[Ezt az írást Felcsuti Balázs jegyzi. Balázs közgazdász végzettségű és tíz éve él a Massachusetts-i Bostonban, ahol egy biotechnológiai cég munkatársa. Balázs önkéntesként segíti Barack Obama kampányát Massachusetts-ben és New Hampshire-ben.]

Vasárnap korán reggel gyülekeznek az Obama-önkéntesek Boston külvárosában, az Arlington-i demokrata párti irodában, ahonnan a szoros versenyt ígérő New Hampshire-be megyünk korteskedni. Vidáman, “GObama” felkiáltással üdvözöljük egymást, annak ellenére, hogy a többség alig ismer valaki mást a társaságból. Az irodavezető párokba oszt minket és kezünkbe nyom egy papirost a számunkra kijelölt New Hampshire-i demokrata irodába vezető útvonal leírásával. Első utunk oda kell, hogy vezessen. Ott rögtönzött kortestréningen fogunk részt venni, illetve megkapjuk a felkeresendő szavazópolgárok listáját.

Engem egy John Connor nevű önkéntessel hoz össze a sors. John egy alacsony, törékeny testalkatú, ír származású amerikai, aki kinézetre semmi hasonlóságot sem mutat a Terminátor filmekből ismert és kedvelt névrokonával. John vérbeli demokrata és veterán kampányaktivista. Walter Mondale 1984-es, igencsak balul sikerült kampánya óta minden elnökválasztási és szenátusi ciklusban önkénteskedett, és hamar kiderül, hogy ezekről mind be is szeretne számolni.

Eleinte lassan telik a New Hampshire-ig tartó kb. másfél órás út. Fel csak akkor engedek, mikor John, származásom megtudván, egyből vágja, hogy Budapest két város fúziójából született (Óbudával nem traktálom), hogy a várost, Bostonhoz hasonlóan, egy folyó szeli ketté, és hogy a magyar nyelv a finnel rokon és nagyon nehéz.

Azt az érdekességet is megtudom, hogy 20 évvel ezelőtt New Hampshire holtbiztos republikánus állam volt, és csupán a “demográfiai változásoknak” köszönhető, hogy most egy demokrata elnökjelöltnek jó esélye van az állam elhódítására. Ez az eufemizmus azt jelenti, hogy az elmúlt két évtizedben a választók jelentős része kicserélődött: a többségében republikánus érzelmű idősebb réteg jobbára kihalt, s azt felváltotta egy, az államba nemrég betelepült, inkább a demokratákkal szimpatizáló, fiatalabb korosztály. “Ennyit Karl Rove víziójáról a permanens republikánus többségről.” – jegyzi meg John.

Sajnos annyira belemelegedünk a beszélgetésbe, hogy eltévesztjük a helyes autópálya kijáratot. Félórás késéssel érkezünk a New Hampshire-i eligazításra. Annyit azért még elcsípünk a tréningből, hogy meg kell döbbennünk, hogy McCain megadóztatná az egészségügyi juttatásokat, és hogy John Sununu, a furcsa nevű republikánus szenátor megszavazta Bush összes költségvetését, és ezzel egyértelműen ő vágta haza New Hampshire gazdaságát. Eligazítónk utolsó jótanácsa, hogy délután 1-ig próbáljuk meg letudni listánk nagy részét, akkor kezdődik ugyanis a New England Patriots – St. Louis Rams amerikaifoci mérkőzés, és lehet, hogy onnantól kevésbé fogja érdekelni az embereket a politika.

Kézhez kapjuk a listánkat. Gyakorlatilag három hosszú utcát kell bejárnunk, házról házra, meg kell tudnunk, ki kire szavaz. A szabály hasonló, mint a telefonos kampányolásnál: demokratának örülünk, megígértetjük, hogy el is megy szavazni. McCain szavazóktól gyorsan búcsúzunk, a bizonytalanokat pedig megpróbáljuk meggyőzni.

Eseménytelenül indul a túra, a szép időre való tekintettel sokan nincsenek otthon, akik igen, azok meg egyértelműen erre vagy arra szavaznak. Az egyik ház bejárata felett meglepő módon egy óriási ötágú vörös csillag éktelenkedik. Tulajdonosa nincs otthon, de elkönyveljük Obama szavazónak.

Bizonytalan szavazóból keveset találunk, bár azok teljesen tanácstalanok. Két év és sok millió dollár kampányolás után még mindig vacilálnak. Minden érvünket türelmesen meghallgatják, de látszólag egyik sem jut közelebb a döntéshez. Azért reménykedünk benne, hogy hatás van, csak késleltetett.

Egy másik ház tornácán, hokiütővel a kezében, egy marcona kinézetű férfi fogad bennünket. Megrettenek. A hokiütőről pavlovi reflexszel Sarah Palinre, a hokianyukára, rúzsos disznókra, meg pittbullokra asszociálok, csak még vérszomjasabb kiadásban. Félelmem azonban alaptalan. A hokiapuka nagyon barátságos és egész családjával együtt Obamára szavaz. Még egy kávéra is meginvitál - én el is fogadnám -, de a lelkiismeretes John sietve elköszön. Még sok ház vár ránk.

Érdekes módon az egyetlen atrocitást egy demokratától szenvedem el. Egy kicsi és kövér úr háromszor ismételteti el velem, hogy kit keresünk. “Roland Jones” – olvasom harmadszor is a listáról – “és érdeklődnénk, hogy kire fog szavazni november 4-én”. “Nem Roland az, hanem Ronald!” – mondja és fejbecsap a kezében lévő vasárnapi Boston Globe sport mellékletével. “Különben meg, ha a kib...tt McCainre szavaznék, már rég nem állnátok itt a kib...tt teraszomon. Na viszlát.”

A nap hátralévő részében ennél nagyobb trauma már nem ér bennünket. Munkánk végeztével visszatérünk a főhadiszállásra, összesítjük az eredményt, elfogyasztjuk a jól megérdemelt jutalomszendvicset és útra kelünk. Visszafelé még egyszer meghallgatom John ‘best of’ válogatását az elmúlt 25 év kampánysztorijaiból, aztán búcsút veszünk egymástól. Fáradtan, de jóleső érzéssel sétálok hazáig: én mindent megtettem, hogy New Hampshire négy elektori szavazata Obama zsebében landoljon.