelyteremtő nagybefektetések tagállami csábítgatása jól jövedelmező üzletággá vált a nemzetközi nagyvállalatok számára, amelyek beruházásaik teljes értékének negyedét-felét kaphatták vissza különböző adókedvezmények formájában az államoktól a válságidőszak kezdetéig.

Ez a munkahelyteremtés nagyon pazarló módja. A Daimler-Mercedes kecskeméti beruházásánál 2008-2011 között egy-egy munkahelyre közel 20 millió forint támogatás esett. Ez 5-10-szerese annak, amit egy 2-10 főt foglalkoztató mikrovállalkozás támogatott hitelként megkaphat.

A növekedés másik lehetséges útja, amely a politika reflektorfényébe kerül, az európai ipar „reneszánsza”. Az ipar részaránya az uniós tagországok nagyobb részében (Németország, Ausztria és Szlovákia kivételével) csökkent. Hosszabb távon az olcsó tömegárukat előállító iparágak nem fognak újjáépülni Európában a globális összehasonlításban magas bérszínvonal miatt. A magas hozzáadott értékű (értsd igen jó áron eladható) termékek is egyre nagyobb arányban Kínában, Délkelet-Ázsiában készülnek. A nagy sebességű vasúti hálózatok, az űrkutatás vagy a gyógyszergyártás területén is Európa sarkában van Kína vagy India. A globalizáció és az európai integrálódás mindeközben megtizedelte a jól kereső ipari munkásságot, a kisiparokat, a kiskereskedőket.

Nem világos, hogyan tudná ezt a trendet megváltoztatni az egyre nyíltabb óriáspiacokon nagyra növő nemzetközi vállalatok további munkaerőigénye.

Az európai ipar versenyképességét a drága európai munkaerő és a munkaerőpiac „rugalmatlansága” korlátozzák. A „rugalmasság” jobbára a munkaerő csökkentett védelmét vonja maga után. Ezt használja ki Kína, Brazília vagy Kelet-Európa.

Az elmúlt évtizedekben a gazdasági növekedésnél gyorsabb ütemben zajlik Európa gazdasági polarizációja, a középosztály hol lassabb, hol gyorsabb vékonyodása. Az Európai Uniónál csak az Egyesült Államokban mélyül gyorsabban a jövedelmi szakadék a világ nagy régiói közül. A jövedelmi egyenlőtlenség a 90-es évek óta nagyjából folyamatosan erősödik.

Jó lenne összefogni, de nem megy sehogyan sem

Az európai gazdaság elmúlt évekbeli mélyrepüléséhez hozzájárult a hitelező országok konzervatív pénzügyi szemléletű elvárása is, amellyel kikényszerítették az adós országok hathatós megregulázását. A fellendülés katalizátora a monetáris keménykedés lazítása lenne. A válságok lélektani logikájának megfelelően jelenleg számos fórumon és kutatóműhelyben ez van napirenden.

A növekedés egyértelmű favoritja az informatikai szektor, amely az uniós össztermék bővülésének felét (a GDP 1 százalékát) adhatja. A digitális fejlődés alapja a stabil és mindenhol elérhető telekommunikációs infrastruktúra. Ahhoz, hogy Európa kihasználhassa a gazdaság digitális átalakításában, az e-kereskedelemben, az e-kormányzásban, az ipari, energetikai és szállítási folyamatok digitális alapú integrálásában rejlő lehetőségeket, hatalmas összeget, több százmilliárd eurót kellene fektetnie a telekommunikációs infrastruktúra fejlesztésébe. 

Aki próbált már az autópályán haladó autóból, vagy a vonatról internetezni, az első kézből tapasztalhatta a telekommunikációs infrastruktúra korlátait. A vezető nélküli autókhoz, teherautókhoz, automatizált vasúti közlekedéshez, vagy a csomagszállító drónok irányításához ennél jóval több kell.

Az informatikára építő növekedést az unió szolgáltatási piacának töredezettsége miatt jelenleg nehéz kihasználni. Ezt felismerték Brüsszelben is. Az Európai Bizottság tavaly az európai országok telekommunikációs hálózatának összekapcsolására tett javaslatot, jövőre pedig az európai digitális piacok összekapcsolását szolgáló jogszabályokkal áll majd elő. Kérdés, hogy az egyes országok készek lesznek-e feladni rövid távú érdekeiket a hosszabb távon jelentkező előnyökért cserébe.

Világos példa a mobil digitális hálózatok további fejlesztése. Mennyire  hajlandóak a tagállamok a jövőben összehangolni a mobilkommunikációs frekvenciák árverezését, hogy a szolgáltatók európai szintű fejlesztéseket hajthassanak végre? Ezért rövid távon a frekvenciák árverezéséből befolyó bevételekről kell lemondani, hosszabb távon viszont a negyedik és ötödik generációs mobilhálózatok gyorsabb elterjedését eredményezi. A magyar kormány például nem várt ki, idén 20 évre elárverezték a negyedik generációs frekvenciákat. A magyar költségvetés helyzetét tekintve nem csoda, hogy a kormány a rövid távú előnyt, a pályázatból várhatóan befolyó 130 milliárd forintot választotta.

A jövő vállalata kicsi és digitális

Az európai gazdaság jövőbeni fejlődésének záloga a digitális technológiák széleskörű elterjesztése, és a kis- és középvállalatok fejlesztése. Az ipari és a szolgáltató szféra bővülése világszerte a kisvállalkozások számának gyors növekedésével jár. A nyitott világgazdaság „klímája” a gyors változásokhoz könnyen alkalmazkodó kisvállalkozásnak kedvez.

Ez a rugalmasság persze a foglalkoztatás és az időskori nyugellátás stabilitásának csökkenésével, valamint a gazdaság nehezebb adóztathatósággal jár együtt. Az állami és a nagyvállalati foglalkoztatás korábbi szintje, az állami újraelosztás növelése nem lesz megint járható, a gazdaságirányításnak tartósan erre kell berendezkednie.

A kisvállalkozások létfeltételeinek javítása adminisztratív aprómunka, amelyre a jogalkotók és a pénzintézetek kevésbé vannak felkészülve. A digitális gazdaságra alapuló növekedés alapfeltétele az oktatási rendszerek gyökeres átalakítása, ám ennek a legtöbb európai országban kevés jelét lehet látni, Magyarországon pedig gyakorlatilag semmi nem történik ezen a téren. Európában, ahol az országok gazdasági teljesítményének felét az állam központosítja és újraelosztja, lehetetlen a digitális átállás a széles körű szolgáltatásokat kínáló e-kormányzat nélkül.

A gazdasági növekedés feltételeinek biztosításához az Európai Unió országainak le kell számolniuk a nagyvállalatok, a hagyományos ipari ágazatok támogatására, a merev társadalmi struktúrák fenntartására építő politikáikkal. Ehelyett a digitális fejlődés feltételeinek biztosítására kellene koncentrálniuk. Az infrastruktúra-fejlesztés egész szolgáltató ágazatokat, és foglalkoztatást és működőképes kisvállalatokat teremthet, növeli a termelékenységet és versenyképesebbé teszi a gazdaságokat.

A XXI. század gazdasága elkerülhetetlenül ilyen, egyéni kisvállalkozások seregére, a masszív digitális hálózatokra, sok-sok kis gazdasági kezdeményezésre, a változékonyság készségére és a gyors újratanulásra épül. A világ más  régióival  egyszerre versenyben és  együttműködve Európa gazdaságai is így maradhatnak jövőképesek.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!