„Azt hiszem, nem túlzás azt állítanunk, hogy 1957. március 25. fontos pillanat Európa történetében.

Ki gondolta volna a harmincas években, sőt, akár csak a háború utáni első évtizedben, hogy azon európai államok, amelyek évszázadokon át öldökölték egymást,” úgy döntenek, hogy „közös piacot hoznak létre?”

– mondta Robert Marjolin, a diplomata, aki Franciaországot képviselte egy európai gazdasági közösségről szóló tárgyalásokon az ötvenes években. Ezeknek a tárgyalásoknak a végére tett pontot hatvan évvel ezelőtt a Római Szerződés, a dokumentum, ami sokszor módosítva ma az Európai Unió egyik alapszerződése. Az évforduló ünneplésére Orbán Viktort is Rómába rángatták a portugál-magyar meccs helyett. De miért lehet érdekes ma is ez a szerződés?

Kormányközi együttműködés vagy föderáció? Egyik se megy igazán

Amikor tető alá hozták a szerződést, kicsit hasonló volt a helyzet a mostanihoz: sok kudarc után nagyon úgy tűnt, hogy az európai integráció egyszerűen beragadt.

A második világháború alatt és közvetlenül utána még nagy volt a lelkesedés, hogy az európai országok valahogyan egyesüljenek, hogy kizárják a lehetőségét is egy újabb háborúnak. Az első ötlet az volt, hogy a kormányok működjenek együtt egy laza szövetségben. Ebbe az irányba tolná például Orbán Viktor az EU-t ma is.

A rossz hír, hogy ezt a modellt már kipróbáltuk, és nem jutottunk vele nagyon messzire. 1948-ban ilyen alapon jött létre az Európa Tanács, a strasbourgi emberi jogi szervezet. 1950-ben az Európa Tanács alkotta meg az európai emberi jogi egyezményt és megalapította az egyezmény betartására ügyelő bíróságot. A nemzeti széthúzás, az állandó brit nyavalygás és a gyenge közös intézmények miatt viszont az Európa Tanács az emberi jogok védelmén kívül nem állította közös pályára az európai országokat. Nem csoda, ha alig ismerik, és figyelmetlenségből vagy szándékosan össze lehet keverni az európai uniós intézményekkel.

A másik, föderalista véglet se vezetett sehova. 1952-től egy teljes Európai Politikai Közösségről tárgyaltak a franciák, a nyugatnémetek, az olaszok és a benelux országok. A szervezetnek közös, kétkamarás parlamentje és hadserege lett volna, hogy a nyugatnémeteket is bevonják a kapitalista tömb védelmébe, de úgy, hogy ne élesszék fel a teljesen önálló Wehrmachtot. A franciák kiakadtak, hogy cserébe nekik is le kellene mondaniuk a hadseregük teljesen nemzeti irányításáról, és végül 1954-ben kifaroltak a tervből. 

A köztes megoldás jött be

Egyetlen igazán jól működő, köztes megoldás akadt. Ez a gazdasági együttműködésre épített: minek kezdenének egyből egy közös parlamenttel meg hadsereggel, ha kicsiből indulva, fokozatosan meg tudják mutatni az európai integráció hasznát? A benelux-francia-nyugatnémet-olasz Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) a maga nemében tökéletes volt:

• egy viszonylag szűk, de akkoriban fontos területre: a szénbányászatra és acélgyártásra összpontosított,
• összehozta a németeket és a franciákat, mert a II. világháború után a határ két oldalán rekedt a szén és vasérc, ezt a helyzetet orvosolni kellett,
• a kettő együtt feldolgozva jóval nagyobb hasznot hajtott, mintha külön-külön adták volna el, hiszen munkahelyeket teremtettek és magasabb szinten feldolgozott, értékesebb terméket gyártottak,
• nem mellesleg a nyugatnémet nehézipart is ellenőrizni lehetett vele.

Ezt gondolták tovább nagyban, amikor bebukott a politikai unió, és 1955-ben Messinában találkozott az ESZAK hat tagja. Az egynaposnak indult tisztviselő-választásból három napos maraton lett.

Egy hajnali megállapodással az együttműködést kiterjesztették az egész gazdaságra. Az lett a cél, hogy külső vámhatárt húznak, leépítik a belső vámokat, és egyetlen nagy piaci tömböt hoznak létre ebben a hat országban. A franciák kibulizták maguknak, hogy az agrárpolitika is közös legyen, és máig ez az EU legerősebben egységesített területe.

A közös felelősségekhez hozzácsapták az új és sokat ígérő atomenergiát is. Itt megint nem volt utolsó szempont, hogy így ellenőrizhették: tényleg erőműveket és nem fegyvert próbálnak építgetni a nyugatnémetek. Leginkább viszont a franciák szemeztek a nukleáris technológiával. Az Euratom mára az uniós intézményrendszer része, emiatt is dumálhattak bele Brüsszelből a paksi bővítésbe.

Eddig ment előre magától az integráció

Azt az alapelvet, ahogy fokozatosan egymásra építve erősítik az integrációs lépéseket, a római szerződés szövegébe is betették. Ez az „egyre szorosabb unió” elve, ami, legalábbis papíron, természetes módon hajtja előre önmagát: az egyik gazdasági, politikai terület közös szabályozása hozza magával a másikat.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy például létrehozzák a közös pénzt, az eurót. Aztán kiderül, hogy ha hagyják Görögországot kiköltekezni, és közben nincs tartalék, amiből  pénzt lehet adni egy megszorult tagállamnak, abból baj lesz. A gazdasági válság kikényszerítette, hogy szigorítsanak a költségvetési szabályok betartatásán és mentőalapot állítsanak fel.

Aztán: a tagállamok eltörölték a belső határellenőrzést, a külső határok védelmét és a migráció kezelését viszont hagyták a tagállamoknak. A bevándorlási hullám aztán bedöntötte a rendszert, ezért létrehozták az uniós határőrséget és megpróbálkoztak a menedékkérők elosztásával – ez viszont megmutatta a gyenge pontját annak az elvnek, hogy természetes módon egyre szorosabbá válik az integráció. Addig könnyen ment minden, amíg vámokkal és egyéb absztrakt dolgokkal foglalkoztak, mostanra viszont elérkeztünk több alapvető nemzeti jogkörhöz, amit mégis jobb lenne közösen szabályozni, és ettől sokan összehúzzák a szemöldöküket.

A britek itt játszották el az esélyüket

A brexit gyökerei is könnyebben megérthetőek, ha megnézzük, mit műveltek hatvan éve a britek. A második világháborúban győztes hatalomtól hiába várták sokan, hogy majd az integráció élére áll. Winston Churchill a második világháborúban még lelkesen szövögette az európai integrációs terveit, csak hogy aztán 1951-ben második miniszterelnöksége alatt a biztatást leszámítva magasról tegyen az egészre.

Londonból úgy tűnt, az európai integráció csak valami esélytelen kísérlet a kontinens lúzereitől, miközben nekik ott vannak a gyarmatok. Tengeren túliak „a mi családi kötelékeink”, ezért

a zsigereikben érezzük, hogy nem tehetjük meg

– mondta az európai integrációs csatlakozásról Churchill utódja, Anthony Eden. Ő volt a miniszterelnök, amikor a britek 1955-ben eldobták az esélyt, hogy aláírhassák a római szerződést.

Ha belépnek az európai vámunióba, azzal elvágták volna magukat a Brit Nemzetközösségtől, a hozzáállásukra pedig jellemző, hogy Richard Austen Butler pénzügyminiszter „régészeti ásatásoknak” nevezte a messinai konferenciát „hitelüket vesztett” elképzelésekkel. Még az egyébként általában lelkes Harold Macmillan külügyminiszter is buktával számolt.

A britek nem is küldtek politikust, csak egy osztályvezetőt a tárgyalásra. 1955 novemberéig még részt vett egy megfigyelőjük a megbeszéleseken, de aztán egyes források szerint az egészet leszólva faképnél hagyta őket.

A legtöbb brit államférfi nem is álmodta, hogy országa jövőjét illetően végzetes hibát követett el.

Mára ugyanis általánossá vált a nézet, hogy ez volt az utolsó pillanat, amikor Nagy-Britannia az európai egységfolyamat élére tudott volna állni”, és a saját szája íze szerint alakíthatta volna azt, értékelte a kimaradást Rapcsák János történész.

Egy évvel később az USA lökte le a briteket a birodalmi magas lóról, miután megrendszabályozták őket a szuezi kalandjuk után, ahol a történelem egyik legsunyibb támadását hajtották végre, a magyar forradalmat is fedezéknek használva. Utána már későn eszméltek: csak másfél évtizeddel később, többszöri megalázó pótfelvételi után csatlakozhattak az európai gazdasági közösséghez, aminek az alapjaiba nem szólhattak bele, hogy azonnal új tagsági feltételeket követeljenek maguknak. A tétovázásukkal és az utólagos nyüszögéssel elérték, hogy mindig kilógjanak az EU-ból.

Véletlen, hogy a magyar kormány brüsszelezés helyett nem luxemburgozik

A római szerződés fektette le a mostani intézményi rendszer alapjait. Az Európai Bizottság javasol egy jogszabályt, de néhány magyar politikus sugalmazásával szemben ma sem ők, hanem a tagállami miniszterekből álló Tanács dönt arról, hogy miből lesz törvény. 1958-hoz képest annyit változott a helyzet, hogy azóta a legtöbb kérdésben az Európai Parlamenttel együtt döntenek, amelynek a tagjait 1979 óta közvetlenül választjuk, és a miniszterek általában minősített többséggel határoznak, bár akad még néhány terület, ahol maradt az egyhangúság.

A szerződés életbe lépéséig viszont ki kellett találni, hol legyen az európai gazdasági közösség székhelye. Elsőre Luxembourgnál próbálkoztak be, de a hercegség nem kért a lehetőségből. Végül Brüsszelt választották – főleg azért, mert akkor éppen ott rendeztek világkiállítást.

Harminc dicsőséges év

Részben az 1958-ban elindult Európai Gazdasági Közösségnek is köszönhető a „harminc dicsőséges év”, amivel a résztvevő országok gazdaságai 1945 és 1975 között kilőttek, faképnél hagyva az olyan küszködő kimaradókat, mint az Egyesült Királyság. Németh István történész szerint az EGK első öt évében a bruttó nemzeti össztermék több mint ötödével, az ipari termelés pedig 37 százalékkal nőtt az alapító hat országban.

A vámok lebontása még a tervezettnél is gyorsabban ment, hogy aztán az 1973-ban kezdődő olajválság után és az európai integrációból kifutó gőz miatt megint elakadjon a folyamat. Innen született meg az Európai Unió, amely az egy kalap alá vett Európai Gazdasági Közösség és az Euratom közvetlen örököse.

A római szerződés születésnapján ismét a közösség jövője a téma. A tagállami vezetők nem bulizni mennek Rómába, hanem azért, hogy a válságok csillapodása és a brit kilépés után összedugják a fejüket, és kitalálják, merre vezessen a hatvan éve elkezdett út.

Szóljon hozzá az EUrologus Facebook-oldalán !