Ha másképp nem, Bill Clinton és id. Bush 1992-es párharca óta tudjuk, hogy az amerikai elnökválasztás kimenetelét döntően a gazdaság állapota határozza meg. Abban az évben az idősebb Bush a hidegháború sikeres befejezésének és az Öböl-háború gyors megnyerésének köszönhetően joggal számíthatott újraválasztásra.

Ehelyett azonban a recesszióban lévő gazdaságnak – no meg Ross Perotnak,  az inkább a republikánus szavazatokat megosztó független jelöltnek – köszönhetően a fiatal és kevéssé ismert arkansas-i kormányzó, Bill Clinton költözhetett be a Fehér Házba. Clinton sikeresen érzett rá, hogy az amerikai választó fittyet hány a külpolitikai sikerekre, ha a pénztárcája nem vastagszik. A címbeli idézet az ő kampányának volt találó szlogenje.

A gazdaság lesz a vesszőparipa

Látszólag 2012-re nem is lehetne pontosabb analógiát találni. Barack Obama hiába likvidálta Osama Bin Ladent, fejezte be az iraki háborút, oldotta meg viszonylag olcsón és amerikai véráldozatok nélkül Libiát miközben továbbra sem volt terrortámadás az USÁ-ban. Mindezek ellenére az elnök népszerűsége tartósan 50 százalék alatt van, és a közvéleménykutatások szerint vesztésre áll Mitt Romneyval, a jelöltségre legesélyesebb republikánus kihívóval szemben.  A miértre az evidens válasz, hogy Amerika az 1930-as évek óta legsúlyosabb gazdasági válságát éli. A növekedés elhanyagolható, a lakáspiac összeomlott, a fogyasztás visszaesett, a munkanélküliség tartósan 9 százalék fölött stagnál nem is számítva azokat, akik már feladták az álláskeresést.

A mostoha külső körülmények mellett Obama és kormányzata is hozzájárult az ország negatív hangulatához. A választási kampányban oly ékesen szónokló jelölt elnökként érthetetlen kommunikációs hibákat vétett. Nem magyarázta el, hogy miért volt szükség a bankok, és egyéb „too big to fail” cégek megmentésére miközben a lakáshitelét fizetni nem tudó vagy nem akaró, és emiatt kilakoltatott polgár egy centet sem kapott.

Amikor viszont ezek a cégek kamatostul visszafizették a kölcsönöket és tőkeinjekciókat, akkor nem lett nagy dobra verve, hogy az állam – azaz az adófizető – nemcsak többszázer állást mentett meg, hanem még keresett is a mentési akción. Továbbá nem érteni, hogy miért pont egy mély recesszió kellős közepén vált halaszthatatlanná az egészsegügy nem kis többletköltséggel járó reformja, és miért kellett három évet várni, mire a kormányzat beterjesztett egy munkahelyteremtő törvénycsomagot oly közel a kövekező választáshoz, hogy már esély sincs az elfogadására.

A demokraták botladozásai mellett a republikánusok konstruktívnak nehezen nevezhető taktikázása csak mélyítette a válságot. A komprumisszumra kevéssé hajlandó, szélsőséges Tea Party frakció vezérletével minden épkézláb javaslatot megvétóztak, beleértve az adósságplafon megemelése körüli vitát, amely aztán közvetett módon az USA hitelbesorolásának leminősítéséhez vezetett. Mindezek együttes következményeként Obama jelentős gazdasági eredmények nélkül kénytelen belevágni a 2012-es kampányba.

Először az előválasztásokat kell megnyerni

Míg azonban az elnökválasztás meghatározó témája várhatóan a gazdaság lesz, a republikánus jelöltségért folyó küzdelemben a helyzet nem ennyire egyértelmű. A jelöltségért a favorit Romney mellett még heten szálltak harcba: a volt házelnök Newt Gingrich, a texasi képviselő Ron Paul, Texas kormányzója, Rick Perry, a volt pennsylvania-i szenátor Rick Santorum, a minnesotai képviselő Michele Bachmann, Jon Huntsman, az USA korábbi kínai nagykövete, és Herman Cain, a Godfather's Pizza ex-vezérigazgatója.

Tudnivaló, hogy az előválasztások során a legtöbb államban – általában mindkét oldalon, de ebben a ciklusban csak a republikánusnál – a szélsőségesebb, eltökéltebb választók vesznek részt, akiknek a gazdaság csak egy a sok fontos kérdés közül. Ráadasul a választási naptárban elöl állnak olyan államok, mint például Iowa vagy Dél-Karolina, ahol az abortusz, a melegek házassága, az illegális bevándorlók jogai és számos egyéb társadalmi kérdés döntő fontosságú. A republikánus előszavazók érdekes választása a következő.

Adva van a mérsékelt, gazdasági kérdésekben jártas Romney, aki tapasztalata, pénzszerzési képessége és kampányának szervezettsége miatt vélhetően a legnagyobb eséllyel vehetné fel a harcot Obama ellen, akit viszont a liberális New Englandben eltöltött évei – és ottani karrierje – miatt sokan nem tartanak igazi konzervatívnak. Ráadásul massachusetts-i kormányzósága idején pont olyan, a republikánusok által kritizált univerzális egészségügyi rendszert vezetett be, mint Obama nemzeti szinten. A másik választás egy, a főleg Tea Party szimpatizánsok által támogatott „anti-Romney”, azaz a sok „igazi” konzervatív egyike, akik viszont riasztják az elnökválasztást általában eldöntő függetleneket, és így kevésbé esélyesek Obamával szemben.

A fenti helyzetre jellemző, hogy Romney, bár sokáig a legtöbb közvéleménykutatónál vezetett, a 25 százalékos támogatottságot nem tudta/tudja átlépni (azaz a döntő többség nem őt akarja), miközben a többi jelölt majd' mindegyike rövidebb-hosszabb ideig előretört, aztán különböző okok miatt visszaesett. Romneyt olyan sokan nem szeretik, hogy egy ideig még Donald Trump, az ingatlanmágnás valóságshow-sztár is megelőzte, pedig ő csak lebegtette az indulást.

Eljutottunk Gingrichig

Az igazi jelöltek közül először Michele Bachmann tűnt a fő riválisnak, akit sokan Sarah Palinhez hasonlítottak azzal a különbséggel, hogy ő el is mert indulni. Pár hét után azonban bejelentkezett Rick Perry, George W. Bush utódja a texas-i kormányzói pozícióban, akit sokkal fajsúlyosabb jelöltnek tartottak. Perry gyorsan előre is tört a közvélemény-kutatásokban, de csak addig, amíg ki nem nyitotta a száját, és kiderült, hogy képtelen koherens módon vitázni a fontos kérdésekről. Az egyik elnökjelölti vitában például elfelejtette, hogy a saját javaslata szerint melyik három kormányszervet zárná be. Egy interjúban pedig tévesen emlékezett a Legfelsőbb Bíróság létszámára és
megnevezni sem tudta a tagjait.

Perry után következett Herman Cain, a pizza mágus, aki annak ellenére ugrott élre, hogy saját bevallása szerint nem nagyon ért a külügyekhez: Afganisztán, Irak és számos más válsággóc kérdésében csak
azután döntene, mondta, hogy konzultált a szakemberekkel. Addig ne is nagyon kérdezzék róluk. Caint a múltból előrángatott szexuális zaklatásos ügyek hozták vissza a földre, hogy átadja helyét a legújabb anti-Romney aspiránsnak, Newt Gingrichnek. (Cain nemrég be is jelentette hogy felfüggeszti kampányát.)

Az egyébként tapasztalt és kiválóan kommunikáló Gingrich esetében sok konzervatív előválasztó szemében tüske hogy háromszor nősült (ráadásul a későbbi harmadik feleségével pont akkor követett el házasságtörést, mikor épp Bill Clintont próbálta lemondatni a Monica Lewinsky ügy miatt), illetve, hogy nem rúgná ki páros lábbal az USÁ-ban élő 16 millió illegális bevándorlót. Ráadásul Gingrichnek sokkal kevesebb pénze van mint Romneynak és több kulcsállamban Romneyénál sokkal kisebb kampányszervezettel rendelkezik, így - a közvéleménykutatások ellenére - az ő esélyei is limitáltak lehetnek, annál is inkább, mert a számos Tea Party jelölt megoszhatja az „anti-Romney” szavazatokat.

Mivel azonban a hét jelöltből nem lehet egyet gyúrni, könnyen lehet, hogy a végén mégiscsak marad Mitt Romney és az „It's the economy, stupid!” Néhány hét múlva Iowával indul a jelölő szezon. Akkor meglátjuk.