A következő hétéves uniós költségvetésről vitáznak az európai állam- és kormányfők a csütörtökön kezdődő csúcstalálkozójukon Brüsszelben. Az Európai Tanács elnöke, Charles Michel egy új tervezettel is előállt múlt pénteken, miután az elmúlt hetekben mind a 27 uniós vezetővel tárgyalt annak érdekében, hogy enyhítse a különböző érdekcsoportok közti ellentétet.

Az Európai Bizottság 2018-ban ismertetett első tervezetében nagy figyelmet kapott, hogy a 2021-27-es költségvetésben jogállamisági feltételekhez kötnék az uniós kifizetéseket. A tervek szerint ha az Európai Bizottság alapos vizsgálat után megállapítja, hogy egy tagállamban a jogállamisággal kapcsolatban sérülnek az EU pénzügyi érdekei, akkor a jogsértéssel arányos intézkedéseket – például a támogatások felfüggesztését – javasolhatná a tagállamokat képviselő Európai Unió Tanácsának.

Ez a hetes cikk szerinti eljárás alatt álló Magyarország és Lengyelország, és még egy sor másik tagállam számára is elfogadhatatlan volt. Ahogy megírtuk, Charles Michel új tervezete egy jogi nüansznak tűnő változtatással felpuhította ezt a kitételt, és politikailag gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy szankcionáljanak egy országot. A változtatásokkal az EU azt kockáztatja, hogy az új mechanizmus is a hetes cikk szerinti eljárás sorsára jusson, és – ahogy Věra Jourová az értékekért és átláthatóságért felelős uniós biztos fogalmazott a Politico uniós ügyekkel foglalkozó lapnak –

De ennek ellenére is kevés esély van arra, hogy a mostani ülésen egyezség születik, mivel az uniós vezetők borzasztóan széttartó érdekek mentén ülnek tárgyalóasztalhoz. A legnagyobb törésvonal az északnyugat-európai, illetve a dél- és kelet-európai tagállamok között feszül, akiknek merőben más elképzelése van a költségvetés nagyságáról és annak összetételéről is. A helyzetet nehezíti, hogy Nagy-Britannia távozása a hét év alatt 75 milliárd euróval csökkenti a bevételi oldalt.

Eközben az Európai Bizottság olyan ambiciózus programokat hirdet, mint az Európai Zöld Megállapodás és a digitális stratégia, és geopolitikai törekvései is vannak – a szavak szintjén jól hangzó projekteket azonban csak akkor lehet tartalommal megtölteni, ha van mögötte anyagi támogatás is.

Nettó befizetők vs. nettó haszonélvezők

Bár az Európai Bizottság minden erejével küzd az uniós tagságot a befizetések és kifizetések szaldójaként beállító sztereotípia ellen, az évtizedes beidegződésen nehéz változtatni. Főleg azokban az északnyugat-európai tagállamokban, ahol a politikusoknak valóban nehéz megmagyarázni a választók számára, miért fizetnek be többet a közösbe, mint amit uniós támogatások címén aztán visszakapnak.

Ezzel a gondolatmenettel az a fő probléma, hogy az állami kiadások és bevételek szintjére egyszerűsíti az uniós tagságot. De az EU éppen azért jött létre, hogy a tagállamok közti gazdasági együttműködést megkönnyítése, amelynek következtében nő a vállalatok profitja, a munkavállalók bére és jóléte. Tehát valóban a tagállam fizeti be az uniós kasszába a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) körülbelül 1 százalékát, ami közvetlen tételként ott is lesz állami költségvetés kiadási oldalán. De az adott országban bejegyzett cégek hasznot húznak a közös piacból, és aztán jóval több adót fizetnek be az államnak – csak ezt már nem a közvetlenül az EU-tól visszakapott támogatások formájában könyvelik el.

Az Európai Bizottság becslései szerint az uniós tagság a GNI 8 százalékának megfelelő hasznot hoz átlagosan a tagállamoknak, ami 6-7-szer több, mint amennyit befizetnek az uniós költségvetésbe.

(A 43 eurós különbséget az infláció és a költségvetés változása együttesen magyarázza.)

A költségvetés nagysága

A fenti gondolatmenettel szorosan összefügg, hogy Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy az uniós költségvetés ne haladja meg az EU teljes bruttó nemzeti jövedelmének 1 százalékát.

A választóik lélektani határának emlegetése mellett az a legfőbb érvük, hogy a 2014-2020-as ciklusban is csak 1,03 százalék volt a költségvetés. Ám akkor még Nagy-Britannia tagja volt az EU-nak, és a távozása évi 10-12 milliárd eurós űrt hagy maga után. Így ha az előző költségvetést a csak 27 tagot számláló unióra számítjuk ki, akkor már jóval magasabb, 1,16 százalékos büdzsét kapunk.

Nem is beszélve arról, hogy eddig nem voltak az EU-nak olyan nagyratörő tervei, mint a klímavédelem és digitális forradalom támogatása, ahogy a 2015-ös menekültválság tanulságai is mostanra értek be.

Az Európai Bizottság 2018-as eredeti költségvetési javaslata a politikai realitást is figyelembe véve 1,11 százalékról beszélt, míg Charles Michel pedig kompromisszumos megoldásként 1,074 százalékkal is kiegyezne. 

A Politico értesülései szerint most már a négy takarékos ország is kiegyezne az 1,07 százalékos költségvetéssel, ha a Nagy-Britannia kérésére az 1980-as években bevezetett visszatérítési rendszer a britek kilépése után is megmaradna.

A kompromisszumkészség szemléletes példája egyébként Németország, ami korábban még szintén az 1 százalékos „takarékos” tábort erősítette. Mostanra azonban már beérnék hajszálnyival magasabb számmal is. Ugyanis júliustól a német kormány átveszi az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét a horvátoktól, és

A németek törekvéseit azonban keresztbe húzhatja a második legnagyobb nettó befizető Franciaország államfője, aki már többször utalt arra, hogy túl kicsinek találja az uniós költségvetést. Emmanuel Macront ismerve könnyen elképzelhető, hogy az elnök a csütörtöki csúcson egy nagyszabású költségvetési terv bejelentésével fogja tovább komplikálni a költségvetési tárgyalásokat.

A Kohézió Barátai

Az új költségvetés összetétele is komoly ellentéteket szül a tagállamok között. A 2021 utáni időszakra vonatkozó tervek egyik legellentmondásosabb eleme, hogy míg az előző ciklusban a teljes költségvetés 34, illetve 36 százalékát fordították a közös agrárpolitikára és a kohéziós politikára, most mindkét terület arányát 29 százalékra csökkentének.

Ez ellen a dél- és kelet-európai országokból álló Kohézió Barátai lobbicsoport – vagyis Bulgária, Ciprus, Csehország, Észtország, Görögország, Horvátország, Lengyelország,  Lettország, Litvánia, Málta, Magyarország, Olaszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szlovákia, Szlovénia – többször is tiltakozott. 

Az egyébként nettó haszonélvező országok leginkább azzal védekeznek, hogy az állami költségvetésük bevételi oldalán valóban nagyobb összeg jelenik meg, de ők éppen elég áldozatot hoztak a közös piacért. Clotilde Armand román európai parlamenti képviselőnek a Financial Timesban megjelent véleménycikke jól összefoglalja a főbb érveket:

• azzal, hogy az EU-csatlakozás után megnyitották a piacaikat a befektetők előtt, zömében a nyugat-európai székhelyű vállalatok termelnek profitot,
• az uniós támogatásokból finanszírozott fejlesztési projektek jelentős részében a nyugat-európai vállalatok is kapnak megrendeléseket,
• a jobb megélhetés miatt nyugatra vándorló munkaerő hatalmas veszteséget jelent a gazdaságnak.

Orbán Viktor miniszterelnök is erről beszélt két héttel ezelőtt, miután Charles Michellel tárgyalt, és részt vett a Kohézió Barátainak prágai találkozóján novemberben:

Tisztességes alapokra kell helyezni az új uniós keretköltségvetést, mert az a szegényebb országok felől a gazdagok felé csoportosítja át a pénzeket.

A többi tagállam és az uniós intézmények szerint viszont nemcsak a nyugat-európaiaknak kell csak szolidaritásnak lenniük, hanem az összes tagállamnak is ki kell vennie a részét az új politikaterületek finanszírozásából, ha például valóban közös határvédelmet vagy klímavédelmet akarnak.

A vitát tovább bonyolítja, hogy nincs arról konszenzus a kutatók között, hogy a kohéziós támogatások valóban hatékonyan hozzájárulnának a gazdasági felzárkóztatáshoz. 1988-ban indította el az EU jogelődje, az Európai Gazdasági Közösség a kohéziós politikát, hogy Görögországot, Spanyolországot és Portugáliát felzárkóztassa az európai gazdasági átlaghoz. De ezek a gazdaságok több mint harminc év uniós támogatás után sincsenek túl jó állapotban.

Az is rontja a kohéziós politika megítélését, hogy főként a déli és kelet-európai országokra jellemző a korrupció, melynek következtében adott esetben nem az európai polgárok, hanem

Ez az északnyugat-európai közvélemény számára állandó beszédtéma, és az országok vezetőire nagy nyomást helyeznek a választók, akik nem szeretnének a saját adóbefizetéseikkel hozzájárulni a korrupcióhoz.

A helyzetet jól illusztrálja a takarékos országok vezéralakjának számító Mark Rutte holland miniszerelnök pikírt megjegyzése. Rutte arra reagált, hogy két hete a Kohézió Barátai Portugáliában ismét konferenciát tartottak, amelyen mind a 17 országból érkeztek miniszerelnökök vagy más magas rangú politikusok, kormánytisztviselők:

Míg ők arra költik a pénzt, hogy nagy csúcstalálkozón gyűljenek össze Portugáliában, mi videóchaten tárgyalunk a költségvetésről.

A 17 tagállam befolyása azonban megkerülhetetlen, így Charles Michel kompromisszumos megoldása egy százalékponttal – 30 százalékra – emelné a kohéziós politika részesedését a keretköltségvetésben, és a korábbi elképzeléseknél összesen 

Költséges klímapolitika

Azon túl, hogy részben a kohéziós támogatások rovására akar az EU klímasemlegessé válni, a szegényebb országok számára a zöld átállás nagyobb költségekkel járna, hiszen kevésbé fejlett helyzetből indulnak.

A gazdag-szegény szembenállást élezte, hogy a 2021 utáni költségvetésben új önálló forrásokat javasoltak. Az egyik az újra nem hasznosított műanyagok alapján sarcolta volna meg a tagállamokat, a másik pedig a nemzeti kvótáknál kevesebb káros anyagot kibocsátó országok egyik bevételi forrásának számító kvótakereskedelmet (ETS) csapolta volna meg.

Michel terve enyhén módosít az önálló források rendszerén, ami egy tanácsi forrás szerint „egyértelműen méltányosabb feltételeket fog Magyarország és Lengyelország számára teremteni.” Emellett a főként 

Előbb egymással, aztán az EP-vel kell egyezkedni

Egyelőre úgy tűnik, az Európai Tanács elnökénének erőfeszítései nem lesznek elegendőak arra, hogy az állam- és kormányfők a csütörtökön kezdődő csúcstalálkozón egyezségre jussanak. Az általános vélekedés az, hogy az új tervezet vitaalapnak jó, de végeredménynek semmiképp.

Bár lehetnek meglepetések, de a költségvetési tárgyalások forgatókönyve rendszerint úgy zajlik, hogy az első csúcstalálkozón a tagállamok egymásnak feszülnek: eredményre nem jutnak, de minden vezető azzal az üzenettel mehet haza, hogy megvédte a nemzet anyagi érdekeit. A tárgyalások folytatódnak, és mikor már a határidő igazán éget, egy-két hónap múlva megegyeznek.

(Borítókép: Az EU állam- és kormányfők csúcstalálkozója Brüsszelben 2019. december 12-én. Fotó: Thierry Monasse / Getty Images Hungary)