Egy külföldinek az Egyesült Államok testőrök és titkárok seregével körülvett, kormányfőkkel parolázó és díszfogadásokon koccintgató alelnöke élet és halál urának tűnik, de odahaza inkább élcek és froclizások állandó célpontja. Igen, egy igazi balek. Ez a reputáció ráadásul olyan mélyen beleívódott a köztudatba, hogy még az amerikai szenátus hivatalos ismertetője is egy magyarázkodással kezdődik:

Ez a legkevésbé értett, legtöbbet gúnyolt és gyakran figyelmen kívül hagyott poszt a szövetségi kormányban.

És már első betöltője, John Adams is így panaszkodott:

Ez a legjelentéktelenebb hivatal, amit az emberi lelemény valaha is megalkotott.

Az HBO pedig egy egész vígjáték-sorozatot húzott fel erre a témára; a Veep kínosan vicces poénjainak nagy része arra van felfűzve, milyen súlytalan Selina Meyer alelnök. Sőt, a Fehér Házi tudósítók 2014-es vacsorájára készített beharangozó videóban még maga Joe Biden is csatlakozott a Selina Meyert játszó Julia Louis-Dreyfushoz egy kis washingtoni semmittevésre:

Joe Biden azonban eléggé túlhajtotta az öniróniát (nekem amúgy is megfekszi a gyomrom az ilyen mértékű politikai önirónia), mivel sok ciklusban a léha látszat gyakran komoly alelnöki hatalmat takart. De a kérdés egyáltalán nem felesleges – különösen nem Magyarországról feltéve:

Az alelnök miért van?

Azért van alelnök, hogy nyerhessen az elnök

Az alelnöki intézményt az alapító atyák tulajdonképpen biztosítéknak szánták. Az Egyesült Államok függetlenné válása idején ugyanis egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a volt brit gyarmatok képesek tartósan együttműködni, és félő volt, hogy minden állam saját szülöttjét jelöli elnöknek, és káoszba fullad az elnökválasztás. Ezért írták elő, hogy az elektoroknak két embert kell jelölnie, akik közül „legalább az egyik ne az állam lakója legyen”, ennek megfelelően az USA történelmének korai időszakában a győztes párt második legtámogatottabb jelöltje lett az alelnök.

Ez a biztonsági szerep azonban elég soványka alap egy politikai pozíció megalapozásához, ennek megfelelően az alelnökök jelentősége sokáig kizárólag addig tartott, amíg az elnökválasztási kampány. Mára ez a szerep megváltozott, de ma is áll, hogy

Ezért kiválasztásánál az elnökjelölt kampánycsapatának elég sok szempontot kell figyelembe vennie:

1. Nem mindegy, melyik államból származik. Az alelnök kiválasztásában sokáig az Észak és Dél egyensúlyának megtartása volt a fő szempont, de hamar előjött az a tényező is, hogy érdemes egy billegő állam prominens politikusát jelölni, hátha segít begyűjteni a kulcsfontosságú elektorokat.
2. Ki kell egészítenie az elnökjelölt karakterét. Fontos, hogy az alelnökjelölt tudjon valami többletet adni a kampányhoz. Ez a többlet lehet egy olyan választói csoport, amit az elnökjelölt nem tud elérni, netán egy olyan jellemvonás, amit a kampánycsapat erősíteni kíván. Mike Pence, Trump alelnökjelöltje például a hardcore konzervatív tábornak szóló gesztus, Joe Biden kiválasztásában pedig anno nagy szerepe volt annak, hogy a felmérések szerint nagy szimpátia övezi a demokratáknak fontos kékgalléros szavazók körében.
3. Kell egy csapat. Igen, fontos az, hogy jól mutassanak együtt, és a választók egy Starsky és Hutch-féle összetartó és eredményesen dolgozó párost lássanak beléjük. Főképp ez a szempont vezérelte Al Gore kiválasztásában Bill Clintont, akit 1992-ben sokan kritizáltak azért, hogy túlságosan hasonszőrű figurát tett meg társának.
4. És persze rá kell bólintania a Pártnak. Minden párt fő célja, hogy minél jobban tudja irányítani a Fehér Ház lakóit, ezért erőteljes nyomás alá szokta helyezni az elnökjelöltet társa kiválasztásánál. A XX. század elejéig még az is előfordult – például a világválság idején elnöklő Herbert Hoover esetében –, hogy az elnök olyan alelnököt kapott maga mellé, akivel konkrétan nem volt beszélőviszonyban. De a pártszempont abban a formában is megjelenhet, hogy a párt egy erős, de háttérbe szoruló frakciója saját értékeit akarja megjeleníteni a Fehér Házban.

Kirakatembertől az árnyékelnökig

Az amerikai alkotmány nem szánt túl sok szerepet az alelnököknek, és jó 150 éven keresztül az elnökök sem halmozták el őket feladatokkal. Az alelnökök elnököltek és elnökölnek a szenátus ülései felett, ami csak abban a ritka esetben vált valódi politikai feladattá, ha a két oldal között szavazategyenlőség volt – a törvényhozási vitákban nem is vehetnek részt.

Azonban a XX. század közepén hirtelen elkezdtek megszaporodni a Fehér Ház feladatai. A szövetségi állam ugyanis Franklin Delano Roosevelt New Dealje után egyre jobban bekapcsolódott a gazdasági és szociális tervezésbe, ráadásul a II. világháborúval az addig minimalista külpolitikát folytató Amerika nyakába szakadt egy óriási hadsereg és egy rakás biztonságpolitikai kihívás.

Az addig a törvényhozásban szöszmötölő alelnökök ezért egyre több kormányzati feladatot kaptak (ezzel együtt egyre ritkábban bukkannak fel a szenátusban), Eisenhowertől kezdve lett például hangsúlyos a kül- és biztonságpolitikai vonal, mely aztán George W. Bush alelnöke, Dick Cheney alatt érte el a csúcsát (vagyis közel-keleti eredményeit elnézve inkább mélypontját).

Hogy pontosan mit is csinál egy alelnök, azt továbbra sem írja elő egyetlen törvény sem, ezért feladatköre egyfelől attól függ, mit akar rábízni főnöke, másfelől attól, mekkora hatalmat tud magának kihasítani az adminisztrációban. Azért bizonyos szerepek mára általánossá váltak:

• a Fehér Ház képviselete a nyilvánosság előtt (ezt kevésbé szebben úgy lehet leírni: szóvivő), illetve a szenátussal való egyezkedések során
• a nemzetbiztonsági kabinet tagjaként beleszólása van (vagy legalábbis jelen van) a fontos döntéseknél
• sokszor képviseli az elnököt külföldi utakon, külpoltikai jelentőségű találkozókon. Sokszor ő juttatja célba az amerikai kormányzat üzenetét; főleg akkor, ha azt a címzett nem vághatja szó nélkül zsebre. A legemlékezetesebb ilyen szerep Richard Nixoné volt, aki 1959-ben Moszkvában Nyikita Hruscsovval lefolytatta az amerikai és szovjet fejlődést összevető „Konyhai vitát”.

Az alelnöknek a megszaporodott feladatoknak megfelelően Lyndon B. Johnson elnökségétől kezdve saját irodája és saját stábja lett a Fehér Házban – ez utóbbi a ciklusok alatt folyamatosan nőtt.

Ennek ellenére fontos leszögezni, hogy

Nincs intézményes befolyása a kormányzat egészére; külügyi és nemzetbiztonsági tevékenységének túlzott kiterjesztésének pedig rendszerint a saját hatalmukat őrző illetékes miniszterek szoktak megálljt parancsolni. Ez alól volt kivétel Dick Cheney, akit ellenfelei és munkatársai is megalapozottan tartottak a Bush-adminisztráció valódi irányítójának.

Az alelnök kormányzati befolyásának legfontosabb eszköze egyébként az elnökkel való szoros, informális kapcsolata; az, hogy mindenütt ott van, és mindig tud beszélni az elnökkel. Az amerikai politikában ugyanis általában az az egyik legnehezebb lobbifeladat, hogyan lehet a permanens információtúladagolásban szenvedő elnök elé tenni egy ötletet vagy javaslatot. Az alelnök abban a helyzetben van, hogy legalább megpróbálhatja meggyőzni főnökét.

De miért akar egy politikus alelnök lenni?

Az alelnöki posztnak az a legértékesebb vonása, hogy ez jelenti a legruganyosabb ugródeszkát az elnökséghez. Az alelnök két módon válhat elnökké:

1. A drámaibb út az, ha az elnök meghal vagy képtelenné válik feladatai ellátására. Kampányon kívül lényegében az az alelnök legfontosabb feladata, hogy álljon készen az elnökségre. Ezt a politikai köznyelvben szemléletesen azzal a metaforával szokás leírni, hogy

csak egy szívdobbanás választja el az elnökségtől

És ha máshonnan nem, hát a Kennedy-gyilkosságból ismerős lehet az aktus, amikor Lyndon B. Johnson az Air Force One fedélzetén a sokkos állapotban lévő Jacqueline Kennedy mellett leteszi az elnöki esküt. De az utódlás körüli lukakat befoltozó 25. alkotmánykiegészítés előírja azt is, hogy az alelnöknek az elnök ideiglenes akadályoztatása idejére is át kell vennie a hatalmat. Ez azt jelenti, hogy amikor az idősödő Dwight D. Eisenhower betegeskedett vagy Ronald Reagant orrpolippal műtötték, akkor az alelnökükre ruházták át elnöki hatalmukat.

2. Az unalmasabb út az, ha az alelnök az alkotmányban maximált két elnöki ciklust követően maga is elindul az elnökségért, és felhalmozott politikai tőkéjét felhasználva el is nyeri azt. Az USA történelme során nem kevesebb, mint 14 alelnökből lett később elnök – például a cikk elején panaszkodó John Adams-ből is. Az idősebb Bush például nyolc évig szolgálta Reagant, Nixon is nyolc évig volt Eisenhower jobb keze (ő volt az első, aki komolyabb politikai szerepet kapott). A demokrata előválasztások során Joe Biden pedig nagyon sokáig lebegtette indulását, talán Hillary Clinton és Bernie Sander végletesen megosztott rivalizálása közepette egyfajta nyugodt erőként fellépve lett is volna esélye.

Egyelőre viszont még ennyire ne ugorjunk előre, Donald Trump alelnökjelöltjének, Mike Pence-nek, és Hillary Clinton választottjának, Tim Kaine-nek hátra van még három és fél hónap, ami alatt keményen oda kell tennie magát. Na, és persze a véghajrában majd egy külön alelnökjelölti vitában szemtől szemben is összemérhetik erejüket.