Amikor leszálltunk a reptéri buszról Haarlem belvárosában, térkép nélkül tudtuk merre kell elindulni, és valahogy első perctől otthon éreztük magunkat ezen a vadidegen helyen. Eltelt jó pár hónap, mire igazán belaktuk a várost, lett lakásunk, munkánk, kedvenc közértünk és kávézónk is.

Aztán eltelt két év és vettünk egy házat. Kertes házat. Hollandiában. Még most se nagyon hiszem el. Mióta lenyugodtak a kedélyek, kialakult a napi rutin, és van időnk csak úgy, a kertben ücsörögni és világmegváltással foglalkozni, egyre többet mosolygunk olyan visszatérő kérdéseken, mint:

• Mikor megyünk legközelebb haza? (Magyarország)
• Van-e itthon vacsorára valami? (Haarlem)
• Milyen idő lehet most otthon? (Budapest, Veszprém, Pétfürdő)  
• Nincs télikabátom, haza kéne hozni otthonról. (Hollandia – Magyarország)

Mi az otthon? Földrajzi fogalom, tehát a ház, az utca vagy az ország, ahol élünk? Vagy valami sokkal elvontabb, esetleg egyfajta szükséglet? Az Oxford szótár több különböző magyarázatot ad az otthon kifejezésre, de mindegyikben visszatérő elem a család és az idő.

Tehát az otthon egy olyan hely, ahol hosszabb ideig a családoddal élsz egy fedél alatt. A Kinfolk magazin (a negyedéves kiadvány, amely kifejezetten az otthon és a család viszonyát boncolgatja) az egyént állítja a középpontba, vagyis az otthon az egyén élettörténetének a színhelye, és minden beletartozik az otthon fogalmában, ami ennek az életútnak a részét képezi. Verlyn Klinkenborg, a Smithsonian szerzője szerint más otthon lenni és más otthon érezni magunkat.

Az otthonomtól távol is itthon érzem magam Haarlemben, főleg amikor véletlen köszönömöt mond valaki dankjewel helyett a piacon, és nem tudok nem mosolyogni, vagy szeretetteljesen rábámulni. Ő is magyar! De akkor is olyan, mintha el se jöttünk volna az ötödik kerületből, amikor magyarul veszekednek mellettünk a szomszédban. Itthon érzem magam, mert a hollandok végtelenül kedvesek, és soha egy pillanatig nem éreztetik velem, hogy idegen vagyok az országukban.

Legutóbb egy franciaországi üzleti útról hazatérve még az az ismerős, szapora szívdobogással járó érzés is elfogott, amikor átjöttünk a holland határon, amit legutóbb az Üdvözöljük Magyarországon! feliratnál éreztem. Itthon vagyok, mert itt van velem az ember, aki nélkül nehezen bírom egy hétnél tovább. És itthon vagyok, mert ott vár rám a mosatlan a konyhában és a szennyes a fürdőszobában.

Ugyanakkor veszettül hiányzik az igazi otthonom, Magyarország is, és nem csak a túró rudi vagy a kettes villamos miatt. Az idő előrehaladtával egyre több holland barátunk lesz, de még mindig sokkal több a nem holland ismerősünk a városban és a munkahelyeinken is. A társaságukban szinten minden egyes alkalommal előjön a honvágy kérdése, és mindenkinek ugyanaz a keserédes tekintet ül az arcára. Boldog itt, jól érzi magát, hiszen mindenütt jó...de a legjobb, ugye mégiscsak otthon. Ezen kívül az ételek, a nyelv és a humor, valamint a megszokott építészeti elemek hiánya is mindenkinél a honvágy lista elején szerepelnek.

Svédnek, spanyolnak, németnek, magyarnak a saját konyhája a legfinomabb, és azok az ételek hiányoznak a legjobban, amiket otthon talán nem is tartott akkora becsben. Sokan panaszkodnak arra is, hogy hiányzik az anyanyelvük, és nem értik a humorukat az itteni emberek. Van benne valami, mert én is pontosan tudom, hogy egy-egy hülyeségemen szakadtak volna a néhai magyar munkatársaim, a mostaniak azonban csak zavarodottan mosolyognak, hogy vajon normális vagyok-e.

Nem vagyok normális, naná, hogy nem, mert eddig minden nap láttam a Dunát munkába menet. Mióta itt élek, azóta nincs se Duna, se Parlament, se Szabadság híd, se sárga villamos, se Citadella, csak kanálisok, sirályok, meg babaházak. Tudom, hogy valahol ott messze ugyanúgy megvan a Blaha meg a Jászai is, de nem látom őket minden nap, nem nyújtanak állandóságot és biztonságot, ezért nem is vagyok teljesen önmagam.

Azt a sok mindent, ami hiányzik lehetetlen pótolni, de az otthontól távol levés nem csak elvesz, bőkezűen ad is. Betekintést egy, vagy akár több új kultúrába, életre szóló ismeretségeket, nyitottságot, magabiztosságot, vadiúj élményeket, más megvilágítást és egy jó adag hazaszeretetet is. Eddig például azon sem gondolkodtam el soha, mennyire zseniális a magyar nyelv. Mert talán nem beszélek butaságot, ha azt mondom, hogy Haarlemben itthon, Budapesten otthon vagyok.   

Ha ön Európában él és dolgozik, Levél otthonra címmel  várjuk az ön levelét is jó és rossz külföldi tapasztalatairól a szevasztok@index.inda.hu -ra. A Szevasztok nem politikai blog. 

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!